Filkóné, a mesemondó anyóka
Filkóné, a mesemondó anyóka
Ezt a történetet régen hallottam… Ha jól emlékszem, még falun laktam akkor, midőn egy összeszáradt anyóka mesélte nekem, aki már semmire se volt jó a világon, mint arra, hogy meséljen. Filkóné – az anyóka neve – a maga idejében nagyon népszerű mesemondó volt. Más falukba is elvitték mesélni a sokgyerekes házakhoz. A dorogi báró gyerekeihez is ő járt mesélni. A Filkóné meséi nagyon érdekesek voltak. A felnőttek, öregek is végighallgatták, és ha jól sikerült a mese, Filkónét megjutalmazták. Voltak nagyon híres meséi Filkónénak. Volt egy, amelyet az egész vármegyében úgy emlegettek, mint a „Garibaldi meséjé”-t. Ha idegen ember tévedt a hallgatóság közé, legelőször is arra szólították fel Filkónét, hogy mondja el a Garibaldit. Mindnyájan büszkék voltunk a Garibaldi-mesére, mint akár a vén topolyra a határban, amelyre egyszer egy híres zsiványt akasztottak.
Filkónénak számtalan meséje volt. Honnan szedte őket, nem tudom. Hisz olvasni sem tudott az öreg asszonyka. Annyi bizonyos, hogy ezek a mesék különös mesék voltak. Még ma is néha, amikor az élet valami rendkívülit produkál körülöttem, eszembe jut, hogy Filkóné ezt már mintha mesélte volna egyszer. Talán azért voltak olyan érdekesek a Filkóné meséi, mert az életből vette őket.
A mesemondó öregasszonyok már faluhelyen is kivesztek. A könyvírók kivették a szájukból a kenyeret. De hát hadd mondom el, mit mesélt egyszer a mesemondó anyóka.
– Lakott itt egyszer Kékiben, a szomszédunkban – amely falu néha egy jó futamodásnyira fekszik tőlünk, máskor pedig, esős őszben vagy tavaszban egy nap alatt sem lehet megközelítem a vadvizek miatt –, lakott itt egyszer a régi kastélyban egy gyönyörűséges szép kisasszony, a Dália kisasszony.
Nemcsak szép volt a kastélybeli kisasszony, de gazdag is és jószívű is. Nem idevalósi volt, csupán a nagyapja került hozzánk valami idegen országból,550 és mind összevásárolta a borokat a Hegyalján. A boroshordókat külső országokba vitette hosszú szekerein, és amint a hordók gurultak idegen országokba, ugyanúgy gurult az arany az öreg Dáliához meg a fiához, aki ugyancsak öreg ember volt. Talán még öregebb, mint az apja. Olyan öreg volt, mintha ő lett volna a saját apjának az apja, mert valami nagy bánata volt a felesége miatt, akit senki sem látott soha vidékünkön. Az öreg Dáliának már nem volt felesége, azért nem is volt neki bánata. Ugyanezért élte túl az öreg a fiát.
A fiatalabbik Dália – pedig, mondom, ő látszott az öregebbnek – szófukar, mogorva természetű volt. Sohase látogatta meg a szőlősgazdákat a borpincéikben, nem járt táncolni a szüretekre, ahol pedig az apja mindig ott volt. Mert a kereskedőnek barátkozni kell a kuncsaftokkal, és nem lehet azt csupán úgy csinálni, hogy nesze pénz, nesze portéka; a lélek és a szív is megköveteli a magáét. Ezért az öreg Dália – az apjának az apja – mindig ott táncolt a szüreteken, és megforgatta a menyecskéket, lányokat.
Közben ott volt a szeme a hordókon is, hogy tiszta bort töltsenek a hordókba a gazdák, mert például Czira, a felső szőlőben, nagyon huncut ember volt, de az öreg Dáliát még Czira sem tudta megcsalni. Pedig az öreg csak a bokáit ütögette össze, hejehujázott, mégis rászólt Czirára.
– Szomszéd, elég lesz már a Tisza-vízből a borba. Elég lesz, éppen elegendő lesz…
A kisasszonyt, akiről mesélek, a nagyapja nevelte, az a jókedvű ember, aki azonban csaknem belehalt a fia halálába. Megbetegedett, sorvadni kezdett, de szerencsére már nem messzire volt a hegyaljai szüret, amikor ki táncolta búját, bánatát, betegségét. A szüretekről már nevetve tért haza a kastélyba, és örömét találta a boroshordók gurításában.
A kisasszony ezalatt felnövekedett, és a jókedvű nagyapja mellett szinte el is felejtette volna már, hogy milyen szomorú apja volt, de mégsem felejtette el, mert hiába, mégiscsak az apja lánya volt, nem pedig a nagyapjáé. Amikor a legjobb kedve volt, amikor a legjobban nevetgélt és kacagott leánypajtásai társaságában, hirtelen hátrafordult, és azt kérdezte, vajon ki érintette meg a kezével vállát.
– Senki, senki. Még csak a közeledben sem volt senki! – mondták neki a barátnők, de a Dália kisasszony csak a fejét csóválta.
– Hiába beszéltek, éreztem, hogy valaki a vállamra tette a kezét! Miért tesztek bolonddá? – mondta, és ilyenkor úgy elszomorodott, hogy többé semmivel sem lehetett felvidítani. Bús és szótalan lett. A fejét lehajtotta,551 mint egy megtört virág, és még a nagyapja tréfáin se tudott nevetni. Az öreg Dália keservesen kiáltott fel:
– Csak apád, az a szomorú apád ne lett volna! De ha erről már nem lehetett tenni.
A gyönyörű kisasszony napokig szótlanul, magányosan barangolt a kastély nagy kertjében, ahol olyan titkos búvóhelyek voltak, amelyeket rajta kívül senki se ismert. De egyszer a nagyapja mégis megtalálta egy vén odvas fába rejtőzködve, ahol csendesen meghúzódva, az ég felé meresztette szemeit.
– Mi bajod van, te leány? – zörrent rá az öreg. – Mondd meg, hogy mit akarsz? Selyemruha kell, avagy karperec? Megveszem neked, csak beszélj.
– Unom az életemet! – felelt a Dália kisasszony, és még jobban bebújt az odvas fába, mint egy koporsóba.
Az öreg szokása szerint keservesen felkiáltott:
– Az apád!
De segíteni mégse lehetett a dolgon. Meg kellett várni, amíg Dália kisasszony magától előjön a rejtekhelyéről, és ismét kacagni kezd. A szomorú kastélyból erre újra vidám kastély lett. Jöttek a barátnék, ismerősök, látogatók, és zeneszó mellett folyt a tánc a kastélyban. Még a cselédek is daloltak ilyenkor, és senkinek nem volt semmi baja. Jókedve volt Dália kisasszonynak.
Lakott abban az időben ezen a vidéken egy szent ember, bizonyos Prilovszky, aki már sok beteget meggyógyított, és ezért a doktorok be is akarták csukatni, mert a doktorok nem szeretik, ha a betegek az ő engedelmük nélkül meggyógyulnak.
Az öreg Dália egyszer felkereste a szent embert, aki a falu végén lakott egy kis viskóban, és ügyet sem vetett az ajándékokra, amelyekkel a falusiak megajándékozták. Volt ott annyi kacsa, liba, csirke az udvarban, hogy a szent ember mindennap kacsacombot vacsorázhatott volna. De Prilovszky mindig csak egy nagy könyvből olvasott. Ha hoztak, jó volt; ha nem hoztak, úgy is jó volt. Igazi szent ember volt.
Az öreg Dália egy körmöci aranyat tett a szent ember asztalára. Prilovszky se szó, se beszéd, a földre lökte az aranyat.
Dália úr ekkor egy másik csikót tett az asztal szélére. A szent ember úgy tett azzal is, mint az előbbenivel.
Mikor a harmadik aranyért nyúlt volna az öreg Dália, Prilovszky becsapta a nagy kapcsos könyvet.
– Nem kell az aranyad, mondd meg, mit akarsz.552
– Ha szent ember vagy, úgyis tudod, hogy mit akarok – felelt az öreg Dália.
– Tudom is. Nagyon is tudom. Add férjhez a kisasszonyt!
– Férjhez adjam? – csodálkozott Dália úr.
– Add férjhez, hacsak tudod. De én azt hiszem, hogy nem fogod tudni. A könyvem legalább azt mutatja, hogy sohasem kötik be a kisasszony fejét.
Dália úr felhorkant:
– Bolond a te könyved, szent ember. Már hogyne kötnék be a leggazdagabb leány fejét. Százan is, ha akarom.
– Százan igen, de egy sohasem – felelt Prilovszky, és tovább olvasott a nagy könyvből, amelyet kívüle senki sem értett.
Amíg az öreg Dália hazafelé ment Kékibe, az úton elgondolta, hogy mégiscsak jó tanácsot adott a szent ember, férjhez kellene adni a kisasszonyt, és már nem is sajnálta a két körmöci csikót, pedig eleinte nagyon bánta, hogy fel nem szedte a földről, ahová Prilovszky ledobta.
A kisasszonynak abban az időben jókedve volt, és nagyon megörült, amikor a nagyatyja egy kocsiderékszámra való fiatalembert hozatott a városból. Sok szép legény volt akkor vidékünkön. Fiatal ember volt még akkor – hej, be régen is volt – Zathureczky tekintetes úr is. De mégsem őreá esett a kisasszony választása, hanem Barna Gyurira, a hetyke főbíróra.
Szép ifjú volt Barna György. Ha táncolt, ha lovagolt, ha lépett, az asszonyszívek csak úgy ugráltak a pruszlikok alatt. Azok a bolond asszonyszívek! Mindig az után vágyódnak, aki nincsen. Mert Barna Gyuri ugyan nem nézett reá egyikre se. Büszke, rátartós ember volt, akiről azt jósolta meg a nagyanyja, hogy feleséget is csak úgy fog kapni, ha őt kérik meg. No hát az öreg Dália meg is kérte, amikor észrevette a kisasszony vonzódását a deli ifjúhoz. A főbírónak is tetszett a kisasszony, és mintha már többé sohasem érintette volna meg az a láthatatlan kéz a Dália kisasszony vállát. A kacagásának, a jókedvének, a vidámságának végehossza nem volt. A kéki kastélyban éjjel-nappal zengett a zene, és Barna Gyurka járta a táncot a jövendőbelijével… De egyszer, egyszer…
A kendőváltás előtt alig néhány nappal történt az, hogy a főbíró és a kisasszony a régi kertben sétálgattak, amikor a kis madarak tavaszi nótájukat énekelték a bokrokban, és minden ragyogott és mosolygott körülöttük. Arról beszélgettek éppen, hogy milyen boldogok lesznek, ha553 egymáséi lesznek, amikor a Dália kisasszony hirtelen megfordult, és rémülten, megijedve nézett a főbíróra:
– Miért ütötte meg a vállamat!
– Dehogyis ütöttem meg. Az előbb simogattam…
– De most megütötte – felelt a kisasszony, és gyönyörű arcára ráborult az a felleg, amely mintha eltakarta volna szemének ragyogását, arcának tündöklő tisztaságát. Rút, zavaros, sárga felleg, amilyent a déli szél szokott kergetni az ég egyik aljáról a másikra, hogy sehol ne legyen maradása.
A főbíró meghökkenve meresztette a szemét Dália kisasszonyra, az pedig elfordult tőle, és lehorgasztotta a fejét.
– Mi baja van? Mi baja van? – esdekelt a főbíró. – Édes drágaságom, hófehér violám, mért nem szeret már?
Dália kisasszony ekkor csendesen megfordult, a mátkája szemébe nézett, és halkan valamit mondott. Olyan halkan mondta, hogy csak az érthette meg, aki egy csók távolságban állott tőle. Valamit mondott…
A főbíró ezután sokáig beteg volt, nem ment az emberek közé. S midőn meggyógyult – ugyanakkor lett ismét vidámság a Dália kastélyban is, mert a kisasszony nevetni kezdett –, feléje se ment többé a kastélynak. Még erről a vidékről is elment.
Az öreg Dália pedig azt mondta:
– A főbíró komisz ember. Megbántotta szegény kis unokámat. No de nem baj, majd megvigasztalódik még az én szegény madárkám.
Ismét a városba üzent, de most már csak felényi fiatalember jött a kastélyba, akik a kisasszonyt mulattatták, vele táncolgattak, és vele énekeltek.
Szép fiatalember volt abban az időben Homoky, az öreg, ragyás Homokynak a fia. Hiába tiltotta az öreg Homoky a fiát:
– Ne járj a boszorkány után, Pista! Lidérc az, aki megbabonáz, aztán tönkretesz, mint a szegény Barnát is, aki azóta asszonyra sem tud nézni.
A Homoky úrfi csak ott lebzselt a kisasszony körül, amíg egy napon – milyen nagy boldogság volt is az! – gyűrűt váltottak és turbékoltak, szeretkeztek. Két hét sem telt bele, a Homoky úrfi egy éjszakán támolyogva, lázbetegen kocsizott haza az apjához. A hideg lelte, és két kenőasszony is dolgozott rajta, amíg annyit tudott kimondani, hogy vizet akar. Az öreg Homoky kérve, könyörögve faggatta a fiát:
– Szólj, mit mondott neked az a boszorkány, hogy beperelhessem. Mert beperelem, be én. Mit mondott?554
Homoky úrfi csak a fejét csóválta:
– Nem lehet azt megmondani. Sosem fogom én azt megmondani.
Ezután hosszú ideig nem járt senki a Dália kastélyba. Az öreg hiába hívogatta a fiatalembereket. Nem mertek azok még a kastély környékére se menni. Féltek a Dália kisasszony boszorkányszemétől. Homoky úrfi se házasodott meg, pedig mint mondám, szép legény volt. Valahogyan nem kellett neki többé az asszonyféle…
Az utolsó vőlegény a fülig adós Koszperics hadnagy volt. Ki tudná, miféle praktikákkal csalogatta őt magához a boszorkány. Vagy az is meglehet, hogy nem csalogatta, Koszperics hadnagynak már akkor minden mindegy volt. Egy hajszálon lógott már az arany kardbojtja.
– Majd megmutatom én – fogadkozott a hadnagy, és nagy tűzzel kezdett udvarolni Dália kisasszonynak.
Bátor gyerek volt a katona, már mindenki azt hitte, hogy sikerülni fog neki az, ami eddig senkinek, feleségül veszi a Dália kisasszonyt. Mert a hadnagy vitézül kitartott még akkor is, amikor a kisasszony már ismét az odvas fákban bujkált. Az igaz, hogy a hadnagy olyan volt már, mint az élőhalott; se aludni nem tudott, nappal meg úgy járt-kelt, mint az álomkóros. Már az esküvő napja is ki volt tűzve, amikor parancs érkezett az ezredestől, hogy Koszperics hadnagy nem veheti el a Dália kisasszonyt. Ezért meg amazért… Mindenki fellélegzett, mert derék ifjú volt a hadnagy. Kár lett volna érte.
És évek múltak. Több vőlegénye nem akadt a Dália kisasszonynak. Az öreg Dália megunta a borkereskedést, és egy napon meghalt. Egy esztendőre rá a kisasszonyt is holtan találták az ágyában. Azt beszélték, hogy mérget ivott, de hát az se egészen bizonyos.
Most pedig felbontották a végrendeletet. Hát, uramfia, volt csodálkozás. A kisasszony minden vagyonát a három vőlegényének hagyományozta. A kastélyt Barna Gyurira, a földeket Homokynak, a készpénzt Koszperics hadnagynak…
A három férfiú, aki idő előtt megőszült, megérkezett a temetésre. Hárman mentek a halottas szekér után, és úgy szégyelltek magukat, hogy egyszer sem emelték fel a szemüket, egymásra sem mertek pillantani.
Ez a Dália kisasszony története.555
– Mit is mondott a szegény kisasszony a vőlegényeinek, hogy azok úgy elfutottak tőle? – kérdeztük a mesemondó Filkónét.
Az összeszáradt anyóka elhárító mozdulatot tett:
– Ne akarjátok tudni, gyerekek – susogta. – Nem mondom azt én meg nektek, mert még élni szeretnék néhány esztendőcskét.
(1908)556
