A tunya Zathureczky
A tunya Zathureczky
Tunyább embert nem ismertem Zathureczky Mihálynál. Nem volt se túlságosan kövér, nagyon öreg se volt, mégis élete nem volt egyéb a semmittevésnél.
A földbirtokosok a környékünkön mind tönkrementek; egyik Amerikában, a másik még rosszabb helyen, hivatalban kereste továbbra a boldogulást. Zathureczkynek épen és teljességben megvolt a jussa, amint az apjától örökölte.
Mert tunya volt egész életében.
Ha nem volt pénze, mozdulatlanul üldögélt kis házában, míg pénztelenségben szenvedő szomszédai reggeltől estig szaladgáltak a városba, takarékhoz, zsidóhoz. Mikor előteremtették a pénzt, akkor azért nem nyughattak otthon, mert pénzük volt. Így életük örökös szaladgálásban telt el. A tunya Zathureczky csendesen mosolygott vöröses bajusza alatt, mikor átpillantott a kerítésen Zsombolyékhoz vagy a sánta Szurmák Gyurihoz. A sánta Szurmáknak az udvarán a kocsis örökösen a lószerszámot tisztogatta, a homokfutót pedig hétszámra nem tolták be a színbe: a sánta Szurmák mindig útban volt.
Mikor felkapaszkodott a bakra az alacsony termetű, nyugtalan tekintetű Szurmák, Zathureczky Mihály nagy néha csendesen ráköszöntött a kerítés mellől:
– Hát csak nem nyughatsz itthon a feleséged mellett, he?
Szurmák megvető mozdulatot tett, majd a lovak közé csapott, és foghegyről felelt:
– Hallgasson az úr. Az úrnak dunsztja sincs a politikáról meg a közéletről. Közel se engedték az urat oda, ahol a tudományt mérik. Különben régen megmondtam, hogy az ilyen tunya fráterral, mint az úr, nem állok szóba.
A homokfutó kigördült az udvarról, és vitte a sánta Szurmákot a politikához és a közélethez. A tunya Zathureczky pedig szokatlan nagy87 fejét válla közé kapva, csúfondárosan nevetett. Majd nagy medvetalpaival az udvar másik oldalára ballagott, ahol a kerítésen átkukucskált. Ott éppen csirkéket kergetett özvegy Dócziné, a Zsombolyék híres főzőasszonya. A tunya Zathureczky egy kis gondolkodás után beleavatkozott a csirkék dolgába.
– Mit bántod azt a csirkét, te gyilkos némber? – kérdezte bizonyos haraggal.
A híres Dócziné a csípőjére csapott:
– Nincs egyéb gondja a nemzetes úrnak?
– Nincs hát – felelte a tunya Zathureczky –, mert én nem csinálok adósságot, mint a gazdád. Nem tartok a házamnál olyan szakácsnét, aki már elsütött-főzött egy országrészre való vagyont. Kinek főzöl? Minek főzöl? Ha megmondanám, szégyellnéd magad…
A híres Dócziné alig várta, hogy elhallgasson a szomszéd, kitört belőle a mélységes megvetés, amit a hideg konyhájú Zathureczky iránt érzett.
– Most már igazán látom, hogy a nemzetes úr amolyan tótfajta ember, akiről azt tartja a példaszó, hogy nem is ember. Puliszkán él meg kukoricamálén. Nem adnék nemzetes úrnak kosztot, ha aranyat ígérne. Nem én, az ilyen tunya embernek. Mi már csak megesszük, megisszuk a magunkét, vendéget szívesen látunk, mert hisz magyarok vagyunk.
Bizonyos, hogy Zathureczky Mihály tudott volna erre is felelni, de nem tette, mert már elfáradt a sok beszédben. Mosolygott csak, mint mindig, és a ház elé ballagott, hol leülvén kopott bundájára, figyelem és gondolkodás nélkül látta röpülni a varjakat az udvar felett, valamint hallotta a kutat nyikorogni, és öntudatlanul, csupán megszokásból kiáltott be a házba a vén szolgálóra:
– Marcsa, ne nyúlj a zsírosbödönhöz, mert tudom, mennyi zsír van benne.
– Nem, nem, nemzetes uram – felelt Marcsa a házból, és ha Zathureczky tunyaságából felrázódva benézett volna a házba, látná, amint a vén Marcsa, figyelmeztetésére, gyorsan megtölt egy kis bögrét zsírral, és eldugja a konyhán.
Egy kis bögre zsír azonban még Zathureczky Mihályt sem tette tönkre, míg ellenben özvegy Dócziné már nem sokáig főzött odaát Zsombolyéknál, és a homokfutó a sánta Szurmákkal egy szép napon bekarikázott a vármegye székházába, ottan is a levéltárba, kivetette magából gazdáját, aki éppen egy tintapecsétes íróasztal mellé pottyant, ahol holtáig maradt. Zathureczky pedig továbbra is kopott bundáján üldögélt;88 hogy ősei holdacskáin parasztbérlő dalol az eke szarvánál, minden esztendőben keresztül-kasul forgatván a földet, hogy kivegye annak erejét, vérét, és hogy a bérleti pénzt nem kapta pontosan, Zathureczky azzal nem sokat törődött. Legfeljebb annyit mondott magában: „Huncut a paraszt, miként egy araszt” – és még csak nem is pipázott, bort sem ivott, üldögélt magában.
Történt, hogy új szomszédok jöttek a régiek helyébe. A Zsombolyék elhagyott portájára egy Sáros megyei úriember költözött, aki – miután Sárosban tönkrement – a fejébe vette, hogy a Nyírségen fog meggazdagodni. Abban az időben, a forradalom után, mikor ismét magyar nadrágot kezdtünk viselni, és hazafiságunkkal hivalkodtunk, azaz a „kis negyvennyolcban”, sokan költöztek a régi urak közül. Némelyik a sok adó nem fizetésbe pusztult bele, a másik a bujdosás után hazaérkezvén, parlagon maradt földjeihez nem akart hozzányúlni, míg a harmadik a feltámadó hazafias világban szégyellni kezdte múltját, amely minden dicsőség nélkül való volt. A sárosi úr, bizonyos Kovalszky Kálmán nevezetű, abból az okból költözött, mert sokat muzsikáltatta magát a debreceni Bikában, hová a vásárokra eljárogatott. Akkor szerette meg a sík vidéket és a síksági urakat. Talán nem is nagyon búsult földjei el vesztén, hisz a vidám, jókedvű és sokat mulató síkvidéki urak közé jött. S ezért mindjárt másnap átballagott Zathureczky Mihály szomszédjához, és sárosi szívélyességgel keblére ölelte a vénülő embert.
– Bátyámkám, én azt tartom, búsuljon a ló, elég nagy a feje. Mi már csak úgy fogjuk fel az életet, ahogy tudjuk. Mindent, mindent a mulatságos oldaláról nézünk. Igaz-e, bátyámkám?
Így beszélt Kovalszky, és lovaglóostorával szarvasbőr nadrágjára suhintott. Zathureczky megdöbbenve húzta be a nyakát prémes bekecsébe – mert éppen késő őszre hajlott – mint a borz, melyet megzavarnak odvában. Gyanakodva nézegette a víg szomszédot, mikor pedig Kovalszky elment, utánadörmögte: „Engem nem teszel lóvá, sárosi svihák!” Mert titkon meg volt győződve, hogy midőn új szomszédjai meghallják természetének hírét, elkerülik házát.
De Kovalszky nem kerülte el. (A sánta Szurmák házába egy mogorva cseh gazdatiszt költözött, aki foltos vizsláját titkon uszítgatta Zathureczky Mihályra.) Kovalszky már korán reggel átköszönt a kerítésen, és pálinkásüveggel kínálta szomszédját.
Máskor egy pár gyönyörű lakkcsizmát vett észre Kovalszkyn, és érdeklődve nézte a fényes bőrt.89
– Hol vetted, te? – kérdezte hosszas habozás után.
Kovalszky a vállára csapott szomszédjának.
– Hol vettem? – kiáltotta. – Hát van nekem pénzem ilyen hiábavalóságra? A feleségem lepett meg vele. Az én feleségemnek nincs párja. Olyan okos, jó asszony nincs az országban. Különben Kemény-ivadék, Kemény erdélyi fejedelem nemzetségéből.
Zathureczky elismerőleg bólintott a csizma felé:
– Kemény Simoné – mormogta.
– Az a’, édes pajtáskám. És ha már beszélgettünk róla, annyit megmondhatok neked, hogy rossz néven veszi, mert eddig nem viziteltél nálunk. De nemcsak ő haragszik, hanem a lányom is.
– A leányod is? – mormogta Zathureczky. – Hát leányod is van?
– Ah, te kedves jó pajtáskám! – kiáltotta Kovalszky. – Mindig mondtam, hogy a síksági urak az igazi gavallérok. Valódi francia márki mind, egytől egyig… Köszönöm finom udvariasságod, pajtáskám, hanem fájdalom, nagyon is jól tudom, hogy hátul már olyan holdat viselek a fejemen, mint a középkori szent barátok. Van bizony leányom, szép, nagy, édes, jó lányom… Az a sugár dáma, akit néha sétafikálni látsz a ház előtt, az az én lányom.
Zathureczky őszintén felelt:
– Biz én azt hittem, hogy a feleséged.
A sárosi nagyot nevetett.
– Ugyan ne hamiskodj már velem, barátocskám – mondta Kovalszky, és könnyei csorogtak a nevetéstől. Hanem aztán elkomolyodott.
– Különben igazad lehet, pajtáskám – fűzte tovább –, a feleségem és a leányom fiatalságban, szépségben vetélkednek egymással. Az ördög meg ne hallja, sokszor eszembe jut, hogy ha még egyszer házasodnék, és választani kellene a feleségem és a leányom között, bizony nem tudom, melyiket választanám…
Erre aztán még a tunya Zathureczkyből is kidöcögött valami csikorgásféle, mintha rozsdás kapuszárnyat fordítanának sarkain. Nevetett vagy káromkodott? Mindegy: csikorgott, amit élő ember ritkán hallott tőle.
Kovalszky hátba vágta a szomszédját.
– Tudod mit, pajtáskám? Ebédelj holnap nálunk, akkor megismered az asszonyokat.
Zathureczky szabadkozva emelte fel a karját, Kovalszky azonban gyöngéden lenyomta.90
– Csak arra figyelmeztetlek, hogy össze ne téveszd őket – monda, és hamiskásan megfenyegette a szomszédot. Fütyörészve ment el, mintha valami rendkívüli öröm érte volna.
Zathureczky lustán rázta vállát, és leheveredve kopott bundájára, sokáig nézett mozdulatlanul maga elé. Gondolkozott-e vagy nem? Csak az tudná megmondani, aki mindeneket lát.
Arra riadt fel, hogy a vén Marcsa simogatja a hátát.
– No? – kérdezte Zathureczky.
A hűséges szolgáló remegő hangon mondta:
– Szép két teremtés valóban, nemzetes uram, nem lehet tagadni, csak az a kár, hogy himlőhelyes mind a kettő.
Zathureczky a másik oldalára fordult:
– Hát aztán? – kérdé, és mereven nézett a hűséges szolgáló arcába.
Marcsa lesütötte a szemét:
– Csak éppen mondtam, nemzetes uram.
Zathureczky egész nap nem sokat beszélt a dologról, csak estefelé jegyezte meg:
– Sehogy se értem, hogy anya és leány annyira hasonlítsanak egymáshoz, hogy az ember összetévesztheti őket…
Megparancsolta Marcsának, hogy lyukas dolmányát reggelre megfoltozza, és csizmáját gonddal fényesítse. Marcsa könnyes szemmel ígérte meg.
S így történt, hogy másnap a Kovalszkyék házába egy kikent, kifent gavallér nyitott be. Való, hogy hosszasabb szemle után a simára kefélt haj alól előretolakodott a tompa Zathureczky vörös orra és zavaros, kék szeme. Bajuszt még úgy nem pedertek ki, mint Zathureczky a magáét; évtizedes ellenállását a bajusz szálainak kellett leküzdeni a szagos pomádénak.
Kovalszky szeretetreméltóságát csak a felesége kedvessége múlta felül. Kovalszkyné sugár, karcsú, szőke asszony volt, azok közül a felvidéki, kék szemű szépségek közül, akik sohasem öregednek meg. A lánya, Cica, csak annyiban különbözött az anyjától, hogy az apja fekete szemét örökölte. Termetre, formákra teljesen egyformák voltak. Egyforma ruhájuk alatt szép keblek domborultak. Hangjuk, vidám kacagásuk megtöltötte a házat, a Kovalszky Kálmán erős baritonja dörmögve kísérte a csengő hölgyi kacajt.
