Csörsz
Csörsz
Késő ősszel imádandó igazán a Nyír. A szüreti víg hangok elmúltak a tájról, és a sárga szőlődombokon csak a fekete varjúcsapatok járnak; a magános és kopár szilfákon a vércse üldögél, és ha szekér zörög végig a tájon, mintha minden sárga bokor és lombjavesztett fa csodálkoznék: ugyan ki jár még ilyenkor a falun kívül, mikor ott már senkinek semmi dolga, csupán a varjaknak, melyek tavaszig vigyáznak itt a vén nyírfákra és a nedves mezőkre. Az eső pedig a pusztaság fölött lóg; a nagy, szürke köpönyegek, amelyek a fázékony föld fölött lebegnek, mindjárt-mindjárt megmozdulnak, és egészen ráborulnak a világra, hogy hetekig időzzenek kedves dombjaikon, nedves síkságaikon és az álmodozó kis falukon.
Igazán esni Geszteréden esik. Ez csak egy kis, rongyos falucska a Nyír sarkában, és azért nem jönnek ide a gumikabátos angolok, akik a skót mezőkön oly lelkesen utazgatnak a ködben, sárban, ingoványban. Mikor Geszteréden elkezd esni, akkor egészen bizonyos, hogy három hónapig meg nem áll az eső. Esik, esik; ahány felhő terem a Tisza fölött vagy az ecsedi lápban, az mind Geszterédre jön bemutatkozni. A rongyos kis falu elvész a ködben, esőben, ide ugyan nem jön halandó. A víz elmossa az utakat, hidakat; nagy tavak keletkeznek ott, hol azelőtt kopár mező volt, a dombok is mintha megereszkednének, alacsonyabbak, laposabbak lesznek, szétáznak. A geszterédi bíró akkor azt mondja:
– No, emberek, elkövetkezett volna a mi időnk is! Lássunk dologhoz. Maholnap itt a tél!
A geszterédiek abban a három hónapban dolgoznak, amikor falujukat elzárja a világtól az őszi víz és sár. Termőföldje, rétje nincs a falunak egy csepp sem. A természet, ez a nagy geográfus okosan osztotta be ezt is. Minek volna termőföld Geszteréden, amikor úgyse munkálná azt senki. Nem bolond a geszterédi ember, hogy törje a derekát egész esztendőben, mikor három hónapig is elegendőt tud dolgozni. Ha a fináncminisztériumnak328 egyszer kedve volna megtudni azt, hogy hol fizetik legpontosabban az adót, hol nem ismerős a végrehajtó, én megmondhatnám neki, hogy az a hely Geszteréd. Járásbírónak, fiskálisnak itt semmi dolga. Dehogyis pörösködik a geszterédi ember, örül, ha őt nem bántják.
Ha a büntetőbíróság kinyújtja néha vaskezét Geszteréd felé, az odavalók szép csendesen behúzzák nyakukat a válluk közé, és megadással viselik sorsukat. Ha már baj van, legyen minél kisebb baj – a falunak ne essék bántódása.
Tudni kell ugyanis, hogy Geszteréd századok óta lopásból, tolvajlásból, lókötésből él.
Mondom, nem tegnap óta, sem tegnapelőtt óta, hanem száz évek óta.
Ha a tolvajságnak, huncutságnak volna privilégiuma, Geszteréd régen megkapta volna ezt. Ármálisa azonban volt a falunak (még azt se kapott volna annyi ügyes ember?), valamelyik Ferdinánd írta alá a nemesi levelüket, elismerésül azon számos gulyákért, csordákért, amelyekkel a geszterédiek a császári seregnek szolgáltak. A jó Ferdinándnak nyilván nem mondták meg a tanácsadói, hogy a geszterédi határban nem terem egy szál fű sem, csak béka meg gólya, azok a gulyák tehát nem otthon nevelődtek. Más nevelte azt, tán nem is a császárnak…
Ha a természet már elvette Geszterédtől a becsületes megélhetés módját, viszont ravaszokká, ügyesekké és huncutokká tette őket.
– Nem is magyarok azok – panaszolta néha az alispán a megyei gyűlésen –, tatárok maradékai. Hogy papot nem tűrnek meg maguk között, bizonyítja, hogy valami pogány szertartásnak hódolnak. Mindenféle becsületes fajtának rég kiveszett volna már a magva ott a lapos, ingoványos vidéken, ezeket meg agyonverni sem lehet.
Tudta mindenki, hogy őszidőben, vásárosok, borkereskedők járása, terméseladás idején, ahány lopást három vármegyében elkövetnek, annak szálai Geszterédre nyúlnak. Csakhogy a csendlegények sem változhattak madarakká, hogy berepüljenek Geszterédre, de meg otthon nem is lehetett őket meglepni. Csak nagy ritkán, minden ötödik esztendőben fogtak meg a régi csendbiztosok, kapitányok egy-egy geszterédi embert Váradon vagy Szabadkán: ha felismerték őket. Alacsony termetű, szögletes koponyájú, alattomos járású emberek voltak. A bő suba, amely eltakarta termetüket, csak akkor nyílott széjjel, ha valamit elrejteni kellett. Idegennel soha szóba nem állottak, csak úgy kíváncsiságból jártak be a környékbeli vásárokba, mindent láttak, mindent hallottak: Debrecenben, a vásáron, a csizmadiák között, ha elkiáltotta magát egy tréfás deák: „Itt329 egy geszterédi ember!” – az egész nemes céh sámfát, dikicset ragadott. Mert tudnivaló volt, hogy azok a huncut geszterédiek csak a debreceni vargák készítményeit kedvelték.
Így nőtt, növekedett Geszterédnek a híre száz esztendőkön keresztül. Ők maguk nemigen törődtek vele, még házasodni sem mentek a szomszédba, otthon, maguk között elintéztek mindent. A forradalomban az öreg Kállayhoz, a kormánybiztoshoz beállított Aggancs, a geszterédi bíró, és egy zsák ezüstpénzt lódított le a szekeréről a kormánybiztos udvarára:
– Halljuk – mondta a bíró –, hogy bajban van a haza. Mi már elszoktunk a katonáskodástól, de ezt a csekélységet szívesen felajánljuk.
Az öreg táblabíró botot ragadott:
– Viszed innen a zsiványok prédáját, te fő gonosztevő! – kiáltotta nagy haraggal.
Csakhogy akkor már a bíró szekeren ült, és a két pompás pejcsikó tovaragadta a könnyű járművet. Az öreg Kállay az egyik csikóban fölismerte azt a csikót, amit két héttel azelőtt kötöttek el az istállójából. – De hát az a zsák ezüst ott maradt az udvaron. Az már a hazáé volt. Azt oda kellett adni a hazának.
Abban az időben, mikor mindenfelé recsegni-ropogni kezdtenek a régi magyarság szarufái, a felső-tiszai járásban új főbíró került a régi táblabíró, Tokodi bácsi helyébe. Bizonyos Csörsz Jánosnak hívták az új főbírót, szürke, jelentéktelen esküdt volt addig, olyan lefelé konyuló, vékony, fekete bajusszal, mint aki háromig se igen tud olvasni.
– No, látszik, hogy felfordult világot élünk – mondogatták a járásbeli öregurak, kik még látták a hajdani szép megyei életet: a hetyke főbírókat táltosaikkal vágtatni, a bölcs, de tunya, öreg alispánokat.
– Bizonyosan parapluit vesz a kezébe – gúnyolódtak Csörsz János felett. – Ugyan ki ismerte az apját ennek az úrnak?
Persze, persze az apját nemigen ismerhették, hisz nem idevaló volt, valahonnan a felső vidékről került ide, Zólyomból vagy Besztercéből? Ne szépítsük, tót volt Csörsz János. Egyszerre azt is észrevették, hogy sohasem iszik bort, és az a betűt á-nak ejti. Annyiban azonban eleget tett a becsületnek, hogy sarkantyús csizmát varratott magának, és vadásztollas kalapot nyomott a fejébe. Az asszonyok, akik nem tudnak sokáig haragudni, engedékenyen mondogatták:
– Csak egy kis pedrő hibázik még a bajuszára. Akkor mindjárt nem lesz olyan Jézus-Mária fizimiskája.330
Ha csak az hiányzott az asszonyoknak, azt is elérték. Csörsz uram, ahogy lassan-lassan belemelegedett a hivatalába, elég tűrhető főbíró lett. Valami kisebb vármegyében még meg is bámulták volna a huszárját.
Hát ez a Csörsz János mondta egyszer őszi közgyűlésen, a megyeházán:
– Urak, meg kéne már tisztítani a megyét a zsiványtanyáktól. Utóvégre a közbiztonság se kutya.
Lett erre általános megrökönyödés. Az öregebb urak, akik abban az időben úgy féltek minden újítástól, mint a pokoltól, haragosan mérték végig a fiatal főbírót.
– Mit nem akar még ez a csirke! – dörmögte a szakállában Vencselley Pál, tabi komposszesszor.
– A tekintetes úrnak is elvitték nemrégiben négy szép lovát a geszterédiek – vágott oda Csörsz.
– Üsse kő! Ha már nem lehet változtatni az erkölcseiken! – felelt az öreg birtokos.
A hetyke Zathureczky Pál, aki titkon aspirált a főbírói székre, foghegyről szólt közbe:
– Száz év óta így van az már, öcsém. Apáink okosabb emberek voltak, mint mi.
Csörsz János nem hagyta a maga igazát. Az asztalra csapott az öklével:
– Márpedig én kipusztítom a zsiványokat a járásomból.
– Jól van, főbíró uram, majd meglássuk – szólt szelíden öreg, bölcs alispánunk. – De most ne akasszuk meg a tanácskozás rendjét.
Csörsz János a gyűlés után szomorúan tapasztalhatta, hogy rossz helyen kereste a népszerűséget. A kis termetű, pirospozsgás arcú Lányi Emánuel, a megyei pénztáros, jóakaratúlag súgta a fülébe:
– Öcsém, mindenkit magadra haragítasz. Valami okosabb, bölcsebb indítvánnyal jer elő jövőre. Bánjuk is mi a zsiványokat. Az alkotmány a fő dolog.
– Az alkotmány? – mormogta sötéten Csörsz János. – Nálunk, odafenn a Tisza mellett, Geszteréd szabja az alkotmányt. Elviszi a lovat, marhát, mert az a másé.
A megyei pénztáros szelíd szemrehányással bökte meg a főbíró vállát:
– Ugyan, menj azokkal a népboldogító ideákkal. Terringettét! Alkotmányos nemzet vagyunk, vagy mi? Az alkotmány az első, azután jön a paraszt az ő elveszett lovával.
Csörsz János csak hallgatta öreg barátja szavait, magában pedig egészen másra határozta el magát. Késő őszre hajlott, a tiszai vidéken ilyenkor331 beköszöntének azok a szép hosszú, esős idők, amikor apáink legjobban otthon érezték magukat. Hull, hull a vég nélkül való hűvös eső az ólomszürke égről, ködbe borul a lapályos Nyír, későn virrad, korán alkonyul, és az új bor már forr odalenn a pincegádorban. Csörsz uram még esküdt korából tudta, hogy ez az idő a geszterédiek arató ideje, amikor el van zárva falujuk a külvilágtól.
Egy nagyon esős napot választott ki a geszterédi expedícióra. Nem vitt magával még egy somfa botot se. Minek is vitt volna? Nincs ilyenkor otthon egy arasznyi férfiú sem, mind oda van vásárokon, tolvajlásokon. Szerzett valahol egy ladikot, aztán nekiindult a tiszai nádasoknak. Ment, ment a csónak kora reggel óta, sokszor azt hitte, hogy már eltévedett, és sohasem pillantja meg a szárazföldet. Nád, káka mindenfelé. Ha felállott a csónakban, akkor sem látott többet, mint a szomszéd nádast.
