BEVEZETÉS AZ IFJÚSÁG CÍMŰ KÖTETHEZ
BEVEZETÉS AZ IFJÚSÁG CÍMŰ KÖTETHEZ
Amennyit írtam, amennyit szomorú voltam – az mind az én ifjúságom. Ha láttam valamit, ha fájt valami – és mennyi sokszor fájt az, amit láttam – akkor írtam. Némelyik írásom csak annyi, mint egy könnyű sóhajtás vagy valami álombéli hang, ami még a szívünkben cseng, ha felébredünk, és nótával virágosodik ki a szájunk. Másik meg olyan, mint a felleges égboltozat, amiből a hideg eső hull, hogy alig ismerek magamra. Akkor tán jobban fájt valami mindennél, mint máskor. Az ablakomat verte az eső, és a papiros felett árnyékok jártak, a felhők árnyéki, amiket a szél hajtott az égen.
És mindig fiatal maradtam.
Ahogy levelezem most ezeket a lapokat, amik holnap a közönség elé kerülnek, hát kissé szégyellem magam. Meg szomorú leszek. Nem az első könyvem, de mégis, mintha nem volna több. Csak ez. Amelyikbe az én ifjúságom van szép kerek garmond betűkből sorokba rakva.
Virágosak a fák, az akác kibontotta virágait, az orgona meg minden illatát felém küldi; érzem még egyszer, hogy milyenek voltak azok a sóhajtások, amikből történeteket szőttem, hogy milyenek voltak azok az álmok, az elsők, a kikeletiek. Rosszul kövezett az utca, a házak se nagyok, de alattuk fehér ruhás lányok haladnak nevetgélve; egy gyerek csigát űz ostorával, a kék végtelenben fecskék cikáznak.
Bocsássák meg ifjúságomat, szépen kérem.
1898. június
Krúdy Gyula5