Így nem csudálható, ha a tunya Zathureczky olyan jól érezte magát, mint még soha életében. És ha hozzávesszük a fejedelmi ebédet, amelyet Kovalszky barátja tiszteletére rendezett, nem lesz rendkívüli, ha kisül,91 hogy Zathureczky évtizedes csendességéből egyszerre kivetkőzött. A baromfiaprólékból főzött leves után zöldséggel gyönyörűen feldíszített marhahúsos tál került az asztalra. Zathureczky ekkor az asztalkendőt szája elé emelve, halkan megkérdezte a házigazdát:
– Mindig így ebédeltek, barátom?
Kovalszky felkacagott, és halk, suttogó hangon válaszolt:
– Amíg a leányom az én leányom, addig mindig így fogunk ebédelni, mert ő a mi édes jó szakácsnénk. Ha pedig férjhez megy, akkor majd a férjének fog főzni.
Zathureczky, maga sem tudta, miért, mintha csiklandozták volna, nevetett, a szokott csikorgással. Különös tisztelettel nézte a Cica kisasszony hófehér kezét, és a következő pillanatban, hogy, hogy nem, az ő lompos Marcsája jutott eszébe.
– Kedves szomszéd! – mondta a háziasszony, és felemelte a poharát.
– Zathureczky! – szólt Cica kisasszony, ugyanazt cselekedve.
Kovalszky pedig felugrott, és teli torokból kiáltotta:
– Éljen az én legdrágább, legkedvesebb barátom, Zathureczky Miska, aki művelt, finom kedélyével felderíti házunkat, gyönyörködteti lelkünket és szívünket.
A poharak összecsendültek, és Zathureczky valami szent áhítattól megkapva, kivörösödött arccal fordult a háziasszony felé.
– Úgy is, mint Kálmán barátom felesége, úgy is, mint a legszebb asszony, akit életemben láttam, úgy is, mint a legszebb leány mamája, szállok, szállok…
Itt elakadt, de Kovalszky nem azért volt figyelmes házigazda, hogy barátját cserbenhagyta volna: nevetve ölelte meg Zathureczkyt, és felesége elé vezette.
– Barátom, úgy fejezed ki legnagyobb tiszteletedet, ha te, a hírneves kuruc, kezet csókolsz feleségemnek.
Zathureczky, tán többet is ivott már a kelleténél, lehajolt, és megragadott egy kis fehér kezet, amelyet meglátott. A kézcsók után, mikor felemelte a fejét, azt látta, hogy Kovalszkynénak fekete szeme van, nem pedig kék; az a fekete szempár pedig derűsen néz rá…
Kovalszky vidáman kiáltotta a háta mögött:
– Eltévesztetted a feleségem, Miska fiam, pedig ugye, előre figyelmeztettelek? No de, sebaj, legényembereknél már ez így szokás.
Zathureczky nagyon restellte magát, kevesebbet nevetett ezután, és nemsokára hazament. Otthon sokáig nem tudott elaludni, és addig92 hánykolódott az ágyban, amíg megunta. A polcról egy vastag, porlepte, disznóbőrbe kötött könyvet vett elő, és pápaszemét előkeresgélve, olvasgatni kezdett. Régi deák versírók művei voltak a könyvbe nyomtatva. Alig értette egyiket-másikat. Lassan betűzve olvasott… Egyszerre felsóhajtott.
– Procul negotiis…
Elfújta a gyertyát, és elaludt.
A Kovalszky víg hangja költötte fel:
– Barátocskám, nagy baj van! – kezdte a vidám sárosi. – Az asszonyok nem férhetnek a bőrükben tegnap óta. Megbabonáztad őket. Becsületszavamra mondom, nem hittem, hogy ilyen varázsló vagy. Azt akarják, hogy mindennap meglátogass bennünket.
Zathureczky – álma kedves volt, egy fekete szemű, szőke leánnyal – nagyot nevetett:
– Bolondozol velem, Kálmán. Kovalszky a mellére tette a kezét:
– Becsületemre – mondta komolyan. – Tudod, remélem, azt a régi német mondást: Frauendienst, vor Gottesdienst. Hát csak rajta, Miska. Öltözz fel szépen. Tanácsolnám, hogy hívasd el a borbélyt. Igaz, hogy rémítően ügyetlen ez a mi falusi Figarónk, de hát más nincs.
Zathureczky zavartan dadogta:
– Magam szoktam borotválkozni, a hajamat meg Marcsa vágja, ha nagyon megnő.
– Ember, a tizenkilencedik században élünk! – kiáltotta Kálmán szomszéd, és barátságosan megrázta Miskát. – Különben holnap bemegyünk a városba. Így nem szoktak öltözni azok a férfiak, akik a hölgyek körül forgolódnak.
