Az udvar
Az udvar
A legutolsó fejedelem – akit a hívei és udvartartása e néven tisztelt – Pesten lakott, az „Arany Bárány”-ban. Lakhatott volna kastélyban vagy akár felvidéki középkori várban, mert a fejedelmi vagyonnak ilyen tartozékai is voltak, de megszerette a pesti fogadót, amelyben egykor, körülbelül húsz év előtt megszállott, és onnan többé nem volt kedve kimozdulni. Húsz év óta állanak a szobák sarkában a nagy utazóládák; húsz év óta készülődik a fejedelem és az udvara a hazautazásra: a kastélyba vagy a várba; húsz év óta állandó a rendetlenség a fejedelem szobáiban, mint az olyan emberéében, aki a legközelebbi órákban úgyis tovább utazik, és húsz éve gondolja meg az utolsó órában az utazást a fejedelem: ilyen kedves kis vén fogadót nem talál sehol a világon, minek menne tehát tovább?
Ez a fogadói átmeneti élet voltaképpen magát az igazi életet szimbolizálja: mindnyájan csupán nézők vagyunk itt a földön, és nem érdemes semmit sem állandósítani arra az egypár esztendőre. Még csak az utazókosarakat sem érdemes a padlásra küldeni, hisz akármelyik percben szükség lehet rájuk. A fejedelem filozóf elme, bölcs, meghiggadt, nyugodt férfiú, aki az életet nem tartja a legkomolyabb dolgok egyikének, mert hiszen annak akármelyik percben vége lehet.
Körülbelül ötven esztendős volt a fejedelem, barna hajú és szakállú, keletiesen sápatag arcú és fejedelmien lusta mozdulatú. Ha hében-korban felvette a díszruháját, olyan volt, amilyen Zrínyi Miklós lehetett. Egy középkori dalia párduclépéseivel és fenséges tartásával vonult ki az „Arany Bárány”-ból. Csak éppen a kürtöknek kellett volna harsogni a kapuőrségen. Díszruha nélkül egy unatkozó, életunt, langyos kedvű, ábrándozó poéták módjára heverészgető és álmodozó járású nagyúr volt, aki fáradt közömbösséggel vette tudomásul, hogy belső inasa a felöltözködésre serkenti, mert immár itt van az est, az étkezés ideje. Bizonyos ázsiai594 ősök lusta nyugalmával ült fel ágyán a fejedelem, és belső inasától az udvartartás jelenlevő tagjai felől tudakozódott.
Az udvartartás a fogadó egyik emeletét foglalta el, és a legfurcsább emberek gyűjteménye volt. A fejedelem nem szerette a szürke, hétköznapi embereket maga körül, de a hamisított egyéniségektől is irtózott. Elég nagyúr volt ahhoz, hogy mindenből az eredeti cikkeket megszerezze. Karavánteáját valóban teveháton hozták keresztül Ázsián; a penge, amelyet gyakorlatképpen forgatni szokott – bár akkoriban békés idők jártak, nem úgy, mint például négyszáz esztendő előtt – Damaszkusz tüzet látta, és a Café l’Anglais konyakja éppen olyan eredeti volt, mint magyar hegyaljai bora. (A flaskók szerteszéjjel állottak a szobákban, bár a fejedelem sohasem ivott.) Cipőjét Európa legelső susztera varrta, és a görögdinnyék a sarokban valóban a hevesi homokról kerültek ide. Emléktárgyul bugyellárisokat szeretett adni ismerőseinek, amelyek a világhírű Krebs műhelyét dicsérték, míg ő maga egy ócska pénztárcát hordott zsebében, amelyet gumiszalaggal kötött át.
Ennyi eredetiség mellett igen természetes dolog volt az, hogy a környezetébe is olyan embereket válogatott ki, akikből lehetőleg csak egy példány van a világon. Az inas a leghűségesebb, a vívómester a legügyesebb, az orvos a legoptimistább, a titkár a leghallgatagabb és a poéta a lehető leghóbortosabb alakja volt korának. Fizetése senkinek sem volt az udvartartásban, de mindenki annyit kapott, amennyit egyéni sajátságával és tulajdonságával időről időre kiérdemelt.
A fizetéstelen állapotnak megvolt az a jó oldala, hogy mindenki az udvartartásban igyekezett kitenni magáért, mert a fejedelem tárcája akkor nyílott meg, ha erre alkalmat adtak a tárcának. A titoknok – olykori pénzszükségében – magában átkozta a sorsot, hogy nem született egészen némának, míg az olasz vívómester azon ábrándozott, hogy bár szüksége lenne egyszer a fejedelemnek azokra a mestervágásokra, amelyekre megtanította. A poéta, aki egyébként akadémiai tagsággal sem cserélte volna fel állását, naphosszat ült a szobájában, és költői fürteit markolászta a szebbnél szebb gondolatokért, amelyekkel estére a fejedelmet megörvendeztethetné. A huszár a folyosón minden tehetségét a cipőfényesítésbe öntötte, és a „repülőpolitikusok”, akik az országos közállapotokról és politikai mozgalmakról a fejedelmet informálták (mert az újságok megbízhatatlanok), már a Tolnát-Baranyát bejárták, mire jött az est, hogy valami friss politikai szenzációval kedveskedhessenek a fejedelemnek.
…A folyosón lábujjhegyen szalad végig József, az inasok leghűségesebbje,595 és fehér köténye repül utána. A titoknoki szoba ajtaja mindig tárva-nyitva van, mert a pipafüstnek valahol csak ki kell szállni (lévén az ablakok nyílása egy kellemetes kertre, ahonnan mindenféle rossz levegő jöhetne a szobába, teszem azt, violák illata), és suttogó hangon jelenti:
– A fejedelem öltözködik, kéreti az urakat egyenként.
A hallgatag titkár fehér fejét megbólintja, és elsőnek lép be a fejedelem szobáiba, referálván arról, hogy kik várják az időt, hogy a fejedelem elé jussanak.
Az utolsó fejedelem végighallgatja a névsort, amely néha ugyancsak terjedelmes, ha az udvartartás külső tagjai is tisztelegnek. Mikor megjönnek a vidéki hadak: a ménesek és birtokok intézői, a tiszttartók és lovászmesterek, valamint a főváros és az ország különböző részeiből azok az ismerősök, akik valami úton-módon pénzzavarba jutva, a nagylelkű fejedelemre gondolnak.
– Hát csak először a mieink jöjjenek, Honóriusz – mondja a fejedelem öltözködés közben.
S az ajtón bepöndörödik Kovács, a házi költő. Kis termetű, gömbölyű férfiú a költő, aki atillát és csizmát visel, mint ötven esztendő előtt, és hangos szóval köszön a fejedelemnek. A kifent fekete bajusz egy mozgékony, ideges Werther-sápadtságú férfiarcból mered ki. Bajusz és atilla nélkül egy századvégi beteges költő alakja volna Kovács úr, de itt ugyancsak mélyíti a kunsági magánhangzókat beszédében, és ugyancsak adja a magyar Titán Laci szerepét.
– Szerencsés jó reggelt, jó nagyuram! – kezdi a költő, és dehogy venné észre, hogy a szobákat a villamos lámpák világítják javában. – Egészségére váljék az éjszakai nyugodalom…
– Mi újság, Kovács úr? – kérdi a fejedelem, és a nyakkendőjét köti fel.
– Arany Jánosunkkal társalogtam tegnap óta. A Toldi énekeit olvasgatva, eszembe jutott, mily satnya, sivár és üres ez a mai kor… Bezzeg nem akadna manapság még egy Toldi. De nagy bajuszú király sem…
A költő ajkáról szaporán folyik a régi dicsőség magasztalása. Csillogó középkori pompa, daliás férfiak vitézi alakja és királyi ragyogás bontakozik ki a szavából. – A fejedelem hirtelen megfordul.
– Angyalát! Derék idők voltak – mondja röviden hangsúlyozva a szavakat és kicsit nekiélénkülve. – Kovács úr, kérem, fogadja el tőlem ezt a csekélységet…
Ropog a bankó, és Kovács úr Kazinczy-kabátjában ugyancsak szerénykedik…596
– Mit csinálna a szegény magyar költő mecénás nélkül? – rebegi. (És mire az éj leszáll, Kovács úr frakkban vagy selyemszmokingban, monoklival a szemén, angolosan lesimított frizurával, lekefélt bajusszal ül az orfeum páholyában, és egy hozzá hasonló külsejű, sápadt ifjúhoz így szól: „A magyar gyerekek csak üres rímeket tudnak, sehol semmi titokzatos szimbólum, sejtelmes zene és aranypiros színezet az egész magyar »irodalomban«…” S a fejedelem ezt is tudja.)
A költő után az orvos jelentkezik. Elegáns, magas, karcsú fiatalember, akinek piros arcát szőke fürtök körítik, mint az angyalokét. Az orvos maga az erő, egészség és vidámság. Szinte friss levegő jön vele a szobába. És míg az érverésre vigyáz, szinte kicsattan hangjából az öröm, amint mondja:
– Kétszáz esztendeig fogunk élni, méltóságos uram. Rendben van az egész gépezet.
A fejedelem mosolyog, a gumiszalag pattan a tárcán, és a bankó ropog:
– Ma álarcosbál van… mulasson jól, doktor úr.
Az orvos ragyogó arccal búcsúzik, de a fejedelem tudja, hogy amidőn becsukja maga mögött az ajtót, eltűnik arcáról a napsugár, és komoran mormogja: „A fejedelem ma megint rosszabbul van… Mozogni kellene neki, sokat mozogni… Előbb-utóbb valami nagy baj lesz!”
S a költő és az orvos után jönnek sorban az udvari emberek. A vívómester új mesterfogást fedezett fel, a „repülőpolitikus” bizonyosan tudja, hogy a kormányban nagy változások következnek be, a gazdatisztek sírnak a gyenge esztendő miatt, és a középkori vár kulcsárja isten tudja hányadszor reparáltatja az ócska toronytetőket… jönnek sorban, egyenként. És a bankó ropog, az arcok felvidulnak, megelégedett lesz mindenki … Szinte hallani valahol a folyosókon egy kiáltást, amint négyszáz esztendő előtt kiáltották:
– Éljen a mi nagy jó urunk, drága fejedelmünk!…
A fejedelem is mosolyog a szakállában. És míg felsőkabátját lusta mozdulattal vállára veti, így szól az öreg titkárhoz, aki hallgatagon áll mögötte:
– Honoré, a világ egy nagy bolondokháza. Az embernek nem szabad azon csodálkozni, ha néha-néha őt is bolondnak nézik… S rólam azt hiszik, hogy én vagyok a bolondok fejedelme… Pedig mind ösmerem őket.
A kocsi előállott, a fejedelem a kaszinóba ment. Az udvartartás szétmegy, és felölti minden hétköznapi, igazi arculatát.
(1908)597
