Középkori álom
Középkori álom
Az erdőn szél járt, és a hold az ég közepén úszott. Fagyos téli éjjel volt, amikor csonttá fagy a föld kérge, és a fák nagyokat roppannak a fagytól. Hó nem esett ebben az esztendőben, pedig már karácsony felé járt az idő. Csak hideg volt, rettenetes hideg, mintha az lett volna a célja a télnek, hogy most mindent megfagyasszon, mindent elpusztítson. Ha talán megeredne a hó, csökkenne a hideg is. De a havat megették a farkasok.
Az erdőn, ahol szél verte össze a kemény gallyakat, és az erdő felett még a telihold is dideregni látszott a maga kristályosan tiszta fényességében, lovas csapat vonult keresztül. Középkori vitézek ügettek nehéz paripákon. A vas és acél csörgött rajtuk, fehér volt a lovak szőre, fehér a vitézek szakálla a dértől. A kengyelvasat szalmával fonták be, mert odafagyott volna a csizmájuk. Bajuszuk, szakálluk egybefagyott, beszélgetni se lehetett a rettenetes hidegben.
Négyen voltak a vitézek, és amint tovaügettek a holdfényes időben, mintha álomkép lettek volna. Olykor felemelték karjaikat, talpra álltak a kengyelben, védekezvén a megfagyás ellen. Amikor az erdőből kiértek, a szél is elmaradt mögöttük, mintha az erdő megtartotta volna magának a szelet.
Holdvilágos lapály terült el a vitézek előtt. A lapályon egy tucat jegenye meredt az égnek. Csillogtak a deres jegenyefák, mint megannyi nyurga, ezüstruhájú vitéz. A jegenyék mögött egy lapos fedelű épület látszott. A tető közepén torony. Körül lőréses falak, tömzsi bástyák és széles mellvédek, amelyek komoran rajzolódtak az épületre a holdfényben. A lovasok vezetője, egy nagy szakállú medve, káromkodni kezdett, de berekedt hangja értelmetlen dörmögéssé, fuldoklássá vált.
A vitézek megértették a rekedt morgást, és megsarkantyúzták lovaikat. A bástyás, tornyos épület felé nyargaltak. A lovak patája keményen döngött a kőkeményre fagyott mezőn. A nehéz paripák mintegy utolsó erejüket458 látszottak összeszedni, amint a közeli épület felé fordították a fejüket.
Csakhamar elérték a falat, amelyet szélén árok határolt. A kapu bezárva, és a kapu ablakán nem szűrődött ki semmi világosság.
A nagy szakállú medve gondolkozva nézett vitézeire.
– A barátok mind részegek, szokás szerint. Ki fog nekünk kaput nyitni? Reggelig megfagyunk a szabadban – mondta suttogássá rekedt hangon.
Aztán belevágta a buzogányát a kapuba.
A vitézek követték példáját. Az ércfejű botok döngve, zúgva pufogtak a kolostor vaskapuján. Úgy csattogott a kapu, hogy odabenn a halottnak is fel kellett ébrednie.
Közeledett is valami szövetnek fénye a kapun belül. A tolóablak csikorogva mozdult, durva hang kiáltott ki:
– Nyughassatok, mert kieresztem az ebeket. Menjetek tovább békével.
– Mitrovics van idekünn! – kiáltotta most az egyik vitéz, aki legjobban győzte hanggal.
– Mitrovics – felelte odabévülről az előbbeni hang. – Az már más. Nyitom már.
A szövetnek eltűnt a kapus fülkéjében, ahol a kapunyitó szerkezet volt elhelyezve. Csörömpölni kezdtek a láncok, nyikorgott, mozdult a nehéz kapu, míg lassan leereszkedett. A vitézek a hídra ugrattak. A kapubolt alatt egy sárga szakállú, vörös csuhás, óriás barát állott, akinek hosszú kard volt az oldalán. A szövétnekkel világított a vitézek elé.
– Derék dolog – mondta örvendezve –, hogy karácsony estvéjére hazakerültetek. Hoztatok-e valamit?
Sorban kezelt a vitézekkel, de nem mulasztotta el megtapogatni a nyereg mellé akasztott bőriszákokat sem. A medvekülsejű vitéz lemászott a nyeregből, és a falnak dőlve nyújtóztatta elgémberedett tagjait.
– Lőcséről jövünk – suttogta. – Tegnap óta lovagolunk.
A nagy barát ezalatt lecsatolta a nyergek mellől az iszákokat, és a hátára vette. Bizony görnyedt a súlyuk alatt. Majd előkiáltott néhány legényt a sötét udvarból. Zsiványképű, toprongyos alakok voltak, akik elvezették a lovakat. A négy vitéz a barát vezetése mellett belépett a kolostor épületébe. A folyosókon vaskarikákban fáklyák égtek. Itt-ott repedezett szentkép látszott. A folyosó fordulójánál a megfeszített vasszobra állott.
A feszületre egy farkasbőr bunda volt vetve. A fordulónál már hallatszott valamely vad ének visszhangja. A barát betaszított egy faragott ajtót,459 és kivilágított, nagy terembe léptek. A terem kopasz falai csúcsban végződtek, és a terem közepén hosszú asztal állott.
Olyan volt ez a terem, mint a pokol előcsarnoka. A sarokban tűz lobogott, és pálinka kékes lángja csapott fel a tűzből. Másfelé izzó vastáblán valamely borsóféle magocskák sültek, és fojtó ámbraillattal töltötték meg a levegőt. Az asztalnál forró bor párolgott ezüstkupákban, és széles tölgyfa székeken részeg szerzetesek heverésztek.
A vörösbarátok híres kolostorában vagyunk, karácsony éjszakáján.
Tíz-tizenkét barát ült az asztal körül és ugyanannyi apáca. Az apácákon is vörös köntös volt. Erre az éjszakára ellátogattak ide a dunovji lengyel klastromból.
Igazi középkori orgia volt.
Az asztalfőn ülő férfiúnak szarv alakú fej dísze volt, a mellette ülő apácának egy arany, hasított szilva alakú jelvény volt a mellére tűzve. Mámorosak voltak a bortól. A terem sarkában orgona állott, amelyet egy ördögi alakú szerzetes megszólaltatott, és az orgona zúgására vadul ordítottak mindnyájan.
Az újonnan érkezetteket nagy örömmel üdvözölték.
– Álé, Mitrovics! – kiáltotta a szarvas ember.
A medvekülsejű vitéz nagyot húzott az egyik kupából. A dér leolvadt szakálláról, és a hangja is felengedett.
– Egy véka aranyat s ezüstöt hoztunk – felelt, és a közelében ülő apáca fonnyadt, arannyal és piros festékkel kiföstött arcára csókot nyomott.
– Nini, te vagy a Magdaléna, akit a múlt héten meg akartak égetni Szandicon?
Az apáca büszkén nézett körül.
– Én vagyok, én magam vagyok, Mitrovics testvérem. Zsoldos katonákkal ittam a csárdában, és a részeg zsoldosok megfosztottak ruháimtól, és ruha nélkül tettek az utcára. Csupán fehér fátyolomat hagyták meg. És a fehér fátyolom miatt megismertek és börtönbe vetettek. De íme, most már itt vagyok…
– Álé, Mitrovics! – kiáltották jobbról-balról.
Az apácák, mintegy adott jelre, ledobálták köntöseiket, és vad táncba fogtak a tűz körül, amelyen rum és pálinka égett. A kék láng alvilági világítással lobogta körül ruhátlan testüket. Egy kecskeduda nyekergett táncukhoz, és az asztalnál ülő barátok a sarkantyúikat ütögették össze.
A táncnak vége lett. A táncosnők felkapdosták köntöseiket. Senki sem figyel immár reájuk. A hosszú kőasztal mellé furakodtak ők is, ahol egymás460 után ürítették ki az iszákokat, amelyeket a vitézek hoztak. Arany- és ezüstpénzek gurultak ki az asztalra. Keresztek, gyűrűk és láncok. Egy türkizköves arany kereszt mintha véres lett volna. A jelvényes apáca megtörülte a köntösében. Majd egy remekművű óra hullott ki az egyik iszákból. A szarvas ember gyönyörködve, kapzsi tekintettel vizsgálta az órát. Az óra ketyegett, és mutatója a holdat és a napot érintette egyszerre.
– Éjfél van! – kiáltott fel a szarvas ember. – Betuen, húzd meg a harangot!
A sarokban harangkötél lógott, és a barát megragadta a kötelet. Fönn a toronyban megszólalt a harang, és idelenn az asztalnál vad üvöltéssel csapták össze a kupákat.
– Most vajúdik az asszony! – kiáltották.
A jelvényes apáca görcsösen hátravetette magát székén, és ocsmány szavakat kiáltott.
A harangszó újra megszólalt a toronyban.
– Megszületett a Jézus! – kiáltották a barátok.
A kékes lángú tűzrakás mellől egy undok, kis fekete gnóm mászott elő négykézlábon. Tizenkét szarva volt és három ágú farka.
– Itt van, itt van! – kiáltották a barátok, és valamennyien felugráltak.
A törpe gnómot rikoltozva ugrálták körül az apácák, és szemérmetlen mozdulatokat tettek. Vad, állati üvöltéssel telt meg a terem. Az égő pálinka patakban folyt a földön, a tüzes vastáblán vérvörös gőzök gomolyogtak, és a kecskeduda sikoltott.
Most egyszerre mintha nagy szél suhant volna végig a termen, felpattantak az ajtók és ablakok.
A középső ajtó, amelyre Belzebub volt tölgyfából faragva, kifordult sarkaiból, és a küszöbön egy nyúlánk termetű, középkori vitéz lépett be. Arany volt a vértje, arany a sisakja és arany a sarkantyúja. Átlépte a küszöböt, és nyomában tizenkét ezüstpáncélú vitéz jött.
A vad orgia elcsitult, káprázó szemmel bámultak a látományra szerzetesek és apácák. Még a törpe gnóm is két lábra állott, és meredten nézett állatszemével a fénylő alakokra.
Az aranyvértes vitéz meztelen kardjával megérintette az asztalt és az asztal, amely kőcölöpökön állott, összeroskadt.
– Miért hallgattatok el? – hangzott a csengő hang az aranysisak alól. – Miért fagyott ajkatokra a szó, Jézus szolgái és szolgálóleányai? Eljöttem hozzátok, hogy veletek legyek. Hiába födtétek be farkasbőrrel képmásomat461 odakünn a folyosón. Itt vagyok, rablók és paráznák. Mert én mindenütt ott vagyok.
Mitrovics, aki időközben levetette nehéz, bivalybőr ruháját, és vörös csuhát húzott, mint a többiek, felkapott egy kardot a sarokból, és vakmerően az aranypáncélos elé ugrott.
– Te vagy a Jézus, én pedig az Ördög vagyok. Gyer, vívjuk meg csatánkat, úgyis mindig téged kereslek, hogy szívedbe mártsam kardomat…
Felemelte kardját, a következő pillanatban megtántorodott, és holtan a földre zuhant.
A szilvajelvényes apáca most meghasította köntösét. Kivillant gyönyörűséges fehér válla, vakító teste.
– Én pedig az Asszony vagyok – rebegte forrón mosolyogva. – A tied vagyok, ha akarod… Tudsz-e haragudni az Asszonyra, én Uram? Hiszen nem vétkezem, csak szeretek. Minden bűnöm a szerelem.
– Menj – kiáltotta az aranypáncélos –, menj előlem, bűnök és szenvedélyek, sötét halálok és végzetes születések okozója, Asszony! Menj előlem, paráznaság kútforrása, asszonyi test. És menjetek ti mind, mind, mert haragom lesújt reátok.
A szarvas ember ledobta szarvát, és kézen fogva az apácát, menekült az oldalajtón át. Nyomába a többiek, sikoltozva, megriadtan, arcukat eltakarva… A nők letépték köntöseiket, és a férfiak letaposták fehér testüket. Menekültek megőrülve és kétségbeesve… Az undok, tizenkét szarvas gnóm mekegve ugrándozott a lábaik alatt. Sikoltozás, őrjöngő jajkiáltás töltötte meg a vörösbarátok kolostorát az Úrnak 1491-i esztendejében, Szentkarácsony éjszakáján.
Mikor megjelent ott Jézus.
A kolostor, fenn a Kárpátok között, a Dunajec mellett, már régen rom és törmelék. De a legenda Jézus megjelenéséről él a környékbeli nép ajkán. Később egy jámbor barát képre föstötte a jelenést, és ez a kép, a krakkói múzeumban, még ma is történelmi nevezetesség. Ezen a képen ábrázolják Jézust és a tizenkét tanítványt középkori vitézi öltözetben. A kép címe: Középkori álom.
(1906)462
