Ábrándok

Teljes szövegű keresés

Ábrándok
Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az éji dal, és Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyári szabadságát egy budai kiskocsmában töltötte, fölemelkedett asztalától:
– Ismét az a titokzatos hang – mormogta maga elé, és megindult a hegyoldali utcában fölfelé.
Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja hallgatta az éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb része volt Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek voltak, a vénségtől, régiségtől félig a földbe süllyedtek. A városi hatóság mintha megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak lámpást sem helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy gázláng csupán, és annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus árnyékokat vetett az út közepére. A ház-aggastyánok homályba burkolóztak; mintha több száz esztendős lett volna ez a homály. A keskeny ajtók, földhöz közel levő ablakok mögött mély csend honolt, és Hollós dr., aki abban az időben éppen középkori tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán visszhangzottak az ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori lovag, aki kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely donjonban vagy egy rácsos erkélyen, és valami titkos ösztön azt súgta neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is azért énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem bírnak a szívecskéjükkel.
Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. Képzeletében sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését mérsékelni kell. Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha hirtelen karddá változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van titokzatosságokkal és sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a mogyorófa pálcából, amint középkori levente lett az egyszerű múzeumi segédőrből, meg aztán jólesett ez583 az ártatlan donquijoteség – hisz néha bizonyos körülmények között mindnyájan Don Quijote vagyunk.
Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, amelynek erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy kapumélyedés alatt, és elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha „szerelmét” megpillantja. Vajon mit is fog mondani? – Eddig még sohasem jutott tovább annál a bizonyos kapumélyedésnél, és tíz napon át elhangzott a dal anélkül, hogy Hollós szerelmét megpillantotta volna, vagy csak közelebb is lépett volna az erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden elcsöndesedett, és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De ma minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós csupán rövid ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait rendbe szedje. A dal még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr bátran megindult a ház felé, és szemét a földre sütve, mintha csak véletlenül került volna ide, megállott az erkély alatt.
A dal elhangzott, és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét hiába leselkedett „szerelme” után. Azért is, mint jól nevelt lovaghoz illik, nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, előbb a kapu fölött levő házszámot kezdte nagy gondossággal tanulmányozni. De abból a sötétben semmit sem láthatott. Lassan vonta végig tekintetét a régi ház cirádás falán, és szívéig összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az erkélyt és az erkélyen egy fehér ruhás nőalakot.
A szobában lámpa égett, és annak fénye gyöngén megvilágította az erkélyt. Hollós mit sem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek is kereste volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal volt, bizonyosan üde és fiatal a hölgy, amint a középkori kisasszonyok mind azok voltak, akikért lovagjaik meghaltak.
Most megmozdult odafönn a nőalak, és a lámpafény szőke fürtöket világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a liliom.
Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A nő ránézett – érezte, hogy nézi, és várta, hogy megszólaljon odalenn a lovag. De Hollósnak semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit előre elgondolt – a szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a vers is, amelyet pedig számtalanszor írt az emlékkönyvekbe, elpárologtak a fejéből. Állt megszégyenülve, megnémulva, és igen szerencsétlennek érezte magát.
A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az erkélyt, amikor Hollós végre levette kalapját, és rekedt hangon megszólalt:
– Kérem, ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép ismeretlen!…584
Már napok óta hallgatom nagy szívgyönyörűséggel az éji dalt, amely e helyről elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam ellentállani, hogy ide ne jöjjek. Ugye, nem zavarom önt? Kérem, csak egy szóval mondja, hogy kellemetlen vagyok önnek, és én elmegyek, és soha többé, sohasem alkalmatlankodom.
Hollós elhallgatott, és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem hagyta el. Hollós ezt biztató jelnek ítélte, azért valamivel bátrabban folytatta:
– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond vagyok, aki éjfél után alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai alatt. És meglehet, hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond vagyok. Mert én, bár nem ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom, vagy kisasszony – szeretem önt, amint csak azok szoktak szeretni, akik még sohasem szerettek. Én még sohasem szerettem az életben. Az ön hangja, az ön éji dala megtanított arra, hogy szívem van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak egy szál virágot dobjon le, és én boldog leszek. Egész életemre boldog leszek…
A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt, és abból fehér virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az erkélyről.
– És most Isten önnel! – mondotta a hang a magasból.
Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a múzeumi segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett; mintha az egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg. Mámorosan intett az erkélyre:
– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot cselekszem, tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy szál virággal azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a titokzatos, sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és ön sem engem. És én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a szerelemnek az emlékét. Az éj emlékét, amikor olyan szerelmes voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé sohasem lehetek. És ön sem fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne, talán kiábrándulna belőlem, talán megcsalódna, és megsajnálná, hogy virággal ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok jutni, ha majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek varázslatos hatása engem megigézett. Eszébe jutok, és magában azt kérdezi: vajon ki volt az a szegény fiú? vajon ki volt? És szomorú lesz, hogy azt sohasem fogja megtudhatni.585
A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent, amint csöndesen megszólalt:
– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek látszik, amilyen bánatos nő én vagyok.
Hollós csöndesen ingatta a fejét.
– Nem, nem ismerhet meg engem… Senki sem vagyok; árnyék vagyok, aki csöndes éjszakán odalopózik önhöz, és szomorúan ránéz, ha a dal fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet nem fog kapni.
– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. – Kívánom, hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom.
Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még visszanézett, és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét, és merengve néz utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte magát – mert még fiatal volt, és szerette az ábrándokat.
(1908)586

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages