Családi legenda
Családi legenda
Az én anyai nagyapám, Csákányi Menyhért, olyan ember volt, hogy gyerekkoromban egy tapodtat se tett nélkülem. Még ha a szomszédba ment pipázni, Nikelszkyékhez, akkor is magával cipelt. Hogy a pipázgatás, kvaterkázás közben kifejlődő disputa alatt meg ne szökhessem, egy hosszú zsinórt kötött a lábamra; a zsinór vége pedig a csuklójára volt tekergetve. (Bezzeg később hiába kötött meg; mégis elszöktem mellőle!) Így aztán nagyon természetes volt, hogy amikor az öregúr egyszer Kerekibe ment lakodalomba, engem is magával vitt. Mert nagyon szerette a lakodalmakat, de még jobban a halotti torokat.
– Ilyenkor ismerni meg az embereket – mondogatta. – A halottakról mindent elmondanak: csupa jót, szépet. Csakhogy mindent visszafelé kell értelmezni.
(Máig sem tudom, mért akarta az öreg a halottakat oly nagyon jól ismerni?)
A Sivirszky kocsiján mentünk Kerekibe. Ez a Sivirszky annak előtte csak közönséges lengyel volt, de jól házasodott. Kapott mindent, csak éppen pénzt nem. Az a felesége erszényében volt. Sivirszky így kénytelen kelletlen még az elhalt apósa ruháit is elhordozta. Ócska, rókamálas mentében, sarkantyús csizmában járogatott. Amilyen már a régi divat volt. Kocsija és lovai voltak. A felesége a kövérsége miatt nem mozdulhatott el otthonról, és Sivirszky boldog volt, ha valakinek odakölcsönözhette a kocsiját, lovát.
– Legalább hamarább tönkremegy – emlegette. – Akkor vagy veszünk újat, vagy nem veszünk.
Mindenről így beszélt. Csak kétféle vagy volt nála:
– Vagy a kocsi él tovább, vagy én.
Mert az is hozomány volt: nagy, ormótlan batár, amilyenen talán már a múlt században sem utazgattak. Bőrszíjakon lógott a hintó, és emiatt csak lassan lehetett benne utazni. De Sivirszky éppen ezt szerette.463
– Legalább kibeszélgeti magát az ember az úton – mondta, és a nagyapám beleegyezőleg bólintott. Ő is egész életében csak beszélgetni szeretett.
Mentünk-mentünk Kerekibe. Késő őszre járt, és a nagy sárban lassan cuppogtak a lovak, Sivirszky pedig beszélt egész úton. Hát persze a vőlegényről és a menyasszonyról esett a legtöbb szó. Sivirszky bőbeszédűen magyarázta:
– Úgy szeretik azok egymást, hogy az már nem is lehet jó. Majd meghalnak egymásért. Igaz, hogy tíz éve szeretik egymást. Gyerekkoruk óta. Sok minden jött közbe, míg idáig jutottak. Zankó Miskának előbb tanulni kellett, patvaristáskodni kellett, az ördög tudná, hogy mi mindent kellett még addig csinálnia, amíg végre elvehette a menyasszonyát. Drága szerelem az ilyen. Hisz ösmeri urambátyám Zankó Miskát?… A jeles, kitűnő ifjút?
Nagyapám a pipája mellől felelt:
– Megmondtam már, hogy a fiatalok közül egyiket se ismerem. Csak a menyasszony nagyanyját ismerem. Félig meddig atyafiak is volnánk.
– De a gyönyörű Gaál Juliskát, a menyasszonyt csak ismeri? – erősködött Sivirszky. – Hisz másképpen nem is érthető ez a házasság. Tíz esztendeig nem mindenféle leányért szoktak szenvedni.
– Csak a nagyanyját ismerem. De azt jól ismerem – felelt nyomatékkal a nagyapám.
Sivirszky még áradozott egy darabig a mátkapárról. Nem volt ő rossz ember: minden ismerőséről, barátjáról tudott valami kiváló tulajdonságot. Ha őt hallgatta az ember, azt gondolhatta, hogy az ő barátai a legjelesebb férfiak, asszonyismerősei pedig a legszebbek, legjobbak a földön.
Nagyapám végre megunta a dolgot. Szeretett volna ő is szóhoz jutni. Sivirszky már ekkor a harmadik vármegyéből emlegette a kiváló embereket. Bizonyos Klobusiczkyról beszélt. Persze, ki tudná, ki volt az a Klobusiczky?
– Hát azt is tudja-e, öcsém, hogy a Gaál leányok sohasem halnak meg – dörrent közbe nagyapám –, vagy legalábbis ritkán?…
Sivirszky elhallgatott. Ezt még ő sem tudja.
– Ha megígéri, hogy az úton többé nem beszél olyan emberekről, akiknek még a nevét sem hallottam, elmondom, hogy mért nem halnak meg a Gaál leányok.
Sivirszky ezt készséggel megígérte, nagyapám pedig elmondta az itt következő történetet.464
– Az a bizonyos öregasszony, a mostani menyasszony nagyanyja, akinek meghívására mi a lagziba megyünk, a maga korában a legszebb, legkívánatosabb asszony volt az egész vármegyében. Gaál Alojza a neve, mert hát Gaál annyi volt valamikor a Tiszaháton, hogy nem is volt igazi nemesember, akit nem Gaálnak hívtak. Gaál volt a főispán, alispán, de még falusi bakter is került ki belőlük. Ha akarták volna, tán még királyt is a Gaálok közül választanak. Büszkék is voltak módfelett… Egyszer, mintha megelégelte volna az őstermészet, mindeneknek szülőanyja, a Gaálokat. Mintha azt mondta volna:
– Most már elegen vagytok. Ha még többen lennétek, kicsiny lenne nektek ez az egész ország.
És a Gaálok pusztulni kezdtek. Ahogy némely esztendőben nem terem szilva, úgy nem termett Gaál. Mint mikor a szőlőleveleket ellepi az a láthatatlan féreg, és egész hegyoldalakat elpusztít, úgy gyötörte a Gaálokat valami betegség. Senyvedtek, szegényedtek, a temetőkertben egész nyílásokat kellett kihasítani a Gaáloknak. Két-három emberöltő kellett ahhoz, amíg a Gaálokról lemúljon az átok. Akkor már elszegényedtek, és nem büszke várakban, kis falusi házakban laktak. A mindenható szellem ekkor megsajnálta őket, és a legenda szerint így szólott:
– Szaporodjatok újra, mert hát nemes fajta vagytok. Hogy könnyebben menjen a dolog, az asszonyok sohasem halnak meg ezentúl a Gaál családban.
– Igaz-e, nem igaz-e ez az egész legenda, ki tudná? Csak annyi bizonyos, hogy Gaál Alojza, az egyedüli Gaál leány, akkoriban egy igen öreg embernek volt a felesége, bizonyos Dömöczky nevűé. Egy fiacskája volt, se égen, se földön több. Az is meghalt kiskorában. És már reménység se volt arra, hogy több gyermeke legyen, mert Dömöczky uram már akkor húsz esztendeje köhögött. Talán köhöghetett volna még húszig, ha közbe nem jön az, hogy Gaál Alojza egy szép napon csendesen meghalt. Beteg sem volt, ágyban sem igen feküdt, meghalt csendesen.
„No, ha az Úr így rendelte – gondolta Dömöczky nagy búsan – legalább szép temetése legyen szegény feleségemnek.”
Felöltöztették a szép menyecskét legszebbik ruhájába, és kiterítették a kúria legtágasabb szobájában. Aztán jöttek a halottnézők. Falun szeretnek halottat nézni. A falusi embert elviszi a naiv kíváncsiság a ravatalon fekvőhöz. Arra gondol, hogy milyen is lesz ő, ha egyszer hasonló helyzetbe jut. De Gaál Alojzához másért is jöttek. Olyan szép halott talán a világon sem volt. Szinte mosolygott kedves arca a szemfedő alatt.465
A férfiemberek talán meg is feledkeztek egy percre, és gyönyörködve legeltették szemüket a fekvő, szép asszonyon. Sokan álmodtak felőle élő korában. A halál nem tudja elfelejtetni az álmokat.
– Mintha élne! – suttogták a babonásak.
Aztán sírt mindenki. Még a pusztai juhászok is bejöttek a távoli legelőkről, megnézni a nemzetes asszonyt. Jó asszony volt, derék gazdasszony volt.
Mindenki észrevette, hogy a halott asszony összekulcsolt kezén ottmaradt egy ragyogó, rubinköves gyűrű. Bizony az még valamikor leánykorában került arra a rózsaszínű ujjacskára. Az aranykarika oly mélyen nőtt belé az ujjba, hogy azt lehúzni onnan nem tudták.
Látta a ragyogó ékszert két bojnyik juhász is, amint ott imádkozott a ravatal mellett. A villogó kövű gyűrű láttára felébredt a kérdés bennük, hogy mi szüksége van arra az ékszerre a halott asszonynak. Annak jobban hasznát vennék az élők. A két bojnyik összesúgott, összebeszélt, és amikor Gaál Alojza az első éjszakát töltötte a dombon, a nagy nyárfák alatt, a két juhász felásta a sírt a gyűrűért.
Holdvilágos, langyos májusi éjszaka volt. A munka könnyen, gyorsan ment. A frissen hantolt földet hamarosan kiásták, majd felpattantották a koporsó fedelét. Ott feküdt szép csendesen a halott a holdvilágban. A juhászok húzzák a gyűrűt a Gaál Alojza ujjáról. Biz az nem jön.
– Vágd le az ujját – mondja az egyik juhász a másiknak.
Az fogja az éles bicsakot, és belevág az ujjba, a gyűrű alatt. A kés alól kibuggyan a vér…
A halott asszony ebben a pillanatban élesen elsikoltotta magát. Gyors mozdulattal ült fel a koporsóban, majd kiszállott onnan. A bojnyikok akkor már nyakukba kapták a lábukat. Rémüldözve futottak a falu felé.
Gaál Alojza pedig lesimította ruháját, és szép lassan megindult hazafelé a holdas éjszakában. Fehér köntösén szikrázott a holdfény, és a ruhájához tűzött szemfedő úszott utána a porban. , faluba érve, az első ember, akivel találkozott, Dömöczky uram volt. A juhászok őt költötték fel elsőnek.
– János – szólt rá szelíden az asszony.
Dömöczky uram hang nélkül összerogyott, megütötte a guta. Így lett özvegy Gaál Alojzából egyazon napon, amikor eltemették, és feltámadt.
Sokan beszéltek akkor erről a dologról. Kaveczky uram, a megyei főfizikus kisütötte, hogy arra a késvágásra, amelyet a juhászok cselekedtek,466 megindult újra a vérkeringés a megdermedt erekben, s így ébredt fel a tetszhalott. Mások viszontag, s ezek voltak többen, azt vitatták, hogy a sors cselekedte ezt, a kiszámíthatatlan végzet, aki az utolsó Gaál leányt nem akarta elvinni a földről. A halál eltévesztette a dolgát. Rossz felé suhintott.
– Hohó – kiáltott fel, észrevéve tévedését –, az utolsó Gaál leányt vittem volna el? No, ezt rosszul tettem. Hisz a Gaáloknak újra el kell szaporodni. Azért csak gyorsan menjen vissza a szép Alojza, és cselekedje azt, amit a sors rábízott.
Szállt, szállt a hír a föltámadt szépasszonyról. A legendához itt is toldották valamit, amott is. A legszebb mesék azok, amelyek úgy születnek, hogy senki és mindenki a kigondolójuk.
– Visszaküldték Gaál Alojzát, mert még eddig nem volt igazán boldog – mondogatták. – De hogyan is lehetett volna a mellett a vénember mellett?
A felvidékről pedig hamarosan előkerült egy bizonyos Gaál Mátyás nevű kurtanemes, aki igen jó alkalomnak vélte, hogy elvegye a vagyonos özvegyet. A felvidéki urak mind így gondolkoznak: ott kell megragadni a szerencsét, ahol kínálkozik. Néha nem jön helybe a szerencse, érte kell menni. Azért jártak a szegény felvidékiek annyit a gazdag Alföldre.
Igaz, hogy Gaál uram nem az igazi Gaálok közül való volt, mert hát azoknak a legenda szerint ki kellett halni, de mégis Gaál volt, s a feltámadt asszony is megtalálta mellette a boldogságot. Harminc esztendeig éltek boldog házaséletet, és ezen az idő alatt Alojza tizennyolc egészséges, élő gyermeknek adott életet. Egyik sem halt meg, él valamennyi, a női részen levők pedig örökké élnek. Legalábbis addig, amíg a Gaálok eléggé el nem szaporodnak ismét. A nagyanyjuk, Alojza, legalább százesztendős, ha nem több…
*
Estefelé értünk Kerekibe.
A hintó bedöcögött a nemesi kúria tágas udvarába. Volt ott már kocsi tábornyi. A ház végén, a konyhában, nagy tűz égett. Arról jött felénk egy magas, szikár öregasszony. Olyan fehér volt a haja, mint a hó. De az arca piros volt. Lehet, hogy éppen a tűz mellől jött. A nagyapám kezet csókolt neki.
– Lagzira jöttél, Menyus – szólt fáradt, kopogó hangon –, és tort találsz. Juliska meghalt máma reggel.467
Sivirszky, hatása alatt a nagyapámtól hallottaknak, élénken közbeszólt:
– De, remélem, nem temették el…
– Nem – felelt az öregasszony, és fanatikus fény csillant meg a szemében. – Addig nem, amíg lehet. A gyűrűt az ujjara húztam…
A sötét, nagy udvaron lámpásokkal jártak a kocsisok, a szobákból hangos beszélgetés hallatszott, mintha nem volna a háznál halott… Az ambitus sarkában megtaláltuk a vőlegényt, Zankó Miskát. Csak az zokogott keservesen ott egymagában. A nagyapám a vállára tette a kezét.
– Öcsém, hátha valami csuda történik. A Gaáloknál az előfordulhat… De tovább nem tudta folytatni. A fiatalember halálsápadt, megtört ábrázatán kétségbeesett mosoly rándult végig:
– Ön is azt mondja?… Ön is megbolondult, mint itt mindenki?…
Aztán zokogott tovább.
A szobába mentünk. A Gaálok éppen vacsoránál ültek. Voltak vagy tizenöten, férfiak, asszonyok vegyesen. Az asztalfőn egy deres szakállú, nagy ember ült. Mint később megtudtam, a legöregebb Gaál. A boroskupa kézről kézre járt, és nagy tálakban hozták be a sültet. A nagy szakállú Gaál körülgurította a szemét az asztalon, miközben hatalmasan dolgoztak a fogai egy pulykaszárnyon.
– Menjen be valaki a halotthoz – mondta mély hangon. – Mi hír odabenn?
Egy keskeny fiatalember felugrott az asztal végéről, és benyitott a szomszédba. Csakhamar visszatért, koporsó- és viaszgyertya-szagot hozván magával.
– Még minden a régiben – mondta.
A nagy szakállú Gaál az asztalfőn megcsóválta a fejét, mint aki nincs megelégedve a dolgok menetével. Később, vagy egy óra múlva, mikor már mindent elpusztítottak a vacsorázóasztalról, az öreg Gaál lerázta nagy szakálláról a kenyérmorzsát, és felcihelődött.
– Megnézem már magam – dünnyögte, és elégedetlen pillantást vetett az iménti hírnökre, a keskeny fiatalemberre.
Bement a szomszédba – és mindnyájan megnyugodtan tekintettek utána. Mintha legalábbis a legöregebb Gaál volna a halál és élet ura. A küszöbről még visszafordult:
– Nagymama, jer te is velem.
Gaál Alojza fürgén emelkedett fel a helyéről.
Sokáig nem nyílott az ajtó, végre jött a nagy szakállú Gaál. Rosszkedvűen ráncolta össze a homlokát. A vállát vonogatta:468
– Forgósadta! – dünnyögte. – Magam is azt kezdem hinni, hogy komoly az eset.
Gaál Alojza, aki nyomában jött, rázta hó-fejét.
– Dehogyis. Csak alszik. Majd felébred – szólt élénken.
Sivirszky az asztal végén helyeslőleg bólintott:
– Úgy van. Mert vagy igaz a legenda, vagy nem igaz. Vagy, vagy.
Gaál, a nagyszakállú, sértődötten nézett rá:
– Igaz. Fölébred.
…De Juliska nem ébredt fel. Úgy látszik, eléggé elszaporodtak már a Gaálok.
(1907)469