Zathureczky végignézett zöldre kopott magyar nadrágján:
– Igazad van – mormogta. – Azt gondolom, igazad van.
Ezen a napon a hölgyek körül már sokkal kevesebbet nevetgélt Zathureczky. Komolyan nézett Cica kisasszonyra. Magában sokféléket gondolt a leány felől. Asszonyossága, teltsége különösen tetszett neki. Vajon volt-e már szerelmes?
S így repült egyik nap a másik után. A hűséges Marcsa naphosszat a padláson zokogott, míg csapodár gazdája, odaát a vidám sárosi házban, a sarkantyúját pengette. A falusi Figarót még nem szidalmazták annyit, mint Zathureczky tette. Persze a fiatalságot a fecsegő borbély nem varázsolhatta vissza. Kiskocsira alkudott egy gyengülő földesúrnál, és ugyanonnnan93 vasdereseket szerzett. S tavasz felé – a hosszú, vidám téli esték után – kőmívesembert hozatott a városból háza megjavítására. Eközben persze fogyott a pénz a takarékpénztárból, de volt miből fogyni.
Azon a napon, mikor Kovalszky Kálmán udvarán megütötték a dobot – a víg Kovalszky nem volt sehol, egy bús ember állott ott – hosszú, meggondolt lépésekkel indult meg Zathureczky a szomszéd portára. Megfeszült rajta a szűk ruha, és sarkantyúja halkan csengett. A szeme is egy becsületes, nyugodt, kissé nekiöregesedett ember szeme volt, aki azonban még fiatalodhat.
A bús Kovalszky elfordította a fejét, mikor barátját meglátta.
– Kálmán, akarsz az apósom lenni? – kérdezte, barátja vállára téve a kezét.
Kovalszky nem felelt.
– Vén állat voltam addig, amíg ti a faluba nem jöttetek. Te kineveltél, kihámoztál a bundámból, igaz, elég sokba került. Ha az apósom lennél, mindnyájan boldog emberek lennénk.
Kovalszky megfordult, és sóhajtott:
– Beleegyezem – mondta, és egyszerre vígan felkiáltott. – Hiszen kedves Miskám, azért jöttünk mi ide a Nyírbe, hogy a leányunkat férjhez adjuk. Nekünk nincs semmink, csak igényeink vannak. Földesúr kell nekünk vőnek. Igaz-e, Miska?
Zathureczky erre boldogan mosolygott.
Kovalszky berontott a házba, Miska azalatt a hivatalos emberekkel végzett.
A két asszony sírva, nevetve fogadta a nagy újságot. Cica kisasszony sokára mégis bevallotta, hogy szereti Miskát, nem nagyon, de szereti.
Kovalszky feldobta a kalapját a levegőbe:
– No, ezt igazán szépen megcsináltátok! Alig tudom nektek elhinni, írok is mindjárt a nénémnek, hogy hozza az eladó leányait ide abból a szegény vármegyéből, itt földesurakhoz mennek férjhez, ha akarnak. Márpedig melyik sárosi leány nem akarna? Igaz-e, Cica?
Zathureczky ekkor ezt mormogta:
– Igen ám, de Zathureczky csak egy van!94
A mátkaság volt csak szép idő!
A kőművesek építették az új hajlékot, és Zathureczky egész nap ott járt a téglarakások, meszesgödrök között. Kovalszky mindig mellette volt, és kitűnő tanácsokat adott.
– Ha rám hallgatnál, Miska, emeletes házat építenél. A földszinten nagy, üveges verandát, ahol pompásan lehet majd vacsorázni, az emeletre pedig a vendégszobákat. Mert arra is kell gondolni, hogy nem lesztek mindig egyedül. Jó emberek erre járnak, és hozzád betekintenek: mit csinálsz akkor? Meg aztán mi is meglátogatjuk néha a leányunkat… Akkor szép a ház, ha nagy és tágas.
Kovalszky valami hivatalt kapott Pesten, és oda szándékozott költözni. A hivataláról jókedvvel beszélt:
– Barátom, az egész dolog csak arra való, hogy legyen valami foglalkozásom. Agyon unnám magam nélküle. így mégis elmegy az ember délfelé a sörházba a pajtásokkal, délután kaszinóba, kávéházba, és este valami kiskocsmába, ahol jó bort mérnek.
Zathureczky meg volt győződve arról, hogy az ő apósa a világ legkedvesebb embere, aki még az írnoki hivatalt is irigylésre méltóvá tudja tenni. Természetes, hogy házát emeletesre húzatta, és akkora verandát épített, amilyen még a dobosi bárónak se volt.
– Itt elfér egész Sáros vármegye! – mondta Kovalszkynak.
Az após aggodalmasan csóválta a fejét:
– No, azt nem szeretném, ha az egész vármegye idejárna, mert hamar elkészülnétek… Csak éppen néhány jó emberrel, atyafival barátkozzatok. Itt vannak mindjárt Szováthyék, a híres Szováthy kancellárnak a maradékai. Aztán meg Lipóczyék Zsadányból. Éppen elég, ha ezzel a két atyafi-famíliával tartjátok fenn az ismeretséget. Ne félj, elegen vannak. Ha az összes nagynéniket, bácsikat és unokatestvéreket összeszámítjuk, a két család tagjai felrúgnak száz-egynéhányra.
Zathureczky az apósa vállára ütött:
– Nem baj, barátom. Csak jöjjenek el minél többen. Hadd legyenek tanúi az én nagy boldogságomnak.
Az esküvő is elmúlt, és Zathureczky egészen nekifiatalodott a boldogságnak. A felesége is beleszeretett, és egész nap nem hagyta el más szó az ajkát, mint „édes Miskám, drága jó Mihályom”.
Az öreg Marcsa, aki Zathureczky helyett vénült ebben az időben, olykor, ha senki se látta, könnyes szemmel simogatta meg a gazdája hátát.95
– Mi baj, Marcsa? Irigyled tán a boldogságomat? – kérdezte Zathureczky.
– A boldogságát, nemzetes uram? Hát addig nem volt boldog? – zokogta Marcsa.
Zathureczky szomorúan ment tovább:
– Szegény, hűséges, vén cselédem – mormogta. – Gyengül már az elméje.
Június másodikán megérkezett Kovalszky Pestről a feleségével.
– Szabadságon vagyok, pajtáskám. Addig tart a szabadságom, ameddig én akarom – mondta. – No hát, hogy vagytok? Szeretitek egymást? Édes leányom, szeresd ám az én barátomat. Kutyateremtette, szeretnék már nagyapa lenni! Országos gyász volna, ha a Zathureczkyék nagy nemzetsége kiveszne!
Zathureczky nevetett, de később, délután, mikor az anyósával kártyázott az ebédlőben, hirtelen azt kérdezte a szép asszonytól:
– Mondd, mama, házasságtok hányadik évében született Cica?
– A negyedik évben, Miskám, decemberben, mikor Szováthy Klárának a lakodalmáról éppen hazajöttünk az urammal. A lakodalmon még táncoltam – szólt a szép asszony, és estélig elnyerte a Miska összes aprópénzét.
Június negyedikén lovas legény érkezett a házhoz. A legény azt jelentette, hogy Lipóczyék két hintóval már a szomszéd faluban járnak. Az öreg Lipóczyné azt üzeni, hogy fiatal csibéből főzzenek levest vacsorára, mert ő vacsorára is csak levest szokott enni.
Estére berobogott a két hintó. Itt voltak a víg sárosiak. Tollas kalapú gavallérok, és fátyolos, sugár asszonyok, leányok, akik elsősorban az iránt érdeklődtek, hogy van-e jó cigány a környéken. Estére, az üvegverandán, mikor az asztalon végignézett Zathureczky, csupa mosolygó, vidám arcokat látott: fiatalos öregurakat és kackiás fiatalembereket. Annyi szép asszony és leány pedig még a vármegyei bálon se szokott együtt lenni, mint itt.
Kovalszky elemében volt. Karon fogta a vendégeket, mutogatta nekik a házat, a kertet és a vén eperfákat. A szérűskert végén megállva, a távoli hegyláncra mutatott.
– Ott kezdődik a dobosi báró uradalma, addig Zathureczkyék szántanak itt nyolcszáz esztendő óta.
A ház már kevésbé nyerte meg a vendégek tetszését.96
– Nagyon új – mondogatták. – Az a szerencse, hogy nem vörös a fedele.
Kovalszky nevetve felelt:
– Az én ízlésem szerint épült itt minden. Csak a fundamentum a régi. Azt még a Zathureczky ősök rakták le. Olyan erős, hogy ezer évig szilárdul áll rajta a kastély.
