Asszonyok sarkantyús csizmában
Asszonyok sarkantyús csizmában
Zathureczky Gyula, anyai nagybátyám szokta volt mondogatni, ha igen elkeseredett a világi állapotokon (néha-néha elkeseredett az öreg, anélkül hogy bármiféle oka lett volna rá, tán csak mert megunta az egyformaságot):
– Hej, Pentelén se járnak már sarkantyús csizmában az asszonyok!
De máskor meg – már amilyen a kedve volt – így sóhajtott:
– Meglássátok, eljön újra az idő, szoknyában járunk ismét, mint hajdanában Pentelén.
Akik nem ismerték az öreget, ezeket a sóhajtásokat annak tulajdonították, hogy tán éppen kikapott odahaza az öregúr, amint már öregurak kikapni szoktak öreg feleségeiktől. Hisz némelyek egész életükön át szenvednek az asszonyok erejétől. Ám Zathureczkynél másféleképpen volt az állapot. A szelíd Málcsi néni dehogyis mondott hangos szót életében. Olyan nesztelenül, csendesen éldegélt a férjura mellett, mint valami árnyék, ami meg a nagyon jó asszonyok szokása. Miért sóhajtozott tehát Zathureczky Gyula? Miért? Azért, mert mókás, bogaras ember volt az öreg egész életében. Olyan ember volt, hogy a szemével sohasem látta meg a komoly dolgokat, mindig csak a tréfát, a mókát. A pentelei sarkantyús csizmás asszonyok históriáját is, amely talán nagyon komoly dolog volt annak idején, bolondságnak látta. Tán még a mohácsi vészt is ki tudta volna figurázni, ha éppen akarta volna. Egyszer, amikor újra a pentelei asszonyokra gondolt, megkérdeztem őt e történet felől, s így mondta el:
Pentele amolyan kurtanemes-fészek volt itt, a Tiszaháton: nemesember volt benne még a disznópásztor is. Sok falu volt ilyen hajdanában. A régi királyok, ha éppen kifogytak az aprópénzből, és vitézeik zsoldját nem tudták kifizetni, kutyabőrt adtak nekik. Ma is ilyenformán van az valahogy… Így aztán egész falvak lettek nemesek egy csapásra. S Tiszaháton, ahol régente védőőr volt minden ember, egymás után termettek211 az ármálista faluk. A királyoknak is olcsóbb volt így, de meg a falusiaknak is megvolt a kellő okuk a torzsalkodásra. Mert hisz torzsalkodás nélkül megaludott volna a védőőrök vére. Lehet, hogy a régi királyok politikájához tartozott az is, hogy a harci kedvet ébren tartsák a katonákban, így aztán Lipót vagy talán éppen Károly, de az is meglehet, hogy Ferdinánd, dehogyis adott volna Pentelével egyidőben Bogárdnak is ármálist. Vajon mi okból verekedtek volna akkor folytonosan a penteleiek a bogárdiakkal? Verekedtek, torzsalkodtak, kardjuk, buzogányuk, fokosuk mindig harcra készen volt. A királynak se kellett aggódni, hogy hívei kitanulnak a háborúskodásból.
De hát a századok múltak, és a királyok sohase szerettek zsoldot fizetni, így aztán lassan-lassan ármálist kapott minden falu a Tiszaháton, amelynek aztán zsold nélkül, becsületből kellett verekedni.
Persze, a torzsalkodás erre sem szűnt meg a faluk között. Most már azon kaptak össze, hogy melyiknek régibb a nemessége. Az öreg Kovasóczy Gyuri Pentelén egyszer, mérhetetlen gőgjében, azt találta mondani a bogárdiakról:
– Ej, hagyjatok nekem békét a bogárdiakkal… Egyetlen pentelei asszony jókedvében kiverné az egész falut. Nem is férfi, hanem asszony.
Vajon csakugyan mondta-e ezt Kovasóczy György? Ki tudná? Még az írott történelem lapjain is több a képzelet, amit álmodozó emberek gondoltak ki, mint a valóság. Meg tán az is meglehet, hogy nem is létezett az a bizonyos Kovasóczy György… Mert hisz ha mindazok a magyar hősök léteztek volna, akikről a történetírók hízelkedve beszélnek, kicsi volna nekik az egész mennyország.
