Egy öreg legény és háza tája

Teljes szövegű keresés

Egy öreg legény és háza tája
Egy nagyon öreg ember élt a Fekete szűz utcában, akinek már senkije, semmije nem volt a világon, csak egy vén madara és egy vén szolgalegénye. Behunyom a szemem – és a múltból előlép ez a nagyon öreg ember, feszes magyar ruhás, kis termetével, és bogárfekete szemét rám szögezi; hófehér haja a vállát verdeste, és bajuszát – a fehéret és nagyon bozontosat – kipödörte. Egészben véve valami víg, tréfára hajló derű járkált ez öregember nyomában; tán hóbortos volt egy kicsit, tán nem volt hóbortos, csak nevetni szeretett, és mindenben örömöket és tréfát keresett. Úgy hívták: Kengyelfy András.
A háza sem olyan volt, mint a többi házak. Odvas, düledező bagolyfészek volt, szűk kis fekete kapuval, mi egy sötét folyosóra nyílott, ahonnan mindig hűvös szél fújt ki, megborzongatván a járókelők hátát. Ám a kapuajtó szellőztetés céljából volt nyitva, mert keresztbe tett, rozsdás vasrudak zárták el az ajtó mögött a bejárást. Ha a fekete, szomorú kapun zörgettek – ha ugyan zörgettek néhanapján – egy csodálatos külsejű törpe futott elő a folyosó hátteréből, mintha valami föld alatti világrészből rohanna elő a mesék manója. Ezen az emberen minden kicsiny és fonnyadt volt, csak a szakálla volt nagy és haragos. Vastag, szürke szakálla melléig ért és előreállt. A romantika kékes köde lebegett a régi ház felett, és Bartolót – ez öreg szolgát – némi fantáziával középkori apródnak lehetett nézni, aki ura mulatságára komédiát játszik társaival, hosszú szakállt ragasztván – és a magas lovagteremből futott le a zörgetésre. Bartoló fekete szemüvege alól megvizsgálta a jövevényt – rendesen postás vagy végrehajtó volt ez – és csörögtek a rozsdás láncok, miközben a keresztvasakat leeresztette. Piros huszárnadrágjában – amihez azonban kopogó fapapucsokat viselt – ujjatlan kabátjában és rongyos sipkájában Bartoló elvégezte a jövevénnyel az elvégeznivalókat, és a vasakat ismét helyükre téve, eltűnt a sötét, hideg folyosón.60
Természetesen mindnyájan tudtuk, hogy Kengyelfy András megbolondult már régen, és véle megbolondult hűséges szolgája is, öreg papagája, akit néha a keresztvasak mögött sétálni láttunk, szintén.
 
