Ebéd után
Ebéd után
Régi mondás, de lépten-nyomon újnak látjuk, hogy a házasság a legtöbb embert megváltoztatja; átformálja a természetét, felébreszti vagy elaltatja az indulatait, gonosz szenvedélyek helyébe jókat illeszt, vagy éppen megfordítva. Mindezt a nagy változást az asszony csinálja, világot épít, világot rombol, pedig semmi egyebet nem csinál, mint odaül az ura mellé. A legerősebb karaktereken kifog a házasság, az asszonyi ravaszság. Vége a szabad akaratnak, vége a meggyőződésnek; azok a férjek a legnagyobb rabszolgák, akik csorbíthatatlan függetlenségüket emlegetik. Azért, ha megházasodik az ember, le kell mondania arról, hogy a világban egész embernek numeráljon tovább, de cserében melegedhet a felesége szoknyája mellett, amikor másnak nincs felesége. A házasság a legnagyobb baj vagy a legnagyobb áldás a férfiúra. Csak a szürke, jelentéktelen embereken nem fog a házasság: azoknak mindegy; semmiből még az asszony se csinálhat valamit.
Az ebédnek már vége volt, és pipatűz mellett szincerizálgattunk öreg alispánunk vendégszerető asztalánál. Karkovány, a megyei fiskus, agglegény ember lévén, éppen kedvenc témáját, a házasságot pedzette. („Mindenki arról beszél, ami nincs, vagy ami kéne – vélekedett Buzinkay János, ötgyermekes apa. – Bezzeg, ha ismerné, majd nem beszélne róla.”) Karkovány, mint afféle régi prókátor, egymás után állította fel pro és contra az érveket, mintha valakivel vitatkozna. Végül megtörölte nagy, kopasz fejét, és kidülledt szemeit végiggurította az asztalon.
– A legjobb nem házasodni! – mormogta. – Legalább nem teszi ki magát az ember meglepetésnek. Például, hogy önmagát elveszítse… Azazhogy néha éppen akkor találja meg magát az ember, amikor megházasodott.
– Asszonya válogatja – szólt közbe öreg alispánunk.370
A huszár megtöltötte a poharakat, alispánunk megigazította fején a házisipkát, és Deák Ferencéhez hasonló arcára bölcs mosoly derült.
– Itt van például az én keresztfiam esete… No, de előbb koccintsunk, hogy ne legyünk rosszak.
*
– Az én falumban, Sivón, ahová csak azért látogatok el, mert sehol úgy nem tudnak muzsikálni a méhek a délutáni szundikálásomhoz, mint az ottani méhesemben, lakott két fiatal nemesember: Kaluzsny József és Szurmák Gáspár. A keresztfiam volt mind a kettő, azonkívül valami távoli atyafiságban is álltunk, amilyen atyafiság az egy faluba való magyar emberek között lenni szokott. Kaluzsny korán árvaságra jutott, s így aztán én őrizgettem, vigyázgattam, iskolai bizonyítványait nekem mutogatta. Természetesen a másik keresztfiamat se hanyagolhattam el a József kedvéért, mert az igazságtalanság lett volna. Habár az öreg Szurmák még javában legénykedett, és minden esztendőben azzal toppant be hozzám a diák fia:
– János bácsi, apa már megint házasodni akar.
Az öreg Szurmák ugyanis azt találta ki a famíliája megfékezésére, hogy nyomban meg akar házasodni, ha családja valamely tagja nem engedelmeskedett neki. Pedig ugyancsak tavaszamúlt vénember volt már őkelme. De hát asszony mindenféle huncutságra akad.
Erkölcsi kötelességemnek tartottam a Szurmák fiúról gondoskodni, s így lassan az apja is a tutorságom alá került. Néha minden rábeszélő képességemet elő kellett venni, hogy az öreget a házasságról lemondassam; máskor furfangos terveket eszeltem ki az öreg Szurmák megfékezésére, aki minél vénebb lett, annál jobban bolondult minden szoknya után.
Az árva Kaluzsnyval felényi bajom se volt, mint a Szurmák fiúval. Szorgalmasabb, igyekvőbb fiatalembert nem ismertem nála. Szerény, csendes, józan életű ifjú volt, a vizsgáit kitüntetéssel rakta le, és már régen a megyét szolgálta, amikor Gazsi még mindig azzal volt elfoglalva, hogy az apjára vigyázzon. Mert az öreget nem lehetett felügyelet nélkül hagyni. A kocsmákba járt verekedni, torokon, keresztelőkön versenyt ivott a korhelyekkel, és asszonyféle nem maradhatott tőle. Gazsi az apja miatt lassan elhagyogatta az iskolákat, adós maradt a vizsgáival, és esztendőszámra együtt kószált az apjával. Egyedül csak nem hagyhatta az öreget.371
Sokszor mérgelődtem magamban az öreg Szurmákon, aki ígyen fia megrontója lett. A fiú is elkorhelyesedett, hisz nem is lehetett az másképpen. A torokon, lakodalmakon szembeültek, és az öreg mindig azon mesterkedett, miképpen tudná a fiát lefőzni. Gazsi érezte, hogy ha egyszer le hagyja magát gyűrni az öregtől, akkor mindörökre vége a tekintélynek: az öreg többé szóba se áll vele, nemhogy tanácsoló szavát vagy korholó feddését meghallgatná. Csak addig tud imponálni az apjának, amíg mindenféle virtusokban megelőzi. Azért rendesen Gazsi volt az, aki a jókedv hevében italban megmérkőzött az öreg Szurmákkal. A fiú keményen tartotta magát, és addig nem nyugodott, amíg az öreget az asztal alá nem itta. Egy-egy ilyen vereség után az öreg hetekig olyan kezes volt, mint a bárány. Még az asszonyokat is elfelejtette, és hízelkedve vette körül Gazsit:
– Igazad van, fiam. Ideje, hogy már megkomolyodjunk.
– Ami azt illeti, én elég komoly vagyok – felelt kurtán Gazsi. Máskor, ha az öreg verekedni kezdett a fogadóban, bálokban, Gazsi volt az, aki jobban verekedett az öregnél is. Kiverte az egész kocsmát, mert nagy erejű, hatalmas legény volt. Az ilyen hőstettek után az öreg Szurmák megint csak beadta a derekát, és hazamenet a gazdasági számadásokat kezdte tanulmányozni.
– Elég volt a duhajkodásból – mormogta megtörve. – Nem úriembernek való dolog az.
De még az asszonyoknál is veszedelmes ellenfél volt az ifjú Szurmák idősebb Szurmáknál. Ha Gazsi észrevette, hogy az apja különösebben érdeklődik valamely menyecske, özvegyasszonyka iránt, nyomban az öreg nyomába hajtott. Kedves, szép fiú volt Gazsi, egykettőre kivetette az öreget a nyeregből. Az öreg ilyenkor keserves nyilatkozatokat tett:
– Jegyezd meg, fiam, hogy az asszony az ördög találmánya.
Így éltek, éldegéltek a Szurmákok Sivón, falusi udvarházukban, és ha arra vitt az utam, magamban nagyon sajnáltam szegény Gazsit, aki az apjáért feláldozza magát. De segíteni nem segíthettem. Abban az időben éppen özvegy Kordics Sári volt a Szurmákék gazdasszonya. Tagbaszakadt, piros arcú, lángoló szemű menyecske volt, aki arra látszék teremtve lenni, hogy az öreg Szurmákot meg a fiát végképpen kiugrassa a bőrükből. Vallatóra fogtam a fiút:
– Hol vettétek ezt a veszedelmes asszonyt?
Gazsi kedvetlenül legyintett:372
– Az öreg szerzeménye. Valami felvidéki ismerőse. Ő azt mondja, hogy távoli rokonunk.
– Nos, és házasságról nincs szó? Megkomolyodott az öreg?
– Lehet is Sárival bolondozni – felelt Gazsi. – Nem olyan asszony az, kedves keresztapám, mint az idevalósiak. Kineveti az öreget, ha házasságról beszél neki. Amellett erős is, mint egy férfi. A minap kificamította az egyik ujjamat.
– Szóval te is próbálkozol?
Gazsi elvörösödött.
– Csak az apám miatt. Nem akarom, hogy az öreg végképpen elbízza magát. Pedig – tette hozzá elkeseredve – nekem hiába beszél Sárika. Meg vagyok győződve arról, hogy kijátszik bennünket. Van neki valakije, amíg le nem töröm annak a bizonyosnak a derekát.
– Te bolond, te. Csak nem vagy féltékeny a Sárira? Nem olyan asszony az, akire féltékenynek szokás lenni!
Gazsi az ajkába harapott.
– Hisz éppen ez az, amit nem értünk az öreggel. Már régen elküldtem volna a háztól, de az öreg nem engedi…
– Ha pedig az öreg akarja elküldeni, te nem engeded.
Gazsi nem felelt, csak a bajuszát sodorgatta.
Az öreg Szurmák ebben a percben lépett ki a házból. Alig ismertem rá. Tavaly agg haja, bajusza hollófekete volt, új gúnya a testén, a lábán sarkantyús csizma.
– Azóta mindennap megmosdik. Látja, keresztapa – dörmögte Gazsi.
– Isten hozta, kedves öcsémuram! – kiáltott az öreg Szurmák, és betessékelt a szobába. Gazsi rosszkedvűen cammogott utánunk.
– Sári! – kiáltott az öreg, és a takaros, kívánatos asszony a szobába lépett. Bort hozott pohos kancsóban. Az öreg fél szemmel rám kacsintott:
– No? – kérdezte.
Gazsi nyugtalankodva pillantott rám, majd kiment a szobából.
Én pedig, emlékezem, kemény prédikációt tartottam az öregnek. Elmondtam neki, hogy akármilyen kedves, ennivaló is Sári, azért viselhetné magát tisztességesen, ahogy korához illik. Az öreg nevetve hallgatta szavaimat, végül így szólt:
– Szívesen odaadnám a kisujjamat, ha rászolgáltam volna erre a prédikációra, kedves rokon. Hiszen éppen az a baj, hogy nem lehet ezzel az asszonnyal bírni. Olyan, mint a tüzes csikó, nem állja a nyerget. Hej,373 pedig sok tüzes lovat megtörtem már… De ezzel nem bírok. Igaz, hogy a fiam se – tette hozzá vidáman.
Elgondolkozva mentem haza. Egész úton a hóbortos Szurmákokon meg a derék asszonyon gondolkoztam, aki végre megtáncoltatja ezeket a léha embereket. Legalább megtudják egyszer, hogy nem minden asszony egyforma.
Otthon a másik keresztfiam, Kaluzsny József azzal a nagy újsággal fogadott, hogy eltökélte magát a házasságra.
– Helyes, fiam – mondtam –, komoly emberhez való gondolat. Aztán ki a választottad?
– Özvegy Kordics Sári.
Felugrottam, csaknem felborítottam egy teli kast, mert éppen a méhesben folyt le a beszélgetés. Az én szelíd, kedves Józsi fiam ijedten nézett rám, majd halkan így szólt:
– Azóta szeretjük egymást, amióta Sivóra került. Tisztességes, derék asszony. Még csúnyának sem lehet mondani.
Elgondolkozva néztem a fiú arcába. Minden szavából kiérzett a mondhatatlan szerelem. Mit mondjak, mit feleljek neki? Boldogtalanná tegyem egész életére? Szerencsétlen bolonddá, aki késő vénségéig egyetlen asszonyra gondol éjjel és nappal, arra az asszonyra, aki nem lett az övé? (Amire elég példa volt már.)
– Szereted? – kérdeztem komolyan.
– Nem élhetek nélküle.
– Helyes, legyen a feleséged.
Két hónap múlva megtartottuk a lakodalmat. Az öreg Szurmák nem élte túl a dolgot, meg azután az ideje is elérkezett volt már, elment a falu végére, az akácok alá. Gazsi elutazott valahová a hegyaljára, onnan hallottuk korhely hőstetteinek a hírét. Kaluzsny József és Sári egy pár lett. Boldogabb párt sem azelőtt, sem azután nem láttam.
– No, legalább az egyik keresztfiam elérkezett a boldogsághoz. Az, amelyik inkább megérdemelte – gondoltam magamban, és megnyugodtam.
Az idő pedig múlott. Egy esztendő, másfél esztendő. Az én szelíd, jóravaló, rendes Józsi fiamat mintha kicserélték volna ez alatt az idő alatt. Eleinte csak azt vettem észre, hogy hangosabban beszél, mint azelőtt szokott: mosolyogtam rajta. Persze, otthon hangosabban kell beszélni a menyecskével, mert az ember a saját szavát se hallja. Később hallottam, hogy az „Arany Holló”-ban biliárdozik ebéd után, holott azelőtt nem374 járt kávéházba. (Ez a székvárosban történt, mikor leköltöztünk Sivóról.) Ezen se valami nagyon ütődtem meg. Utóvégre a menyecske bizonyosan szeret szundikálni délutánonkint, miért zavarná otthon Józsi?
De nemsokára ezután fülembe jutott annak a híre, hogy esténkint is ott tanyáz az én keresztfiam a „Holló”-ban, pedig olyankor ott a cigányok muzsikálnak, és a leghívebb partnere a virrasztásban Szurmák Gazsi. Az a Gazsi, aki végképpen elkorhelyesedett, és már a szemem elé se igen bocsátottam, mert cégére, lumpja volt a városnak.
Keményen előfogtam Józsit. A fiú hallgatott, nem felelt, aztán sokára bevallotta:
– Kocsmában jobban esik a bor, mint odahaza.
– Kutya máját! Mióta lettél borivó?
A fiú elgondolkozott.
– Már régen – felelte.
Ezután bizony csak rossz híreket hallottam róla napról napra. Nem sok örömem tellett a keresztfiaimban. Verekedő, korhely volt mind a kettő, de Józsi lehetőleg még nagyobb, mint Gazsi. Mintha valami elfojtott természet tört volna ki belőle, nem bírt Kaluzsny Józseffel többé senki. Gyakran jött reggel a kocsmából a hivatalába, és a hivatalból egyenesen a kocsmába. Garázdasága miatt mindenki elkerülte, csak Szurmák tartott ki hűségesen mellette.
Egy reggel aztán nagy baj támadt. Józsi harmadnap vetődött haza, és akit nem talált otthon, az Sári volt. A menyecske megunta a férje dorbézolását, és elhagyta. Megindította nyomban válópörét is.
Mit húzzam-halasszam a dolgot? Úgyis kitaláltátok már, hogy Józsit egyszerre kijózanította ez az eset. Az asszonnyal ugyan nem békült ki, elváltak szépen, de Józsi ismét a régi csendes, komoly férfiú lett, aki még azon az oldalon se járt többé, ahol az „Arany Holló” volt. Hiába hívogatta barátja, Szurmák Gazsi.
– Elég volt – felelte Józsi. – Megutáltam ezt az életet.
Gazsi se sokáig rugdosta a „Holló” padlóját ezután. Amint szabad lett a szép Kordics Sári, egyszerre fellángolt a szívében a régi szenvedély. Lehet, hogy lángolt az mindig, csak eltitkolta. S újra elkezdett az asszony sarkára járni…
Én voltam a kérője Gazsinak. Az asszony rám nevetett azzal a két, észbontó szemével:375
– Hozzámegyek egy feltétel alatt: ha lemond a korhely életről…
Gazsi kész örömmel beleegyezett ebbe a feltételbe. Amióta megházasodott, azon az oldalon jár ő is, amelyiken Józsi. Szolid, tisztességes, nyugalmas családapa lett. Boldogabb ember nemigen van rajta kívül a vármegyében.
Hát ilyen orvosság a házasság egyiknek, míg méreg a másiknak. Pedig az asszony ugyanaz volt mind a két esetben… A megyei fiskus szokás szerint megtette ellenvetését:
– Igen ám, csakhogy az asszony olyan, mint a parádi víz… Ha nyitva felejtődik, elmegy ereje, szaga, íze…
De ezt már nem hagyta öreg alispánunk befejezni. Felemelte a poharát, és tréfás komolysággal intett a megyei fiskusnak:
– Ne legyünk rosszak!
(1906)376