Azonban mindegy: a Kovasóczy György mondása szállt, mint a madár. Az efféle mondásoknak az a tulajdonságuk van, hogy száz mérföldről is meghallani őket. De hát nem is mindennapi dolog az, hogy egyetlen pentelei asszony elbánna egy egész faluval. Mégis, az asszony csak asszony, gyönge asszony… Ugyan ki hitte volna el ezt Pentelén? A penteleiek oly csudálkozva nézegettek az asszonyaikra, mintha eddig sohasem látták volna őket.
– Nini – mondogatták. – Pentelén olyan sárga hajuk van az asszonyoknak, mint az arany.
Pedig hát addig is olyan sárga volt, csakhogy a Tisza vizének is éppen olyan színe volt. A Tiszának a színe változott meg, vagy az asszonyok hajának a színe? Talán egyik se. Csak a penteleiek látták másképpen.
Majd meg azt vették észre, hogy a menyecskék csak a házasság első212 esztendejében olyan kezesek, mint a szelíd galambok. Aztán, pontosan, ahogy letelt az esztendő, nem engedi ám egyik se megveretni magát az urától, meg a hangjuk is megerősödik, mint valami férfiúé. Hiába, a haragos vér még az asszonyokban se válik vízzé…
Bodó Sámuel, a megyei főfizikus, Pentelén jártában fejcsóválva hallgatta ezeket a dicsekvéseket:
– Ugyan – mondotta –, ne csináljanak kendtek bolondot magukból. Mindenütt olyanok az asszonyok. Amint leteszik a pártát, az ördög mindjárt megtalálja a maga útját hozzájuk. Beléjük búvik, és soha többé el nem hagyja őket.
A penteleiek persze nevettek a Bodó Sámuel beszédén. Lehet, hogy okos ember Bodó uram, de az asszonyokhoz már csak jobban értenek a penteleiek.
Így aztán nőtt-nőtt a pentelei asszonyok híre, dicsősége. A penteleiek maguk csinálták. Amerre jártak, megfordultak, mindenütt magasztalták az ő asszonyaikat. És a öreg Kovasóczy György mondását se felejtették el:
– Nem kell Pentelét félteni. Ha a férfiak mind kipusztulnának az országban, a királynak akkor is volna katonája: a pentelei asszonyok.
Persze az asszonyokat se lehetett büntetlenül dicsérni. Régi mondás: ne dicsérd az asszonyt, mert megüt. Ha a férfiak gőgösek voltak Pentelén, az asszonyok százszor gőgösebbek lettek. Lenézték még a saját urukat is. Hogyne nézték volna le, amikor egyebet sem hallottak, mint az ő dicsőségüknek a hirdetését! Még az öreg Kovasóczy György is felsóhajtott egyszer:
– Mégis kár volt kinyitni a szemét az asszonyoknak!
Ki tudná, miért sóhajtott fel így az öreg?
Múlt az idő éppen úgy, mint azelőtt. Mert az időnek mindegy, hogy Pentelén felfordult a világ, és az asszonyok lettek férfiakká. Az idők során elkövetkezett az is, hogy verbunkos huszárok jöttek a Tiszahátra, és tánccal, borral, énekszóval vitték a legényeket a haza védelmére. Mintha ekkor utoljára ébredt volna fel a pentelei férfiakban a bátorság és férfiasság. Ahány épkézláb ember volt a faluban – pedig az volt valamennyi, mert a Tisza rabságukban is vassá változtatta a csontjaikat – elment mind. Az öreg Kovasóczy György – talán éppen ugyanaz, amelyik száz esztendő előtt kieresztette száján azt a végzetes mondást – a falu határában elbúcsúzott az asszonyoktól:
– Aztán vigyázzatok ám a falura. Háborús idő jár. Tán az ellenség is213 idetéved. Vagy azok az alattomos bogárdiak felhasználják a mi távollétünket, és megbosszulják a régi sérelmet…
– Ne papolj, öreg – kiáltotta közbe özvegy Demeter Jánosné –, majd elbánunk mi a magunk dolgával. Csak ti vigyázzatok magatokra. Akinek gyáva híre támad, az akár haza se jöjjön többé.
– Nono – mormogta Kovasóczy György, és megsimogatta lengő szakállát.
