Hét szilvafa
Hét szilvafa
Volt a határunkban egy kis földbirtok, amelynek gazdája még azok közül a régi birtokosok közül való volt, akik nem azért gazdálkodtak, mintha abból meggazdagodni akartak volna, csak azért gazdálkodtak, mert éppen egyebet nem csinálhattak. No hiszen a Loncsosból – ez volt a neve annak a bizonyos birtoknak – nem is nagyon gazdagodhatott volna meg senki fia. Tíz vagy tizenkét magyar hold volt az egész, rajta urasági ház, néhány cselédház oldalt, amelyet a „falu”-nak hívott a birtokos; egy kis domb is akadt, igaz, hogy csak futóhomokból, de ahhoz éppen elég volt, hogy a földesúr esténként felsétáljon a dombtetőre, és onnan nézze domíniumát, amelyre szelíd barnaságát hintette az este. Volt azonkívül egy kis tavacska is itt: „halastó”, bár csak béka termett benne, majd néhány szomorú akác bújt össze a tavon túl, mintha egymagukban félnének itt a pusztaságon, s ez volt az erdő. Volt tehát minden az urasági birtokon, hogy alig jutott helye a lucernának, tengerinek… De hát, hiszen nem is az a fontos, hogy lucerna teremjen. Volt még azonkívül a birtokon egy veteményeskert is – mennyi minden elfért rajta! – és a veteményeskertben az a bizonyos hét szilvafa… Hét volt-e? Ki tudná? Csak annyi bizonyos, hogy a birtok gazdája nem engedte kivágatni még azt a szilvafát se, amelyik már kiszáradt. Ellenkezőleg, szépen alátámasztotta a száraz ágakat.
– Ne pusztítsuk azt, amink van! – mondta, és szomorúságba esett, ha egy rongyos komondor eltűnt a birtokról. Napokig kerestette az elveszett kutyát.
– Ugyan hová mehetett, szegény? Sehol se lesz olyan jó dolga, mint nálam. Ez az utolsó nemesi birtok egész Magyarországon.
Az utolsó nemesi birtok! Ez volt a vesszőparipája, ez volt a rögeszméje az öreg Somodi Pálnak. Kis, magyar termetű, fehér barkójú, fehér hajú, igénytelennek látszó emberke volt. Még a ruhában is a hamuszürke színűt szerette, fekete zsinórokkal, mert mindig magyar nadrágot152 hordott. De aztán egyébre nem is igen költött az öregúr, mégpedig abból az egyszerű okból nem, hogy bármely könnyelmű költekezést nemigen bírt volna meg az utolsó nemesi jószág Magyarországon. Így aztán pipázni is csak akkor pipázott, ha éppen vendégségbe ment valahová. Otthon semmi egyebet nem csinált, mint földesúr volt. Lesétált a „falu”-ba, ahol a vályogházakban némely öreg cselédje lakott. Ezeket a cselédeket jobbágyoknak nézte, és dehogyis jutott volna eszébe akármelyiknek ellent mondani a tekintetes úrnak. Öreg, félig vak vizslája bánatosan ődöngött a sarkában, a nemesi birtok jegenyefái barátságosan súgtak össze a kis öregúr feje fölött. Az urasági ház felől – tulajdonképpen egy igen egyszerű falusi ház volt az, fehér ambitussal és felül nádfedéllel – harangütés hallatszott. Ezt a harangszót a birtok minden részében meg lehetett hallani, és azt jelentette, hogy délre jár az idő. Már fordult is az öreg vissza, hazafelé, a „jobbágyok” jó étvágyat kívántak a tekintetes úrnak, és a szél szárnyain pörkölt szaga terjedt az urasági ház felől.
– Ürüpörkölt van ebédre!… – mondta nyelvcsettintve az öregúr, magának vagy a vizslájának, mintha tíz esztendő óta nem mindig az lett volna ebédre. A süket, vén gazdasszony, aki csupán szeles s nedves időben, amidőn köszvénye kínozta, mondott fel az öregúrnak, már nem is tudott mást főzni, mint ürüpörköltet. Az öregúr jóízűen csámcsogta meg ebédjét, majd a zöld korsóból bort töltött (csak egy ujjnyit, mert a szőlőgazdaság: néhány venyige vessző egy lugason, nem engedélyezett többet), és gyönyörködve nézett széjjel tavaszi időben a napsugaras tájon.
– Ha minden magyar úgy gondolkozott volna, mint én, sohasem ment volna tönkre az ország – mormogta. – No de, áll még az utolsó nemesi birtok.
Az esztendők múlásával mindinkább meggyőződésévé válott, hogy az utolsó nemesi birtoknak fennmaradására éppen olyan szükség van, mint akár az alkotmányra. „Honnan ismerhetné meg az új nemzedék, milyen volt az apái élete?” – gondolta néha magában, és öreg jobbágyait az esztendő nagy ünnepein maga köré gyűjtötte, s együtt énekelte velük a zsoltárokat.
Máskor, ha vendég vetődött a házhoz, egyszerre megváltozott az egész nemesi birtok képe. A cselédek ünneplő ruhában szolgáltak fel az urasági háznál, és a nagy konyhában akkora tűz lobogott, mint egy máglya. A malacok, csirkék, kacsák nem tudták mire vélni a gazdasszony vérszomjas kedvét, és a vén hordónak ugyancsak kellett ereszteni drága tartalmából a hűvös pincében. A vendég – szolgabíró, doktor vagy alispán –153 csodálkozva nézett szét a barátságos tanyán, és ha gyomrát a sok jóval elrontotta, darázsderekú, idomos parasztmenyecske ügyes tenyere dömöckölte ki hátából a csömört. Somodi Pál megmutatta disznóbőrbe kötött könyveit, régi képeit, valamint csikait és egyéb jószágait. Ha a vendégnek megtetszett valami – csikó vagy könyv – rámosolygott becsületes, öreg arcával.
– Nagyon leköteleznél, kedves barátom, ha elfogadnád tőlem… kérlek, neked adom, vidd magaddal.
Ha rajta múlott volna, már régen elajándékozta volna valamely kedves vendégének az egész utolsó nemesi birtokot, pedig negyven esztendő fáradságos nélkülözésébe, takarékosságába került, hogy ősi földjét megtarthatta, míg körülötte a vármegye azóta már tán harmadszor is gazdát cserélt. Csak az utolsó nemesi birtok állt rendítetlenül… És rajta a hét szilvafa. Igaz, hogy kiszáradt már mind a hét. A szél tépegette, rázogatta száraz gallyaikat, de az öregúr egyiket sem engedte volna kivágni.
– Csak hadd maradjanak szegények – mondta, amikor a szilvafák az őszi szélben összecsapkodták száraz gallyaikat, mintha csodálkoznának módfelett, hogy még mindig nem hajították ki őket a birtokról.
Abban az időben történt, hogy a németek kezdték elárasztani a megyénket. Meggazdagodott berlini tőzsérek, nyugalomba vonult kereskedők válogattak a megyei birtokok között, mert eladó volt valamennyi. Jöttek, jöttek a németek, és már nem tetszett nekik a legregényesebb árvizes nádas sem, és sehogy sem engedték magukat lefőzetni valamely lápi szigettel, ahol a gólyán kívül csak a pákász tud megmaradni. Az egyik – bizonyos Brokken tanácsos úr – éppen a híres Loncsos mellett váltotta magához az elzüllött Farudi Gaálok birtokát. Amikor magas, amerikai lován először bejárta a birtokot, így szólt a kíséretében levő Nikelszky Samuhoz, aki a birtokot közvetítette:
– Ez az uradalom csak úgy volna teljes, ha ezt a mellette levőt is hozzá lehetne csatolni. Vegye meg nekem azt a birtokot…
Nikelszky Samu elmosolyodott:
– Parancsolja, tanácsos úr, hogy százezer holdat szerezzek, egy hét alatt előteremtem. De az a birtok ott nem eladó.
Brokken megállította a lovát, és csodálkozva meresztette a szemét Nikelszkyre.
– Értem… Drágább, mint a többi, mert esetleg a tulajdonosa nem szorult a pénzre. De én azt se bánom. Megfizetem azt, amit akar a földjéért.154
Nikelszky a vállát vonogatta:
– Semmi pénzért nem válik meg tőle a gazdája… Az ott az utolsó nemesi birtok.
A német sehogy sem tudta megérteni a dolgot. Azt hitte, hogy Samu öcsénk a rendesnél nagyobb ügynöki jutalékot akar belőle kipréselni, azért másnap személyesen kereste fel Somodi Pált úri házában. Az öreg tekintetes úr nagy szívélyességgel fogadta vendégét. A kacsák és csirkék között már kezdődött a riadalom az udvarban… Brokken üzleti rövidséggel tért át jövetele céljára.
– A birtokot akarom megvenni.
Somodi Pál a válla közé húzta a fejét.
– Nem eladó, uram. Kár minden szót vesztegetni: nem eladó.
Brokken indulatosan harapdálta a szája szélét. Nem szokta meg, hogy a pénzét visszautasítsák.
– Nem sajnálnék érte semmiféle pénzt, mert a birtok tetszik nekem.
Az öreg tekintetes úr szomorúan csóválta a fejét.
– Nem válok meg tőle. Én itt akarok meghalni. Aztán lehet, hogy az öné lesz…
– Fia, leánya nincs uraságodnak?
Somodi Pálnak elkomorodott az arca:
– Van egy fiam, de nem hiszem, hogy az reflektálna erre a pár hold földre. Régen Amerikába ment, hírét sem hallottam. Könnyelmű, léha ember volt. Ha itthon maradt volna, régen oda volna a Loncsos.
A száraz németet is meghatotta az öreg beszéde.
– Igaza van, szomszéd úr – dünnyögte, magában pedig azt gondolta, hogy nem sokáig kell már az öregúr halálára várni…
Bizony az hamarosabban bekövetkezett, mint akárki várta volna. Az öregúr se lehetett egészen elkészülve, mert nagyon nyugtalankodott a fia miatt.
– Csak legalább tudnám, hogy hol van Sándor… – emlegette, és a Loncsos gazda nélkül maradt.
Brokken már a temetés után megígérte a régi cselédeknek, hogy jó gazdájuk lesz, amikor egy napon hazaérkezett az elveszettnek hitt fiú… Valami hívta, csalta vissza a föld túlsó oldaláról. Az a valami a gazdátlan Loncsos volt. Szürke hajú, öreges legény volt már a fiú. Meghatottan járta be a birtokot és a cselédházakat. A sivár amerikai lassan levetkőzött róla, amikor lépten-nyomon hallotta az öreg tekintetes úr ragaszkodását a birtokhoz.155
– Ne tessen eladni a Loncsost – kérték a régi cselédek.
Egy telet töltött már a nagy udvarházban, és a pattogó akácfa lángjai leolvasztották lelkének jegét. Lassan-lassan visszatértek ifjúsága emlékei, és a nyírségi havas tájakon elmerengve pihent meg a szeme.
– Itthon maradok, Mihály bácsi – mondta egyszer az öreg béresnek. A vén cseléd elkapta a kezét, és nagyot csókolt rajta.
A hét kiszáradt szilvafa pedig kivirított újra ezen a tavaszon, a kopár ágak rózsaszínű virágocskákkal teltek meg. Kállay János, nagyeszű alispánunk, midőn egyszer arra járt, a Loncsoson, így kiáltott fel:
– Az utolsó tekintetes úr nem halt meg. Ott lakik még mindig Loncsoson.
Furcsa ország vagyunk. Valaki visszajött a föld túlsó oldaláról, hogy felcsapjon tekintetes úrnak. Szürke ruhás alakját gyakran láttuk a megyei gyűléseken.
– Akárcsak az apja – mondták az öregebb emberek. – Vigyáz ő is az utolsó nemesi birtokra.
(1903)156
