Gólyahír
Gólyahír
Élt az én gyerekkoromban a falunkban egy sajátos, érdekes ember, bizonyos Birkei Barna nevű földbirtokos. Csendes, komoly, álmodozó ember volt, aki soha nem korhelykedett, mint a falusi földbirtokosok unalmukban szokták. Elkerülte a lakodalmakat, és a rendkívüli az volt benne, hogy ezen idő alatt otthon üldögélt a könyvek között. Talán még verseket is írogatott, mint csúfolódó ismerősei mondták. De ha nem is írt verseket, nagyon szerette a poétázást. A birtokának egy részén ősrengeteg nádas húzódott. Vadvizek, sötét tavak között költött itt a vadmadár. Talán innen is eredt a birtoka neve: Gólyahírnek hívták. Barna nem engedett a nádashoz nyúlni, pedig abban az időben a mérnökök ugyancsak regulázták a vadvizeket. A szárcsáktól napról napra több termőföldet hódítottak el. Birkei azt mondta:
– Ne bántsuk a nádast. Itt volt már a nagyapám idejében is. Meg aztán hova mennék, mikor nem akarok embert látni?
Külsejére nézve barna szakállú, egészséges, izmos férfi volt, de az izmait sohase próbálta ki még hanyag béresein se. Nem bántott soha senkit.
Az asszonyok, akik már akkor kezdik szeretni a férfit, amikor az egy kicsinyt szebb az ördögnél, Birkei Barnát teljesen elveszítették szoknyájuk mellől.
– Nincsen abban az emberben lélek – mondták, ha itt-ott szóba került az álmodozó földbirtokos.
A falusi pap, mint afféle literátus ember, „Turgenjev”-nek nevezte el Birkeit, a szomszédai tunya, kicsit ostoba embernek tartották.
A házassága is rendkívüli körülmények között jött létre. Egy Szebenics nevű bunyevác kupec vette meg tőle esztendőnkint a termését. Szebenics már tudta a módját, hogyan kell a földbirtokossal bánni: minél kevesebbet alkudni. Egyszer, vásár után, miközben fenékig ürítette az áldomáspoharat, így szólt a bunyevác Birkeihez:
– Tudnék a tekintetes úrnak egy pompás üzletet!388
– Én nem foglalkozom üzletekkel, barátom.
A bunyevác megvakarta a tarkóját.
– Elég baj az nekem, hogy mind ilyen üzletfeleim vannak. Mintha bizony volna abban valami megalázás, ha valaki az üzletből él.
– Nincs abban semmi megalázás – felelte Birkei Barna –, csak hogy talentum kell hozzá. Nekem pedig nincs talentumom.
– Dehogynincs! Hej, bár én még harmincesztendős lehetnék egyszer. Majd megmutatnám, hogy kell üzleteket kötni. De már rég elmúltam harmincéves, sőt talán ötven is.
Birkei nevetve nézett a vén kupecre.
– Hát aztán mit csinálna, barátom, ha harmincesztendős volna?
– Nem csinálnék én semmit, csak feleségül venném Szebenics Annát, aki Zomborban lakik. Se apja, se anyja, csak a nagybátyja él. Az pedig én vagyok.
Erre aztán csaknem kidobta a kupecet Birkei:
– Barátom, menjen másfelé a portékájával.
– Ne tessék haragudni – engesztelte Szebenics –, nem megyek én a portékámmal sehová, mert az a lány csak a tekintetes úr felesége akar lenni. Szerelmes nyakig. Halálosan.
– Belém – kérdezte meghökkenve Birkei –, hisz sohasem látott?
– Azt már tessék Annára bízni, hogy látta-e, nem-e. Eleinte csak úgy lett szerelmes, hogy én sokat beszéltem neki a téli estéken, amikor odahaza szoktam ülni, a tekintetes úrról. Hogy milyen különös kuncsaftom is van nekem. Odaadja olcsóbban a termését, csak az alkut nem állhatja. Anna szokta a könyvembe beírni az üzleteimet, amikor hazakerülök. Akkor aztán mindig készen volt a szemrehányásokkal: Gyokó nagybácsi, megint nagyon megcsalta azt a szegény Birkei Barnát! Tavaly aztán elvittem a tekintetes úr fotográfiáját. Nem loptam, becsületes úton jutottam hozzá. A városi fotográfusnál vettem meg. Most pedig elhoztam az Anica képét. Tessék jól megnézni. Jövő esztendőre majd eljövök, megkérdezem, tetszik-e.
Letette a fotográfiát az asztalra, Barna rá se nézett. Szebenicset bántotta ez a közömbösség.
– Aztán ne tessék hinni, hogy az Anica valami szegény lány, százezer pengője van a zombori nagytakarékban. Meg aztán én is meghalok egyszer.
A bunyevác elment, Birkei Barna pedig ott maradt az ismeretlen leány fotográfiájával. Megnézte. Hát az olyan volt, amilyent már eleget látott389 Birkei, csak a szemében volt valami különös varázs, ami egyszerre meglepte a férfit. Minél tovább nézte a képet, annál különösebbnek találta azt a szempárt. Mintha élt volna, mintha beszélt volna hozzá.
Birkei gyermekkorától fogva hajlott a fantasztikum felé. Szerette a titokzatos, babonás dolgokat. Nem is ellenkezett a varázslattal, amely hite szerint a fotográfiából feléje áradt, még humorizált is a dolog fölött:
– Hajdanában hajkoszorúkat meg apró tárgyakat küldtek a nők azoknak, akiket el akartak varázsolni. Most könnyebb dolguk van, amióta feltalálták a fényképezést.
Éjjel nem tudott aludni. Gyertyát gyújtott, és órákig bámulta a képet. Olyan szeme volt annak a leánynak, amilyen szem a bunyevác lányok között elég gyakori: perzselő, csalfa, bűvös. De hát Birkei Barna itt, a Felső-Tisza mellett nemigen tudta, hogy milyen szemük van a bunyevác lányoknak. Ha az öreg Szebenics ki nem tanítja a búzakereskedésnek azt a módját, hogyan kell hamisítani a bácskai búzát Felső-Tisza menti búzával, soha nem is jött volna rá Birkei Barna, hogy milyen szeme van a bunyevác lánynak. (Lehet, lehetséges, hogy a Szebenics Annának se lett volna olyan nagyon érdekes a szeme, ha százezer pengője nincsen tetejébe! Hisz nékem az árokparton kószáló cigányleányok szeme szebb, mint a hercegasszonyoké.)
Elég az hozzá, hogy a Birkei Barna életében bizonyos kellemes izgalom jelentkezett, mióta az a kép a házába került. Elnézegette, beszélgetett hozzá, és bizonyos alkalmakkor azt hitte, hogy a kép felel neki. (A családjának azok a férfitagjai, akik nem nősültek, vénségükre rendesen egy csendes házba kerültek. Akik pedig megházasodtak? Azok nem értek rá még arra se az asszonyok miatt.) Egy hét múlva már komolyan ábrándozott arról, hogy feleségül veszi Szebenics Annát, ha az csakugyan olyan nagyon szerelmes belé. Ám ahhoz kényelmesebb, úribb férfiú volt, hogy vonatra üljön, és felkeresse a lányt. Úgyis eljön jövőre a termés miatt az öreg Szebenics, azzal majd elintézi valahogy a dolgot.
Ószre hajlott, és Birkei Barna abban találta fel örömét, hogy délutánonkint künn bolyongott a vizes határban, vadvizek, nádasok mentén. A Tisza itt mérföldes nádasok közé rejtőzik, búvóhely az a vadmadárnak és az olyan ábrándos vadásznak, aki a puskát se veszi le válláról, mint a mi földbirtokosunk.
Egy vizes este, amikor cuppogó csizmáiban a határból megtért, és farkasétvággyal390 ült a vacsorázóasztalhoz, öreg gazdasszonya így szólt hozzá, midőn a vacsorát az asztalra tette:
– Új cselédet fogadtam, tekintetes úr.
Birkei vállat vont, és az ételnek látott. Az öregasszony locsogott körülötte:
– Az idevaló lányok mind erkölcstelenek, az új cseléd nem erre a környékre való. Dolgosnak, szorgalmasnak látszik.
Majd sóhajtva tette hozzá:
– Bezzeg elrenyhül, ha a legényekkel megismerkedik.
Birkeit untatta a beszéd. Valami ürügy alatt kiküldte az asszonyt a szobából. Miután jóllakott, elővette azt a fotográfiát, mint minden este. Az asztalra állította, és némán udvarolgatott a képnek.
Egyszerre arra riadt fel, hogy valaki áll a háta mögött. Bosszúsan fordult meg. Az új cseléd volt a szobában. A kendője a homlokába volt csúszva, de Birkei mégis észrevette, hogy ragyogó szempár világít a kendő alól. Kackiás, menyecskés szoknya volt rajta, a lábán fehér bocskor. Meglepetten kérdezte:
– Hogy hívnak?
– Mari, instállom. Az asztalt jöttem leszedni.
Birkei felállott helyéről, és a fotográfiát zsebébe csúsztatta.
– Csak akkor kell bejönnöd, ha csengetek – mondta, és a szomszédba ment. Egy pillanatig megfordult fejében, hogy milyen különös, ragyogó szeme volt annak az új cselédnek. Ilyen ragyogó szemet eddig még nem is látott. De aztán nem törődött tovább a dologgal. Birkei „furcsaságai” közé tartozott, hogy nem törődött a nőcselédeivel. Pedig hát a barátja, az öreg Szamosi, aki néha felkereste, megmagyarázta neki: Asszony – asszony: egy kutya.
Az új cseléddel nem is lett volna többé semmi baj. Birkei nemigen látta, meg ha látta is, észre sem vette. Az öregasszony éppen úgy veszekedett, mint azelőtt a cselédekkel. A régi rendben folytak a dolgok, a Szebenics Anna képe minden este elmulattatta Barnát.
Egy este, amikor a határból hazajött, a gazdasszonya ezzel a szóval fogadta:
– Elment az új cseléd, búcsú nélkül itt hagyott. Jó volna, ha utánanézne a tekintetes úr, nem hibázik-e valami az íróasztalából. Ott motozott délután a leány.
Birkei bosszúsan dörmögött valamit, aztán kinyitotta az íróasztalát.391
Az első, ami a szemébe ötlött, a Szebenics Anna képe volt. A képen apácás, hegyes betűkkel írás volt: Itt jártam. Szeretem.
Birkei csudálkozva, megrettenve nézte az írást. Amikor magához tért meglepetéséből, nevetett is meg haragudott is.
– No, szépen a bolondját járatja velem ez a fruska, akit nem is ösmerek.
Másnap az öreg Szebenics kocsija fordult be a kapun. A vén bunyevác emberevő arccal ugrott le a kocsiról, és rekedten üvöltött:
– Hol van az a leány? Hadd töröm össze a csontját!
Birkei bevezette a házba a gyilkos kedvű öreget, és próbálta lecsendesíteni.
– Lárifári! – kiabált az öreg. – Ideszökött a leány, itt kell lennie. Adja elő az úr, ha kedves az élete.
Barna erre elmondta az öregnek az új cseléd históriáját, megmutatta a képen az írást.
– Az ő írása – hörögte az öreg. – Ezek az ő betűi, amelyeket az üzleti könyveimbe írt.
Aztán minden átmenet nélkül nevetni kezdett, a könnyei csurogtak, a nyakán kidagadtak az erek, Birkei azt hitte, hogy megbolondult.
– Ugye, mondtam – kapkodta a szavakat Szebenics –, megmondtam előre, hogy nem mindennapi leány. Csak Anicának lehetett ilyen furfangos ötlete, hogy beszegődik a jövendőbelijéhez cselédnek, hogy azt kiismerhesse. Hja, nem kell neki zsákban macska.
Birkei Barna bosszúsan harapdálta a bajuszát:
– Helyes. De én nem szegődhetek el hozzá béreslegénynek, hogy kiösmerjem.
– Öcsém! – szólt most komolyra fordulva az öreg –, neked nem kell elszegődni semminek. A leány szeret. Itt az írás róla. Gavallér ember nem gondolkozik ilyen esetben. Utóvégre egy álló hétig a házadban volt a húgom…
– Hiszen ha legalább tudtam volna, hogy ő az! – kiáltott fel Birkei. – Csodálom, hogy ki nem ábrándult belőlem. Nem látott, csak sáros csizmában.
– Az a leány a csizmát szereti – tüzelt az öreg. – Azazhogy nem éppen a csizmát, hanem a természetességet. Furcsa lány az. Ej no, hiszen majd meglátod. Gyere, menjünk. Anica azóta bizonyosan otthon van már.
Birkei csóválta a fejét. Sehogy sem tudta megérteni a dolgot. Hogy beléje szerelmes legyen valaki, amikor csupán sáros csizmában látta. Meg aztán a szavait se nagyon válogatta a hét alatt.392
– Csak legalább ne tegeztem volna mint közönséges cselédet – mormogta, midőn kocsira szálltak.
– Most már csak tegezd tovább – biztatta mosolygó arcával Szebenics. – Kutya a lelkét! Az Isten is egymásnak szánt, Szebenics Gyokó is. Hát most már csak legyetek boldogok.
Hogy ráismert-e Birkei Barna abban a frizurás, bácskai szokás szerint kipirosított arcú, selyemruhás kisasszonyban az elszökött cselédjére, nemigen lehet tudni. Az a kisasszony már olyan volt, amilyennek a fotográfiáról ismerte. Mintha a szeme se ragyogott volna úgy, mint a kendő alatt. De meg volt már perzselve a Birkei Barna lelke eléggé, nem volt azon mit leégetni többé. Szerették egymást, megértették egymást. De ha nem is jött valami az ajkukra, ott volt körülöttük az öreg Szebenics. A vén bunyevácnak eszébe jutott minden, gondolkozott ő a fiatalok helyett. Siettette az esküvőt, a nagy sietségben elfelejtett még arról a bizonyos százezer pengőről is elszámolni. Bánta is azt Barna. Az lett volna a legfurcsább, ha ő a gyönyörű leány mellett még hozományról is tudakozódott volna. Ha van, majd előadja az öreg.
De az öreg nem adta elő. Sőt, egészen mást csinált. Néhány nappal az esküvő után megtöltött vízzel egy öblös vadászfegyvert, és a cső végét a szájába vette. Aztán úgy szétlőtte a fejét, hogy darabokban kellett összeszedni. A búzaüzlet nem ütött be. A Szebenics vagyonára ráment az Anna hozománya. A suttogók szerint a Birkei Barna neve is ott volt egynéhány váltóján az öreg Szebenicsnek.
Birkei nem az az ember volt, akit ilyen csekélység kihozott volna a sodrából. Boldogan élt a feleségével, és még kevésbé törődött a világgal. Még egyetlen barátjával, az öreg Szamosi bácsival is szakított, amikor az egyszer ilyenformán szólította meg:
– Az öreg Szebenics elveszítette ugyan a pénzét, de a szalmáját eladta jól. Talált valakit, akinek jó a szalma is.
Ettől fogva nem beszélt többet az öreg Szamosival. Boldogan, csendesen élt a feleségének. Hja, ilyen embereknek is kell lenni a világon, ilyenfajta hidegvérű, nyugodalmasoknak. Mit csinálnánk, ha mindnyájan csupán a szenvedélyeinkre hallgatnánk? Felfordulna a világ.
(1906)393