Alkonyat felé azonban kutyaugatás ütötte meg a fülét a főbírónak. Nosza, nekifeszítette a csákányt a víznek. Szétnyílt a nádas, és a szabad víz közepén egy nagy szigetet látott, tele csinos, apró fehér házakkal. Még valami toronyféle is volt a falu közepén, annak a tetejében kakas.
A parton két asszony állott övig fölgyürkőzve, és ruhát facsart. Hatalmas, fehér bőrű, barna hajú menyecskék voltak. A főbírónak kedvtelve pihent meg rajtuk a szeme. „Forgós adta! – gondolta magában. – Azok a zsiványok nemcsak a lovat tudják kiválasztani, hanem az asszonyt is!” Közelebb tolta a csónakot a parthoz, és elmondta, hogy eltévedett a lápban, most maga sem tudja, hol, merre jár. Főként szállást szeretne, hol megpihenhetne.
A két asszony csodálkozva, szemmerevítve bámult rá. Mintha még sohasem láttak volna idegen embert. A faluban is hamarosan észrevették az idegent, egy csomó asszony közeledett a vízhez.
Mintha valami félvad emberek közé vetődtem volna! – gondolta magában a főbíró, és nem győzte eléggé megbámulni az asszonyokat. Akik jöttek, azok is valamennyien gyönyörű, sugár teremtések voltak. Nem volt közöttük egyetlen csúf vagy öreg sem. Mind fiatal, ruganyos fehér húsú menyecskék, valami különös népviseletben, amely ezen a vidéken nem szokás. A mosó asszonyokon észrevette, hogy vastag aranylánc van a nyakukon, a ruhájuk pedig, amely a vizet érte, a legfinomabb selyem.
Az asszonyok összebújtak és tanácskoztak. Nemigen értették a dolgot, hogy idegen férfiú vetődik hozzájuk. Egyik-másik kacérkodva nevetett rá a főbíróra. Csörsz nem sokat gondolkozott, hanem partra ugrott.332
– Legalább azt mondjátok meg, hol vagyok? – kiáltott fel a ravasz főbíró.
Az egyik menyecske, egy gömbölyű, kíváncsi szemű, elnevette magát.
– Hol? Hát Geszteréden.
– Kapok-e itt éjjeli szállást?
– Persze hogy kap – felelt a menyecske, és már el is indult előre. A főbíró utána. Nyomába meg az asszonyok.
Csinos, tiszta falucskán mentek keresztül. Az ablakokban mindenféle csinált virágok, az udvarok tiszták, gyepesek. Mintha csupa dologtalan uraság lakna valamennyiben. Éppen csak az agár hibázott az ámbitusról.
Csak az a csúf eső ne esett volna szüntelen. Az asszonyok nem sokat törődtek vele. A fejükre hajtották selyemviganóikat (mind selyemruhát hordott), és Csörsz uram a világ legfehérebb, legformásabb asszonylábait látta maga előtt.
A sövények mögül gyerekek meg kandi asszonyfejek bukkantak ki. Férfi sehol. Egy vénasszony ült valahol egy padkán, az rekedtes hangon rákiáltott a főbíró menyecskéjére.
– Ej, haj, Csollánné, azt hiszed, sohasem szabadul ki az urad?
A menyecske elpirosodott kis füléig.
– Hát adjon neki kend kvártélyt, Rézi néni.
Az öregasszony haragosan fogott a szájába egy rövid szárú pipát.
– Nekem már nem kell férfi! – felelt mérgesen, amire az asszonykaréj mind felkacagott, mintha csiklandoznák.
A Csörsz kabátját hátulról megrántotta egy cseresznyeajkú asszonyka.
– Hallja az úr – szólt halk, meleg hangon. – Ma éppen kalácsot sütöttem. Finom, omlós kalácsot, amilyent a püspök sem eszik.
A főbíró egy percig nem értette a dolgot, aztán elnevette magát:
– Holnap már másfelé visz utam – mondta mentegetőzve.
Tiszta, fehér házhoz értek. Az asszony előrement, és a jó illatú szobában rubinszínű bort tett az asztalra.
