Lazac
Lazac
A kegyelmes herceg – Modena hercege és Ravenna grófja – ismét elfelejtette, hogy a villamos csengő körtéje az ágya mellett függ, és teli tüdőből kezdett kiabálni:
– Mátyás! Te hétlusta Mátyás!
Az éktelen kiabálásra felnyílott a hálószoba ajtaja, és egy zsinóros ruházatú, öreges legény pattant a szobába. A sarkantyúját összeütötte, de egyebekben minden tisztelet nélkül kiabált az ágyban fekvő hercegre:
– No mi az, kegyelmes uram?! A ház ég talán?
A herceg – bár nem volt öreg ember – nagyothallott, és ezen testi hibája miatt mindenki teli torokból ordított a házában. Mintha haragudtak volna ott az emberek. Pedig dehogyis haragudtak.
– Reggelizni akarok, Mátyás! – mondta a herceg, és bágyadtan, gondterhesen merült el sárga selyempaplanja bámulásába.
– A tanácsos urak már odakünn ülnek az ebédlőben – felelt a huszár. – Behívjam őket?
– Hívd be őket, Mátyás, hívd be szegényeket. Úgy érzem, hogy ma lesz a napja, amikor útilaput kötök a talpukra. Nincs fantáziájuk, Mátyás. Semmi fantáziájuk nincs a tanácsosaimnak – mormogta elkeseredve Modena hercege és Ravenna grófja, aki bár alig töltötte be harmincadik életévét, lustaság dolgában valamennyi kortársát felülmúlta. Gyakran megesett, hogy még a vacsora is az ágyban találta őkegyelmességét. De elmúlott néha egy hónap is, hogy felöltözni sem tartotta érdemesnek. Mikor aztán felkelt, ruhái nem fértek rá. Az udvari borbélya, Kozsek János, csak a legnagyobb könyörgésre tudta rábírni a herceget, hogy néha borotválni hagyja a szakállát. Lusta volt még ahhoz is. De hát igaza volt. Minek annak már szépnek lenni, akinek tíz és egynéhány millió forint értékű hitbizománya van? Bezzeg még csak tavaly is más világ volt. Akkor mindennap borotválkozott a herceg Kozsek János főtéri üzletében, és néha még annyi pénze se volt, hogy borravalóval ajándékozza482 meg a borbélylegényt. Egyéb fizetségről úgyse lehetett szó. Akkor még csak szolgabíró-gyakornok volt a kegyelmes úr a vármegyénél, és abból élt, hogy mindenféle lehetetlen emberekkel brúdert ivott. Ha szüksége volt öt pengőre, elment keresni olyan embert, akivel még nem tegeződött a városban. Hiú bolondok mindig akadtak, meg aztán valóságos gúnyáron jutottak a dologhoz. Öt pengőért tegeződhettek egy valóságos herceggel! De hirtelen nagy változások történtek. A herceg egyre-másra kapta a sürgönyöket onnan messzi Olaszországból, a hercegi család udvarmesterétől, és a sürgönyökben csupa halálhíreket közöltek vele. Meghalt ez, meghalt emez a família tagjai közül. Hátha eszébe jut a kegyelmes hercegnek megjelenni a temetésen. Dehogyis jutott ez annak eszébe. Az útiköltség felemésztené az összes hátralevő brúdereket, amelyek a vármegyében még találhatók. Ha ötven esztendeig mindig halnak a modenai hercegek, akkor is nyugodtan alhatik Leó herceg. Őróla a hercegi család udvarias ceremóniamestere szokott már csupán megemlékezni, amidőn elküldi neki a hercegség cselédségének és tisztikarának szokásos újévi üdvözletét. Az újévi üdvözletek nyomtatott kártyán vannak, csupán a nevet kell beleírni. Ugyanígy megy a halálozási értesítő is. Kitöltik a rubrikát egy új névvel. A família olyan nagy, hogy valamennyien nem ismerhetik egymást. A fiatal szolgabíró-gyakornok tehát – aki katonatiszt apjával került réges-régen a vármegyébe – utóbb fel sem bontotta már a telegramokat. Mit érdekelte őt az, hogy Scipio herceg vagy Amalie hercegnő megtért az Úrba? Ő sohasem ismerte őket. De egy napon mégis gondolkodóba esett. Egy rövid délelőttön tucatnyi telegramot hoztak neki. Szórakozottan törte fel az első sürgönyt. A ceremóniamester szokásos jelentése volt benne, amit valamennyi családtagnak küldenek a földkerekség különböző részeibe: Carolus herceg az éjjel meghalt, mint már oly sok modenai herceg, a halotti szentségek ájtatos felvétele után.
„Bánom is én!” – gondolta a vármegye ifjú tisztviselője, aki külsejében eddig cseppet sem különbözött a vármegyei ifjúságtól. Kakastollas kalapja volt és vadászruhája, bár sohasem vadászott. Hajtókesztyű a kezén, bár sohasem hajtott. A macskanadrágja alatt gombos sarkantyút csatolt a cipőjére, bár nem lovagolt. Még a bajuszát is Vilmos császár módjára hordta, mert az volt a divat. Az oldalszakállát pedig sütötte.
A következő sürgönyök azonban tudomására hozták, hogy mi a jelentősége Carolus halálának. Semmi egyéb, mint az, hogy attól a naptól fogva ő lett a modenai hercegség hitbizományának a szeniora. Egy délelőtt483 ura lett tizennégy milliónak. Igaz, hogy az a tizennégy millió nem az övé, a családé, de a jövedelemmel korlátlanul rendelkezik, mint ősei. Leó herceg érdeméül kell betudni, hogy nem bolondult meg a váratlan szerencsétől. Nem bolondult meg attól, hogy ezentúl harminc kastélya lesz, húsz társzekérnyi ezüstje, régisége és beláthatatlan terjedelmű földbirtoka. Az „Arany bundá”-ban, ahol délelőttönkint sörözni szokott a megyei ifjúság, pontosan megjelent, és nem ivott többet a szokásos négy korsó sörnél. Csak ebéd után, amikor a „Bunda” kávéházban egy nem egészen szegény asztalosmester a kávéscsészéjét barátságosan a herceg csészéjéhez ütötte, mondván:
– Szervusz, te herceg!
Csak ekkor tért ki a felszólítás elől Leó, a modenai herceg.
– Nem, öregem, semmi szervusz. Nem kell a pénzed. Most már lesz nékem is néhány forintom.
Az asztalos megrökönyödve nézett rá. Majd a meggazdagodott iparosok felfuvalkodottságával hátat fordított Leónak.
– Fog még az úr bagóért táncolni! – dünnyögte.
Leó herceg szelíden felelt:
– Nehezen, kedves Bucsák barátom, nagyon nehezen.
Ilyenformán jött aztán a nyilvánosság tudomására ez a rendkívüli változás, amely Leó herceg életében előfordult. Eleinte senki sem tudott teljesen bizonyosat a változás felől, mert Leó herceg hallgatott. Csak egymás után adogatta vissza az öt pengőket, valamint visszaitta a brúdereket alpári barátaival. Amikor Samuval, a „Bunda” fizetőpincérével is elintézte már a dolgát, kifizetvén néhány száz forint árú biliárdpénz tartozását, akkor így szólt Leó herceg:
– Most már körülbelül méltó vagyok arra, hogy őseim helyét elfoglaljam.
És átvette a harminc kastélyt.
… Az a társaság, amely reggelenkint a kegyelmes herceg ágya körül szokott összegyülekezni, arra volt hivatva, hogy okosan és megfontoltan megállapítsa a herceg eledeleinek műsorát. Valóban műsor volt az, mert a herceg, amióta felemelkedett a köznapi emberek sorából, látszólag mindent elfelejtett, ami a földi röghöz köti, csupán a gyomrát nem felejtette el. Mindig szeretett enni, de a múlt időkben gyakran meg kellett elégednie egy pár bécsi virslivel vagy kis gulyással, pedig az étlapot is végigette volna, ha tőle függ. A nagy vagyon elszoktatta attól, hogy maga is gondolkozzon, csupán ötletei voltak, amely ötletek mindig a gyomrán484 keresztül jöttek. Mit kéne enni? Ez volt a gondja, és semmi más. Éjjel ezzel álmodott, napközben ez jutott eszébe. Látszólag mélyen elmerült gondolataiba, pedig nem: csak az ötletet várta, a gyomra ötletét, hogy hát mit is kellene enni.
A tanácsos urak arra voltak jók, hogy a herceget elősegítsék ötletek és gondolatok dolgában. Érdemes ezzel a három kiváló férfiúval megismerkedni, akik reggeltől estig a más gyomráról gondoskodtak. Az első tanácsos a híres Kopeczky János volt. Nagy, széles ember volt Kopeczky, válla, nyaka, mint egy bikáé, de néha a máj betegség ismerős foltjai jelentkeztek az arcán. Kopeczky uram odaelőre Debrecenben volt vendéglős. Egy sötétes kis kocsmája volt a főtéren, ahol nappal is lámpa égett. De a közhiedelem azt tartotta, hogy Kopeczkynél lehet legjobban enni egész Debrecenben, azazhogy az egész országban. Olyan volt a híre és a népszerűsége, hogy annak, aki mindenáron Kopeczkynél akart ebédelni, egy nappal előbb kellett megrendelni az ebédjét és ülőhelyét. Akkor bizonyos volt, hogy várnak rá. Kopeczky maga főzött bizonyos ételeket, és mestere volt a szakácsságnak. Ha csak egy borjúpörköltet készített délelőtt, a városban hamarosan híre futamodott a készülődésnek.
– Kopeczky borjúpörköltet főz!
A városházát otthagyták a hivatalnokok, a boltosok becsukták boltjaikat, és a korzón árván maradtak a szépasszonyok, mindenki sietett Kopeczkyhez, hogy még idejében ott legyen a pörköltnél. Már csak a híre miatt is ott kellett lenni Kopeczky pörköltjénél, mert hiszen nem jutott abból mindenkinek. A nevezetességben odáig vitte Kopeczky János, hogy régi gyomorbetegek úgy jártak a kocsmájába, mint a csudaforráshoz. Nála megtanultak enni, jó étvággyal enni, ami, haj, nem mindenkinek adódott meg. Voltak olyan gyomorbajos emberek is, akik formálisan kigyógyultak Kopeczkynél. Kopeczky mindenre tudott orvosságot, mindenkinek eltalálta kedvenc eledelét, hacsak a szemébe nézett. Nagy mester volt őkelme. A debreceniek a szobrát is megöntetik talán majd egykor, mint a Bánki bácsiét, aki ugyancsak kocsmáros volt. Nincs is azonkívül Debrecenben több szobor, mint a Csokonai szobra. Az meg jóivó ember volt.
Kopeczkyt felfedezte a herceg, és nyomban szerződtette. Az öreg átadta a fiának a kocsmát:
– Egy betegem van – monda. – Meg kell gyógyítanom.
És nyomban fogadott, hogy a herceg a harmadik hét végén a töltött káposztát tartja majd a legelső eledelnek. Csak érteni kell annak a töltött485 káposztának a módját. Kopeczky uram pedig értette a módját. Hiába, a tudósok gőgje mindenütt egyforma. Nemcsak a laboratóriumban, hanem a konyhán is.
A tanács második tagja Pétervári volt. Pétervári külsejére nézvést valami vándorkomédiáshoz hasonlított. Sovány, nyurga, nagy ádámcsutkájú ember volt, aki nagyon szerette a színes nyakkendőket. A külsejéből senki se ítélte volna meg, hogy Pétervári tulajdonképpen az ország legnagyobb evője. Akiről a régi krónikák és legendák szólnak, a nagy étvágyú emberről; akit a királyok és püspökök az asztalukhoz ültettek, hogy jó étvággyal felébressze a nézők szunnyadó étvágyát; aki végigette az egész országot, és akit a lakodalmakra, ünnepi ebédekre hintón vittek egyik vármegyéből a másikba: ennek a kiveszett típusnak volt utolsó példánya Pétervári. Mesének látszott, hogy ez az aszott arcú, mellbeteg külsejű ember egy fél borjút képes elkölteni ültő helyében. Pedig a dolog igaz volt. Az egykori vándorszínész sokszor produkálta magát. Pétervári volt az, aki a hercegi udvarban örökösen éhezett, és latin disztichonokban magasztalta a megkívánt ételféléket. A kegyelmes herceg nagy élvezettel hallgatta a Pétervári költeményeit. Ha valamelyik megtetszett neki, azt meg is tanulta. Ebben az időben Pétervárinak már egy zacskó aranya volt, amit hőstettei és versei véghezvitelekor ajándékba kapott Leó hercegtől.
A tanács harmadik tagja Kovács úr volt. Kovács úrról senki sem tudott közelebbi adatokat. Hallgatag, zárkózott, mondhatni, komor ember volt, aki nagyon ritkán szólalt meg. A herceg már maga se nagyon emlékezett arra, hogy szedte fel Kovács urat kíséretébe. Mindig fekete ruhában járt Kovács, és az olyan szárnyas kabátot kedvelte, amilyenben a kántorok járnak. Kovács az italokban volt tanácsadója a hercegnek. Ismert mindenféle italt, amelyet a földkerekségen inni szoktak az emberek. Ő volt a pincemester, aki gondoskodott arról, hogy a herceg pincéjében mindig valódi és elsőrangú italok legyenek. Ismerte a bor- és pezsgőmárkáknak a legparányibb változatait. A pálinkáknak meg éppen mestere volt. Emlékezetből tudta, hogy egyes italnak milyen az íze, miből készítik, melyik esztendő készítményei a legjobbak. A francia pezsgőgyárosok pincéinek kincseit úgy ismerte, mintha egész életét e pincékben töltötte volna. Néha homályos célzást tett arra, hogy ez a tudománya nagyon sok pénzébe került. De általában hallgatott, és csak akkor szólalt meg, amidőn a herceg tanácsért fordult hozzá. Nyugodtan, kimérten, egy akadémikus biztonságával mondta el véleményét, aztán ismét mélyen486 hallgatott. Körülbelül negyvenesztendős volt, és a havi fizetését mindig postán küldte valahová, valamerre… Kovács úr szentül meg volt arról győződve, hogy az a legfontosabb az emberi életben, hogy milyen italokat fogyasztunk el. Társait, a kövér kocsmárost, a nagyehető színészt csendesen megvetette. Hiszen azok tán „Epernay gyöngye” és a vinkó között se tudtak volna különbséget tenni.
Ez a tanács volt a herceg környezetében, amikor ébren volt.
Mélyen meghajoltak, és alázatosan várták a herceg rendelkezéseit.
– Nos, Kopeczky – kérdezte a herceg, még mindig a sárga paplanon merengve –, mit gondoltál ki reggelinek?
Az egykori kocsmáros megköszörülte a torkát, és fontoskodva szólott:
– Miután kegyelmes uram vallásos ember, előre kell bocsátanom, hogy a kalendárium a mai napra félböjtöt rendel.
A herceg ásított:
– Én vallásos ember vagyok, de a gyomrom nem az. Mit sem tesz. Halljuk programodat, Kopeczky.
A kocsmáros mellén összefonta kezét, és ujjait forgatta, amíg szuggeráló tekintetet vetett a hercegre. Kövér szájával jóízűen csemcsegett, amint elmondta:
– A böjt a halak napja. Ajánlanék gyönge, ikrátlan hallevest, hal nélkül, benne szitán átaltört karfiol és kevés parmezán sajt. Ebben az irányban már rendelkeztem is a műteremben…
A herceg a mennyezetre emelte a tekintetét. Összeráncolta a homlokát, és láthatólag azon volt, hogy eszébe jusson az íze a kínált levesnek. Majd megelégedetten bólintott:
– Folytasd, Kopeczky. A levesedet helybenhagyom.
Kopeczky mosolygott, és hízelkedve hajolt előre:
– A leveske után, kegyelmes herceg, egyet lépünk a halak országából a madarak országába. Egy nagyon picinyke fácánmellet ajánlanék, gyöngén átalsütve és halikrával spékelve. Csupán egy falatka az egész, éppen arra volna jó, hogy a következő fogás, a rózsaszínű lazac ismét újdonság legyen az ő hal mivoltában.
A herceg türelmetlenül rágta fakó, kapa után ültetett bajuszát.
– Hogyan gondolod a lazacot, Kopeczky? Mert minden attól függ, hogyan gondolod?
Az egykori kocsmáros behízelgő hangon magyarázta el a dolgot. Majd tovább és tovább haladt a reggeli műsorában, miközben a herceg figyelmét487 sikerült felébreszteni. A figyelemmel az étvágya is megérkezett. Gyorsan egy kanál fehér port szedett be, és jóízűen kortyogtatta a vizet reá:
– Helyes – mormogta. – Úgy látszik, érdemes a reggelid arra, Kopeczky, hogy hozzá étvágyam legyen.
– Magam részéről az orvosszer helyett inkább egy kis lovaglást ajánlanék – kockáztatta meg véleményét Kopeczky.
– Te bolond, nem tudok én lovagolni – kiáltott a herceg. – De ha tudnék, akkor sem kelnék fel az ágyból. Nos, Pétervári – fordult a színészhez –, halljam, mit mondasz te mai reggelinkhez?
A színész egy megvető pillantást vetett Kopeczkyre, aztán patetikus hangon felkiáltott:
– Shakespeare mondja, hogy ne élj hallal, mert a hal könnyen romlandó állat. Ellenségeid ne legyenek a konyha közelében, ha halat főzetsz, mert a bográcsba bevetik a rossz halat is… Különben is nem értem, hogy mi ennivaló van egy karhosszúságú vízi állaton. Se zsírja, se csontja. Friss tokányt ajánlanék helyette, apró, négyszögletesre vágott bélszínpecsenyéből, valamint a hozzá tartozó részekből. Burgonya és sok zöldpaprika; só, bors és egészben belevetett hagyma. Gyors tűz és cserépedény. Kész a költemény.
– Te csak mindig poétázol, öcsém – felelt a herceg kegyelmesen. – Pedig az élet más, egészen más… Nemde, Kovács úr?
A megszólított meghajolt, és nyugodt fensőbbséggel, mint az, aki jól meg szokta gondolni szavait, így felelt:
– Az életet csakugyan nem a marhahúsok miatt találták ki eleink… Hisz régen kipusztult, megőrült volna az emberiség, ha csupán a marhahús miatt élne a földön. Ámbátor a halak miatt se valami nagyon érdemes dolog élni, de ha már így van a dolog, a mai reggelihez van szerencsém a következő italneműeket előterjeszteni. (Ujjain számlálta, amint következtek.) A leves előtt egy kicsiny, de jó pohár sör, azon tizenkét literes hordócskák egyikéből, amely hordócskákat csupán nekünk és a felséges uralkodónak szállít a sörgyár. A palackozott sör ugyanis csak kávéházban mulatozó boltoslegényeknek való ital. Úriember csapolt sört iszik, ha mindjárt csak kétdecis pohárkával is. Leves után, bár máskor mellőzni szeretem, de most a halnál tartjuk magunkat a régi magyar asztali mondáshoz: „Leves után negyven cseppet!” Erre a célra igen jó chablis-nk van eredeti töltésben, a legelső rheimsi cégtől. A lazachoz Schumberger Liebfrauenmilchpe dukál, miután a lazac maga is rajnai származású. Megkoronázza a dolgot néhány csöpp Epernay Sec az488 1880-ik termésből, a három csillaggal és a kék kalappal… Egy pohárka Courvoisier extratöltésű konyakjából, és a reggeli immár végére ért. Ezekben van szerencsém előterjeszteni véleményemet.
Kovács úr elhallgatott, és a herceg figyelmesen gondolkozott szavain. Majd hanyag mozdulattal dőlt vissza párnáira.
– Azt hiszem, ma nem lesz panaszom reátok – mondta elgondolkozva. – Hogy mondta Kovács úr? Leves után negyven cseppet? Valóban nagyon jeles mondás. Most már akár jöhet Kozsek János az ő húzó borotvájával. Ma jó napom van.
A tanácsurak meghajoltak az ágy előtt, és kivonultak a hálószobából. Teendőik után láttak: azon kezdtek gondolkozni, mit kellene a kegyelmes hercegnek ebédre ajánlani? Csupán a jobb napokat látott Kovács úr mormogta magában:
– Az emberek mind egyformák. A hercegek, ha pénzhez jutnak, a csizmadia, amikor a lutrin nyert – az egész világot egyszerre meg akarják enni.
(1907)489