Kastély! Kimondta a végzetes szót. Felkapták a szót a vendégek, majd a cselédek, mikor Zathureczky fülébe eljutott, megelégedetten mosolygott. Persze hogy kastély. Mi is lehetne egyéb.
Később, mikor az öreg Lipóczy elmondta egy sarokban Kovalszkynak, hogy valami kellemetlen tartozás elől sietett el otthonról, Kovalszky bőkezűen mondta:
– Szólhattál volna elébb, öreg. Itt van a vőm. Azt hiszem, annyi vagyona van, amennyit el sem lehet költeni. Ő a nyírségi Eszterházy.
A nyírségi Eszterházy! Ismét egy végzetes mondás, amely szájról szájra repült. A nyírségi Eszterházy! A sárosiak jóízűen megforgatták a szót a szájukban, mielőtt kiejtették volna. Hiába, Kovalszky csak tudja, hogy mit csinált. Egész életében tudta, hogy mit csinál!…
Június tizedikén Szováthyék jöttek meg. Nem az igazi, nagy Szováthyak, a kancellár maradékai, hanem egy szegényebb Szováthy-ág, akik elé kocsikat kellett küldeni a messze vasúti állomásra. Az igazi Szováthyak, ha jönnek, bizonyára magukkal hozzák a hintójukat, lovakat és agarukat.
Zathureczky arca szemlátomást gömbölyödött a boldogságtól. Zengett a ház a vidámságtól. A nyírségi gavallérok, akik eddig félvállról beszéltek a tunya Zathureczkyről, most egyenkint beadták a derekukat, és eljöttek a kastélyba, kacér fogataikkal, sallangos lovaikkal. A sok szép asszony, leány híre még az öreg főispánt is kicsalta egyszer a székvárosból, és Kovalszky Kálmán, mikor bemutatta a menyecskéket az öreg, volt államférfiúnak, így szólt hozzá:
– Méltóságos bruderkám, Sáros legszebb virágszálai tisztelegnek, íme, előtted.
Őszre nagy agarászás volt hirdetve a környéken. Éppen abban az időben perelték be a Lipóczy bácsi váltóját, amelyet Zathureczky is aláírt. Zathureczky nem sokat törődött a hivatalos írással.
– Remélem, nem hagyja perelni a váltóját Samu bácsi? – szólt az apósának.
Kovalszky legyintett a kezével:97
– Valami tévedés lesz a dologban. Samu bizonyosan rendezte is már a váltót.
S így az agarászás jókedvvel, pompásan sikerült. Lipóczy bácsi váltója után egyenkint jöttek a többiek, amelyeket Zathureczky az atyafiságnak aláírogatott.
Kovalszky biztatta:
– Ne félj, Miska! Csak fizesd ki helyettük, majd megfizetik ők neked. A sárosi úr nem szeret fiskálisnak fizetni, ezért késlekednek a fizetéssel.
Késő ősszel, mikor elszéledtek a vendégek a kastélyból, a Zathureczky hálószobájában az ágy alatt halomra nőtt a hivatalos írás. Kovalszkyék is Pestre készülődtek. Kovalszkyné azt mondta:
– Elvisszük egy kicsit Pestre Cicát, hadd mulasson szegény egy keveset. Itt megölné az unalom.
Cica erre Zathureczky nyakába borult.
– Ugye megengeded, Miska? – kérdezte, és megcsókolta az urát. Miska ne engedte volna? A vajszívű, jó Miska?
Egyszerre egyedül maradt Zathureczky a nagy házban. Üresek voltak a szobák, és esténként csupán a szél süvöltözött a verandán. A vén Marcsa főzött rá, és ott leskelődött a háta mögött, amikor délutánonként a hivatalos írások között lapozgatott.
– Baj van, nemzetes uram? – kérdezte.
– Nincs, Marcsa – felelt rá mérgesen Zathureczky. – Hozz fel egy kupa bort. Bor mellett jobban megy a munka.
De ez nem sokáig járta. Télen egyszer hivatalos emberek jöttek, és dobolni kezdtek… doboltak, doboltak, sokáig doboltak.
Zathureczky betegen feküdt az ágyban, és miközben Marcsa égő homlokát szorongatta, így szólt a vén cseléd:
– Én csak azt mondom, nemzetes uram, hogy jobb volna, ha még mindig én vágnám a haját… Mert akkor kezdődött a baj!
(1902)98