– Legyen jókedved – szólt, és megkínálta borral a vendéget. Majd kalácsot vett elő a szekrényből:
– Ne éhezzél nálam!
Csörsz ivott a borból, evett a kalácsból. Eszébe jutott öreg alispánunk mondása, ki pogányoknak nevezte a geszterédieket. Azt gondolta, hogy ez a kínálás még pogányszokás. A bor olyan volt, amilyent még sohasem ivott. („Vajon kinek a pincéjéből való?” – kérdezte gondolatban.)333
Körülnézett a szobában. A falakon vastag arany- meg ezüsttálak voltak.
– Azt mind az uram hozta – szólt az asszony, és letelepedett egy kis zsámolyra a férfi lába mellé.
Csörsz János bambán, értetlenül bámulta azt, ami a szobában fel volt halmozva. Volt ott finom porcelán, amit csak nagyúri házaknál láthatni, voltak kincseket érő vázák és szőnyegek. Az egyszerű falusi fabútorzat kirívó ellentétben állott a szanaszét heverő kincsekkel. Csörszben erre föltámadt a kötelességérzet.
– Mesélj nekem erről a ti furcsa falutokról, ahol olyan gazdagok vagytok mind. Selyemben öltözködtök, s aranycsészéből isztok.
Az asszony mosolygott:
– Ez csak most van így, három hónapig, amikor a férfiak nincsenek itthon. Mikor hazajönnek, vermekbe ássák az aranytálakat. Megint cserépből eszünk. Nem szabad többé meszelni, takarítani, rongyos, piszkos lesz a falu. Mikor aztán elmennek, megint rendbe hozunk mindent.
A főbíró elgondolkozott. Roppant különösnek, érthetetlennek találta az asszony beszédét. De aztán eszébe jutott, hogy télidőben, forró nyárban akárki bejöhet a faluba. A sok esztendőkön át összelopkodott drágaságnak gazdája akadna a büntetőbíróság személyében.
Az asszony szelíden, szomorúan megszólalt:
– Vigyél el engem innen, uram.
A főbírónak az járt a fejében, hogy micsoda országra szóló fogás lenne csendlegényeivel meglepni ezt a falut, úgy, ahogy most van, és a drágaságokat szekerekre rakva, beszállítani a vármegyeházára.
– Vigyél el engem innen, uram – ismételte a lábánál ülő asszony.
– Miért kívánkozol el innen? – kérdé Csörsz.
– Mert nincs itt senkim. Mert az uramat már esztendők óta nem láttam. Idegen itt nekem mindenki.
A főbírónak az a gondolat fordult meg a fejében, hogy talán éppen ezt az asszonyt lehetne felhasználni arra, hogy kelepcébe ejtse a geszterédieket.
– Jól van, elviszlek innen – monda.
De napok múltak el, és Csörsz János, a felső-tiszai főbíró még mindig ott mulatott Geszteréden. – A szép, fehér bőrű asszonyok elaltatták benne a kötelességérzést, a drága csészékben csillogott a rubinszínű bor, és a selyempárnák nem juttatták eszébe, hogy azoknak suhogó kelméjét valahol az országúton lopták a vakmerő geszterédi férfiak.334
De egyszerre mégis elpárolgott a mámor a főbíró fejéből. Homályos hajnalon, mikor a szakadó záporban még a kakasok sem tudták megállapítani az időt, Csörsz János Csollánnéval fölkereste az elhagyott ladikot, és beevezett a tiszai nádasokba. Az asszony hűségesen kuporgott a csónakban, mint egy hű eb, csak a szeme csillogott nagy alázattal a férfiúra.
Estefelé, mikor kivergődve a nádasokból, csurom vizesen beértek a főbíró gerlici házába, Csörsz János az ámbituson ácsorgó megyei pandúrokhoz így szólt, rámutatva a mellette lépkedő menyecskére:
– Erre az asszonyra gondotok legyen, legények. Magyarázzátok meg neki, hogy én vagyok a főbíró.