A vén házban nem valami mulatságosan ugyan, de azért mégis ment-mendegélt az élet. Kengyelfy éjjel aludni nem tudott, és egy pislogó lámpánál kártyázott szenvedélyesen. A háznak volt egy szobája, amiben csupa apró, zöld kártyaasztalkák álltak, a megfelelő székekkel. Voltaképpen ez a játékszoba volt a ház egyedüli kényelmes szobája. A többiben rozzant, fekete bútorok és az állandó nagy sötétség tanyáztak, és patkányok szaladtak mindenfelé. Mintha szomorkodott volna itten valaki? Mintha nem mindnyájan a legvígabban éltek volna? Bartoló hegyesen fütyült, miközben fát vágott, az öregúr vacsora előtt kezébe vette a gyertyát, és az emeletre felment (patkányok surrantak a lábai alatt), és benyitott egy kopott, fehér ajtón. Ez asszonyi lakás volt. A karcsú lábú székek és a rongyos háló, rokokó függönyök s a nagy velencei tükör, amit a por vastagon belepett, asszonyról beszéltek, aki egyszer itt élt, itt mosolygott, itt dúdolgatott. És az ágy is pillangó selyemfüggönyeivel asszonyi hangot hallott egykor, de az ágyban senki sem feküdt, patkányok és fekete bogarak mászkáltak az aranysárga takaró alatt. Az öregúr a sarokba, egy nagy órához járult, amely komolyan és mély szomorúsággal ketyegett itt a bús csöndben – száz esztendő óta. Apró akvarellek – egykor híres mesterek ecsetjéből – díszítették az öreg órát, és Kengyelfy megnyomott rajta egy rugót. A vén óra kreccsent – tán vonakodott – de aztán elhalt a ketyegése, és csendesen, búsan, valami régi-régi melódiát kezdett játszani… Kengyelfy mereven és ünnepélyesen állott az óra előtt, gyertyával kezében – s amint a zene elhallgatott, megfordult, és halkan mondta:
– Lizi tánt, kezét csókolom! Szép álmokat kívánok!
Meghatott, csendes lépésekkel haladt kifelé a szobából, és az egykor fehér ajtót behúzta maga után. A lépcsőkön totyogós lépésekkel lement, odalenn pedig, leülvén öreg karosszékébe, sokáig mereven bámult a gyertya lángjába.
Amíg Bartoló megjelent.
Bartoló a vacsorát szervírozta; gyönyörű damasztabroszt és asztalkendőt szedett elő és antik ezüstöt, lassú ünnepélyes lépésekkel járkált a szobában.61
– És a menü, fiam, Bartoló? – kérdé Kengyelfy, egyszerre felrezzenve álmodozásából.
Bartoló recsegő hangon felelt, meghajolván:
– A menü, méltóságos uram, ma csak juhpörkölt.
Az öregúr rezignáltan dünnyögte:
– Juhpörkölt? Mikor volt más?
– És rizs, ha megengedi méltóságod – felelt Bartoló, és lebegve hozta be a vacsorát.
Az öregúr keveset evett, szomorúan és csendesen nézegetett maga körül, mintha keresne valakit oldalán, mintha szólni akarna valakihez, akinek itt kellene ülni, de nincs itt… A kristálypalackból friss vizet töltött, és száját megtörölve, csengetett. Bartoló megjelent huszárnadrágjában, és a gyertyával világított a szomszéd szoba felé. Ahová az öregúr csendes, álmodozó lépésekkel megindult. Bartoló bezárta az ajtót. S az öregúr megszólalt:
– No, Cservánszky, ma kemény napod lesz! – mondta ő, és leülvén egy asztal mellé, keverni kezdte a kártyát. Szivarra gyújtott, és szürke szeme vígan nevetett. A kártyákat elosztotta, és játszani kezdett – Cservánszky helyett is. A whist érdekfeszítő bonyodalmai lebilincselték az öregúr minden figyelmét. Rágta szivarját, és homlokát ráncolta. (Cservánszky igen jól játszott – jobban, mint gondolni lehetett volna – és kombinációi félelmesek voltak.) Az öregúr elvesztette a pártit. Aranyban játszottak, és az öregúr tíz aranyat tett a Cservánszky kártyája mellé. A párti újból kezdődött, de Cservánszky kitűnően játszott. Félelmes volt ez az ember, rejtélyes kombinációival és cselvetéseivel! Az öregúr ismét tíz aranyat veszített.
Újabb párti keletkezett, az öregúr izgatottsága növekedett. Ismét veszített és újra veszített. A szivar nem ízlett, eldobta azt az öregúr, és kártyáit szorongatta. Végre – midőn már hatodszor veszített – mellényéről leoldotta vékony aranyláncát, és pecsétgyűrűjét lehúzta ujjáról, Cservánszky, úgy látszik, vonakodott elfogadni a felajánlott dolgokat, mert az öregúr kártyáját izgatottan dobta az asztalra. (Odakünn kukorékolt a kakas, hajnalodott.) Heves szavakat mormogott és fel-alá járkált a szobában, végre izgatottan elhagyta a szobát. – S ez így ment húsz esztendő óta minden éjjel, amikor az öreg Kengyelfy András az életből kilépett, és a Fekete szűz utcai házba visszavonult – egy víg és dorbézolásokkal teli élet után, mikor már semmi-semmi nem maradt, még Lizi tánt sem. Ő is elment.62
Reggel fáradtan ébredt a méltóságos úr. Bartoló lábujjhegyen nyitott be a hálószobába a cipők végett, de az öregúr már ébren volt.
– Jó reggelt, fiam – mondta, – Cservánszky ismét legyőzött az éjjel.
Bartoló mogorván bólingatott, és az asztalra rakta az aranyórát, a láncot és a pecsétgyűrűt.
– Sohasem győzzük le Cservánszkyt, méltóságos uram. Az egy nagy spiller – dünnyögtc, és komoran nézett maga elé.
Az öregúr kinyújtózott, és csendesen mondta:
– Kemény legény Cservánszky. Fiam, ez az ember tud élni! Ami a legfőbb, élni tud! Harminc esztendeig reggeliztem vele együtt a Jockey-klubban, harminc esztendeig vacsoráztam vele együtt, Cservánszky csak pezsgőt ivott, és osztrigát evett. A kártyában és az asszonyok körül mindig szerencséje volt. Hagyj békét nekem Cservánszkyval. Hisz Lizi tántot is elvette a végin… Csak idehoztam a barátomat, csak néhány szót szólt, és Lizi elment.
Bartoló komolyan állt a szoba közepén, és nehezen sóhajtott.
– És minden pénzt is, méltóságos uram – mondotta figyelmeztetőleg. Az öregúr feddőleg nézett szolgájára:
– Ehhez igazán nincs semmi közöd, fiam!
Bartoló eltávozott, és az öregúr a párnán lehunyt szemmel gondolkozott az elmúlt szép dolgokon, elmúlt szép történeteken, főleg Cservánszkyn.
*
Lehunyom a szemem, és látni szeretném magam előtt mai estvén nővérét, mint egykor láttam; mosolygósan, vidáman, tréfásan, ahogy az emberek között megjelent.
Mondatik, hogy a méltóságos úr, amíg ifjabb volt, szép életet élt, és pénzeit elköltötte. Később hazajött a Fekete szűz utcába, és nyugodalmasan éldegélt öreg szolgájával és madarával.
Minden elmúlott!
Hogy minden elmúlott!
Az öregúr szomorúan és vígan emelkedik ki az emlékeim közül. A vén, hideg házból a szél fúj ki a fekete kapun, Bartoló futva megjelen, ha zörgetnek – és tán minden úgy van, mint egykor volt. Vezeklés a szép ifjúságért, az elmúlt dolgokért.
(1900)63

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages