Jézuska csizmája
Jézuska csizmája
A „Jámbor utazó”-hoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt, félig meztelen vendéget dobott ki Hircs kocsmáros szolgái segítségével. Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott, Eperjes és Bártfa között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országutat taposták, és a „Jámbor utazó” várszerű falaival és kapujával biztonságot nyújtott az országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán, és a merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert fejjel menekültek el a „Jámbor utazó” környékéről. Hircs, a tagbaszakadt fogadós nagy kutyáival és zömök, széles vállú legényeivel talán még rendes katonaság ostromát is visszaverte volna. Krakkótól Kölnig jó hírneve volt a „Jámbor utazó”-nak, és a kereskedők gyakran kerülőt tettek rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.
Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a „Jámbor utazó”-ból a testi erők fennsőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához. Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték, és Milánóba készülődtek, mert azt hallották, hogy ott némi csetepaté ígérkezik. Hosszú hajú, bikanyakú, vad tekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből tartották fenn magukat. Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna őket, mert a zsoldos katonának nem a legjobb híre volt békés országokban. De Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a vitézektől, amikor az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a másiknak pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok bejárására alkalmatos nagy bivalybőr csizmák a lábakon, amelyeket a zsoldos katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is elhasználhatja562 békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is rejtőznek a széles övekben, és Hires uram figyelmét a vastag ezüstkarika sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta tehát a zsoldosokat, és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet a zsúpszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés hatása van egy krakkói takácsra, a zarándokember, aki jóban fáradozik, szintén nem izgul föl a bográcstól, de a zsoldos katona elveszíti minden akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött, és a fűszerszámok bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi köze. Az ördög szerelemgyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög beveti a fűszerét a kürtőn.
A fogadós jól számított. A zsoldos katonák: Penge és Vjuk a zsúpszalmán heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után, és fölkeltek fektükből. Csupán egy hosszú szakállú, jámbor képű, idős zarándok volt akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak felől megérkeztek. A katonák a zarándokot is kínálták a borból, de az tagadó mozdulatot tett, és a jégvirágos ablak felé húzódott. Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt a zarándokon, és a vállán a kereszt alakú jelvény, amely azt bizonyította, hogy e férfiú megjárta a Szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek csörögtek, és a szakálla az övét verte.
– Nem iszom – tiltakozott a zarándok –, mert a borban az ördög lakik. A zsoldosok nagyot nevettek ezen.
– Bolond vagy, öreg – kiáltott föl Penge –, a bor az Úristen adománya. Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük sincsen. Ha bort iszom, mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor elszáll a mámor, megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az atyám becsületes szűcsmester volt Rozsnyón… Nagyon régen volt.
Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette, és összeszabdalt, durva arcán mámoros mosoly terült el, amidőn a borból ivott.
– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek, és egy hófehér, szőke, imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így lesz, ne legyen Vjuk a nevem.
A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta, és az olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, aztán kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és ezüstpénz látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan a katonák mellé telepedett, és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes öreg olyan hatalmasan563 ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni. Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot:
– Szent férfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A „Jó Landsknecht”-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismert az Odera mellett.
A tisztes férfi letörülte szakálláról a bort, és így szólott:
– Az Odera mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel szoktak játszani: nézzétek!
Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy kártyán az ördög is rajt volt piros csizmásán és tollas fövegben, és azt mindenkinek ütni kellett.
Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát nem ismerik. Ösmerték ők az új módi játékot, s csak kártya híján kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon új játékot játszva, amelyet „Landsknecht”-nek hívtak, és annyit lehetett a játék alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.
A zarándok ügyesen forgatta a kártyát, és a zsoldosok csakhamar kardot rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem volt rest: előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve, és jól helybenhagyta a zsoldosokat.
– Most pedig játszhatunk tovább – mondta a zarándok a verekedés lecsillapultával.
Idő közben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösű, fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy valamely apácakolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy, fekete szeme csillogott a jövevénynek, és kezéből hiányzott a szent olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött rendjétől, és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban rákiáltott, amint megpillantotta:
– Apage! – mondta, és keresztet vetett.
De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán, és borral kínálták.
– Honnan jössz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt megpillantotta.
– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt.
– Hová mégy?
– Nem tudom!564
Hircs uram kinyitotta az ajtót.
– Pusztulj innen! – kiáltotta.
De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk kardot rántottak, és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha a zarándok szelíd szóval le nem csillapítja a fogadóst.
– A katona urak – mondta alázatosan – jó Krakkoviánkák- és Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd be tehát a szádat.
Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját. Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött.
– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom – mondta, és megveregette a tisztes férfi hátát.
A zarándok lesütötte a szemét.
– Megtesszük, amit lehet.
Mire besötétedett, az arany- és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába vándoroltak egytől egyig. Vjuk egy darabig a kardját kereste, hogy széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat elrakta a fogadós. Penge vigasztalta a pajtását:
– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, mint a lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az aranyat a talléraitól.
Vjuk lassan megnyugodott, és a bográcsot vette szemügyre. A fogadós új bort öntött a tűz fölé, és a zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt. Táncolni kezdtek, és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött apáca dalolt a tűz mellett, és a zarándok is lángra kapott. Vén cser volt az öreg. Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. Jobbra-balra dőltek mellőle a mulatók, és ő még mindig rakta egyedül.
Hajnal tájban aztán abbahagyta a mulatozást, és fölcihelődött. A katonák már aludtak a szalmán, és csupán az apáca látta fél szemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a zsoldosok csizmáit, lehányt ruhadarabjait, és búcsú nélkül elhagyja a fogadót.
Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki, és a zsoldosok átkozták magukban az ördögöt, amidőn reggel a „Jámbor utazó”-ból az útszélre vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban, és a rettentő hidegben még beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra,565 hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok találtak is a hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is.
Az út a hegynek kanyarodott, és a hegyi út közepén kőfeszület állott, amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem látszottak a téli tájon; nagy messziségben mint fehér kupacok emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.
– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge.
– Én is azt gondolom – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a kutya hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a feszületet érjük el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. Most szeretnék a feszület alatt meghalni.
Penge a cimborája karjába kapaszkodott, és húzta, tolta előre a hóban. Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. Csak most, amidőn a halál farkasa ólálkodott a két vándor körül, most látszott, hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.
Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük, és a karjával integetett, hogy megvárják.
– Mindjárt ketten leszünk, cimbora – szólt Penge. – Ketten könnyebben bírunk veled.
A szürke köntösű asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyírott fejéről levette a kendőjét, és a megdermedt Vjuk vállára borította.
– Csak addig a feszületig – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös vagyok.
Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tolták a magával tehetetlen Vjukot a kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el soha. Mintha minden lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület ugyanannyival ment volna messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét, hátát, és csodálatos bizalommal suttogta fülébe:
– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska csizmáját.
Vjuk vacogva nézett az apácára:
– Hát van a Jézuskának csizmája?
– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon levő karjával integetett a messzi feszület felé:
– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.566
Penge a lenyírt fejű asszonyfélére nézett, és látta, hogy annak nagy szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról lecsúszott a hamuszínű köntös, és a kar bizalommal, hívogatólag integetett.
És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a hegyoldalról, és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje törtettek.
– Hozza Jézuska a csizmáit – kiáltott a nővér. – Neked is hozza, Penge!…
Penge arcán könnycsepp pergett végig, és naiv hit sugárzott a szeméből:
– Sohasem kockázom többé – dideregte –, csak még egyszer legyen csizmám.
– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk, és dermedten állott meg az út közepén.
S a feszület jött.
Már ott állott előttük, jobbra az úton, és a két zsoldos katona tágra nyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át, két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.
Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott, és szeme lezárult. Álmában sóhajtotta:
– Jaj, be szép csizma! Aranypatkó van rajta, és berlini zsinórral van hímezve…
Az apáca leakasztotta a csizmát, és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt, halálos dermedtséggel aludt…
A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant, szerencsétlent, és az egyiket közülük magához szólította.
(1908)567