Az asszony falfehéren tántorodott a falnak, mikor a csendlegények megragadták:
– Te gyáva! – kiáltott rá szenvedélyesen a főbíróra, de az sietve haladt szobája felé.
Másnap erős pandúrfödözettel a vármegyére kísérte Csörsz János főbíró a geszterédi asszonyt. Három lépcsőt is ugrott egyszerre, amíg az alispán szobájába ért. Az öreg Cseffy Ábris az íróasztalnál ült, és el volt mélyedve valami írásmunkába.
– Urambatyám – kiáltotta szelesen a tiszai főbíró. – Nyomára jöttünk a geszterédi bűnszövetkezetnek. Országraszóló dolog ez.
Az öreg alispán letette a tollat, és homlokára tolva a pápaszemet, rosszkedvűen mérte végig Csörsz Jánost.
– Helyes, öcsémuram. De nemigen érdekel az egész szeleburdiság. Ott vannak a csendbiztosok az udvaron. Azok majd megörülnek a hírnek.
– Igenis, urambátyám – folytatta halkabban Csörsz. – De rabot is hoztam Geszterédről. Egy asszonyt…
Cseffy Ábris fanyarul mosolygott:
– Asszonyt? Fiatal koromban magam is ismertem a geszterédi asszonyokat. Vajon mit vétett, szegény?… De most hagyjon békén, öcsém. Azon a feliraton dolgozom, amit a vármegye küld az országgyűlésnek.
Csörsz János csak kifordult a szobából, mintha leforrázták volna.
A megyei huszárok sarkantyúja most is csengett a hosszú folyosókon, mint máskor, de mintha csupa szomorúság lett volna csengésükben. Verpeléti bácsi, az öreg várnagy az agarait dresszírozta az udvaron. A főbíró megszólította:
– Hová zárták a rabot?
A várnagy vállat vont:
– Az a kulcsár dolga, főbíró uram. Ne te, Cicke!335
Csörsz János lehangoltan ment végig a kőkockás udvaron, mint akinek az orra vérzik. Vajon kihez forduljon itt, akit érdekel Geszteréd? A kapu alatt Kovács csendbiztossal találkozott. Az öles bajuszú, hetyke csendbiztos tréfásan kérdezte meg a főbírót:
– Nos, tekintetes uram, mi van a megyei zsiványokkal? Élnek-e még?
– Éppen önt keresem. Megyünk Geszterédre a legényeivel.
A csendbiztos mosolygott a bajusza alatt.
– Nem vagyok én madár, de még egyik legényem sem az.
– Az alispán úr parancsolta.
– Még akkor sem lehetek madár – felelt egykedvűen Kovács Mátyás.
– Ladikon mehetünk oda, ahogy magam voltam ott.
A csendbiztos megcsóválta bozontos fejét.
– Nono – dörmögte. – Akkor más.
Még azon az éjjelen elindult egy tucat megyei pandúr Geszteréd felé. Mikor kivilágosodott, átvergődtek a nádasokon, és elérték a szigetet, ahol egykor Geszteréd volt. Valóban, csak volt. Rommá, fekete üszökké égett a falu azalatt, amióta Csörsz János elment innen. A leégett faluban nem találtak élő lélekre. Egy árva kutya sem maradt ott. Csörsz János kábultan, bambán rugdosta csizmasarkával a megfeketedett gerendákat. Hová lettek a vagyont érő kincsek, az arany tálak és ezüstvázák? Hová lettek a geszterédiek? Talán az a bezárt asszony küldött hírt a véreinek a közelgő veszedelemről, vagy csak a véletlen műve volt a rettenetes tűzvész?
Sohasem lehetett többé megtudni semmit Geszterédről. A legközelebbi megyei gyűlésen a főnótárius, mikor a jelentésben ehhez a ponthoz ért:
… Sajnálattal hozom tudomásra, hogy vármegyénk a legutóbbi időben szegényebb lett egy virágzó községgel…
Minden szem haragosan, szemrehányólag fordult Csörsz János felé.
(1906)336