*
Gyávák voltak-e a pentelei férfiak a forradalomban, vagy vitézek? Ki tudná? A forradalom történetírói is olyanok, hogy szívesebben jegyezték fel egyesek csínyjét, tréfáját vagy bravúrját, mint a nagy tömegek viselkedését. A mai gyermek, olvasván a könyveket, bátran azt hiheti, hogy a forradalomban a honvédek örökösen csak daloltak… Pedig hát nem is igen daloltak.
Jöttek szállingózva, bujdosva hazafelé a penteleiek is. Talán éppen az öreg Kovasóczy György volt az első, aki megjelent kis faluja határán. Akár meg se jelent volna az öreg. Ha addig felfordult volt a világ Pentelén, most meg éppen tótágast állt. Az asszonyok – késő őszre hajlott az idő – csizmában jártak, bezzeg azelőtt jó volt a bocskor is, és a csizmájukon sarkantyút viseltek. A legtöbbnek kard volt az oldalán. (Be furcsák is voltak!) De a fokos egyiknek se hiányzott a kezéből.
A falu legszélső házánál, ahol azelőtt a cigánykovács tanyázott, két vérbélű, ropogós menyecske strázsálta az utat. A lehajtott fővel kullogó Kovasóczy Györgyöt nyomban közrefogták:
– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte az egyik.
Az öreg Kovasóczy meghökkent:
– Megbolondultatok? – mormogta kesernyésen. – Tán csak megismersz még, Ebéné lelkem? Az öreg Kovasóczyt ne ismernéd meg?
Ebéné – nini, hogy pengeti a sarkantyúját – rövidesen felelt:
– Azt mindenki mondhatja, hogy ő az öreg Kovasóczy. Menjünk a bíró elé. Itt statárium van.
Közrefogták az öreget, és vitték befelé a faluba. A fokos nyele kopogott minden lépésüknél, a sarkantyú meg pengett hozzá. Kovasóczy álmélkodva nézett körül, Pentelén volna? Hátha eltévesztette az utat? De hát a házak a régiek, a kis fehér falú nádas házak, és az ereszeken éppen úgy piroslik a kukoricacső, mint azelőtt. A fehér kutyák is megugatják, és a kerítések mellől kandi fehérnépek nézegetnek. Kandi asszonyok.214
Nini, Somodiné éppen a ház előtt szoptatja a kisfiát, és sarkantyús csizma van a lábán.
– Megbolondultatok? – kérdezgette Kovasóczy, de a két menyecske nem felelt. Csak lépkedtek mellette nagy peckesen.
A bíró házához értek. Ott ült a bíró az udvaron, egy nagy akácfa alatt. Senki más, mint özvegy Demeterné. Tulipiros csizma a lábán, a kezében hosszú pálca. Nem is nagyon örvendezett, mikor az öreget meglátta:
– Hát haza kerültél? Itt maradhatsz, de jól viseld magad. – Így szólt, és elfordította a fejét, mint akinek nincs több mondanivalója.
Az öreg Kovasóczy pedig ment nagy szomorúan haza. Otthon a menyecske lánya se örült meg neki:
– Csak útban vagy itthon, öreg! Itt most az asszonyok kormányoznak – mondta többek között, és pengette a sarkantyút a csizmáján.
– Hát az uradról nem is kérdezősködsz? A Miskáról? – hördült fel dühösen az öreg.
– Nem kell már nekem férfi. Bár haza se jönne többé. Mind gyávák a férfiak. Megmutatták a bogárdiak, akiket kivertünk a falunkból, mikor megtámadtak bennünket.
– Zsuzsi, Zsuzsi – kesergett az öreg. – Én megverlek téged.
A menyecskének megvillant a szeme:
– Azt pedig ne próbálja, apámuram…
De hát ami késik, nem múlik. A bujdosó penteleiek csak hazataláltak végtére. Eleinte nagyon csudálkoztak az otthoni állapotokon, de később eszükbe jutott a puskapor füstje, amit szagoltak a csatában, és egyszer megrohanták az asszonyokat, s lehúzták valamennyinek a lábáról a sarkantyús csizmát. De azért az asszonyuralom még ma is tart Pentelén. Vagy nem is csak Pentelén tart csupán az asszonyuralom?
(1904)215
