Ábrándozás

Teljes szövegű keresés

Ábrándozás
A nagybetegeknek szoktak lenni olyan álmodozó hangulataik – estefelé, lámpagyújtás előtt –, amikor hirtelen világosan látnak egyes képeket, jeleneteket a múltból, amely jelenetek máskor sohasem jutnak eszükbe, mintha teljesen elfeledték volna őket. Sajátságos az emlékezés. Olykor elcsapong messzire, elhagyatott élettájakra, és nem látja meg a néma tájon még azt se, hogy tavasz van-e vagy tél; máskor pedig az ugyanazon utakat bejáró emlékezés még a kavicsokat, hervadt virágokat is észreveszi… Például akkoriban, midőn súlyos beteg voltam – mesélte a minap az a barátom, akivel leggyakrabban együtt szoktam lenni –, egy téli alkonyaton, minden előzködés nélkül, hirtelen feltűnt előttem egy kép: középkori ódon templom, az orgona karzata félhomályban, az örökmécs mozdulatlanul pislákol kék üveg mögött, a mélységes csöndességet nem zavarja más, mint lehulló, apró homokszemeknek zizegő zörrenése; a homokszemek a templom boltozatáról hullanak, ahol keskeny párkány fut körül a nagy magasságban, és a keskeny párkányon, a falhoz lapulva csendesen kúszik egy kisfiú, egy tízesztendős diák-fiúcska… Szinte megállott a szívem verése, amikor világosan láttam magam előtt a képet, a szédítő magasban tovakúszó fiúcskát a keskeny párkányon, a homokszemek zizegve hullanak, a félhomály elborítja a sötét padsorokat, csak az örökmécses világít… Elegendő egy hibás mozdulat, és a fiúcska lezuhan a szédítő magasból. Nem – már elérte a főoltárt, ahol az óriási oltárkép rámája a párkányzatot éri, és rajta túlemelkedik; a fiúcska megfogózik a rámában, és megpihen – egyelőre nem fenyegeti a lezuhanás veszedelme.
Ez a fiúcska – én voltam harminc esztendő előtt. Egy felvidéki kolostor növendéke voltam, és sokszor voltam csínyeim miatt bezárt diák, aki tintagaluskát ebédel. Ilyenkor kiszöktem az ablakon, és bebarangoltam a régi kolostor lakatlan emeleteit, padlásait, termeit. A barátoktól ugyan490 biztonságban lehettem – nem járt már ötven esztendeje barát a felső emeleteken, de más se járt bezárt diákon kívül.
Kalandozásaim közepette jutottam el egy páholyszerű szobácskába, amelynek rostélyos ablaka a templomba nyílott. A fantázia természetesen hátaslóra ült nyomban az ódon karosszékekkel felszerelt páholyban: szép lengyel hercegnők ültek-e valamikor itt, s a misét hallgatták, vagy a vén és szigorú perjel járt-e itt, ellenőrizni az ájtatoskodó barátokat? Ki tudná. Lehet mind a két eset, de az sincs kizárva, hogy egy fogoly fejedelem töltötte napjait a középkori kolostorban, és bűnbánóan rogyott térdre a rostély mögött, midőn alulról felhangzott a barátok bús kardala…
Megtaszítottam a rostélyt, s az kinyílott csendesen. Láttam a templom mélységét, s észrevettem a körülfutó párkányt, amelyet a páholy ablakából el lehetett érni. Természetesen nyomban az villant meg a fejemben, hogy többé nem bezárt diák, hanem fogoly király vagyok – és menekülni, menekülni a kolostorból, a rabságból… A párkányra ereszkedtem, és a főoltárig kúsztam. No, most, fogoly király, merre vesszük az utat?
A pókhálós, poros képrámán ebben a percben fakult betűk keltették fel a figyelmemet. Hogyan kerültek ide az emberkéz vetette nyomok, ahol senki sem jár? Lefújtam a vastag porréteget, és a föstött betűk latin szöveget árultak el.
Nem voltam a legjobb latintanuló, és sokszor keservesen sajnáltam a nagy szótárt, amelyet az iskolateremben hagytam, amíg sikerült megfejteni a szöveget. De megfejtettem, és az arcom beletüzesedett, minden tagom reszketett, a halántékomban kopogott a vérem: szerelemről, forró, lázongó, régi szerelemről volt szó az oltárkép rámájára írt szövegben, amelyet kétszáz esztendő előtt jegyzett fel oda egy szerelmes ifjú barát, és kétszáz esztendő múlva megfejtett egy diákfiúcska.
Az óriási kolostor valamikor kétszárnyú volt. Egyik szárnyában a barátok laktak, a másikban az apácák. A templom volt középen. Magas kőfalak, erős vasajtók választották el a két klastromot, a férfiakat és a nőket. És Julián szerzetes mégis tudott találkozni szerelmesével, Magdolna nővérrel … Itt találkoztak a magasban, az oltárkép mögött, ahová a keskeny párkányon kúsztak. Nini, a páhollyal szemben egy másik páholy van a falban – bizonyosan innen a szigorú fejedelemnő ügyelte vezeklő nővéreit a templom belsejében, és ugyanerre szökött ki Magdolna nővér, hogy Juliánnal az oltárkép mögött találkozzék.
Mindezt feljegyezte Julián barát a rámára, és forró szavakban magasztalta a szerelem mindenhatóságát. Istenem uram, milyen boldogok lehettek491 azok a szegény szerelmesek, akik minden egyes csókjukért az életüket tették kockára! Itt, ezen a helyen csattantak el a forró csókok; a keskeny párkányon, ahol egy gyermek teste sem fér el, ölelkezett kétszáz esztendő előtt két szerető lélek… Mert rajtuk kívül tán senki sem tudta, hogy a páholyok rostélyos ablakai kimozdíthatók helyükből.
Kúszom visszafelé a keskeny párkányon. Már úgy érzem – a fantáziának mi sem lehetetlen – én vagyok Julián, a kétszáz esztendős barát. Kúszom óvatosan, csendesen. A templomhajó másik oldalán pedig egy fiatal apáca kúszik térdein a magasban. Néha-néha visszanézünk egymásra.
– Julián! – sóhajtja ő. – Eljössz-e újra?
– Magdolna! – felelem én hangosan. – Jövök, szeretlek.
Az apáca szerencsésen elérte a páholy ablakát. Felemelkedik – s ebben a pillanatban megbotlik hosszú köntösében. Velőtrázó sikoltással zuhan le a félhomályos mélységbe, a templom kitérdepelt sziklaköveire…
 
Így játszik velünk néha a múlt, ha szürke kárpitját felemeljük, és kutatni kezdünk a régen bejárt élettájakon. S ma újra éreztem ismét – mint akkor – remegését a szerelmes Julián barátnak.
(1907)492

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages