2
2
A budai várban abban az időben még élet volt. Egy nagy király lakott ott, aki szerette a pompát, a fényt, a dicsőséget maga körül látni. Tele volt a kincsesháza arannyal. Könnyen tehette, hogy a legelső vadast tartotta Európában.
Mátyásnak szokása volt korán kelni. Mikor még mindenki aludt a palotában,446 ő már fölébredt, és valami rejtekajtón kisurrant az őrök és fegyveresek közül. Sohasem tudták meg, hová jár a király hajnalonként. Az udvari pletyka – akkor is volt már udvari pletyka – azt tartotta, hogy a király a budai hegyek közé jár. Van ott a budai hegyek között egy rejtett kastélya, és a kastélyban egy még rejtettebb rozmaringszál. Ki tudna eligazodni a pletykákon? Ha a budai hegyek közé járt a király, akkor is csak azért tette, mert kedvét találta benne. De megfordult ő másfelé is. Mindenféle álruhákba öltözötten felkereste azt a népet, amelyet az éjszaka gyűjtött a kapuk elébe. Akik ott várták a virradást, amíg Budára szabad lesz az út. Szerette, módfelett szerette a tréfát a király. Egy jó tréfáért elment az ország túlsó részébe is. Kár, hogy kifogyott a tréfás királyok fajtája.
Gaál Sámuel, a mi csizmadiánk ott a messzi Bujiban megfogadta a Tamás diák tanácsát, és egy hó leforgása után Budára indult.
A csizmadia nevezetes arról, hogy neki van a legrongyosabb csizmája. Mintha csak nem tartaná magát érdemesnek arra, hogy jó csizmát viseljen. Abban az időben még takarékosabbak voltak a csizmadiák. Legalább Gaál uram csak amúgy mezítláb indult el a hosszú útra. Vitt úgyis csizmát magával, a hátán: azt a legrongyosabb csizmát, amit valami titokzatos okból a királyi udvarba kellett neki cipelni.
Kutyagolt Gaál Samu. A hosszú gyaloglásban néha elfáradt a lába, és akkor a lábára húzta azt a nagyon rongyos csizmát. A csizmának az már mindegy, Gaál uramnak meg jólesett. Rongyosabb már nem lehetett a csizma, mint amilyen volt. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, amikor a csizmát igazán csizmának nevezték. A szára az zöld szattyánból volt, a sarkantyúnak is volt rajta valami nyoma. Egy nagyúr dobhatta oda a koldusdiáknak, aki a csizmát Gaál uramnál hagyta. Csakhogy mégis meglátszott azon a csizmán, hogy valamikor nagyúrnak a lábán volt. Legalább Gaál uram úgy érezte, mikor hébe-korba felhúzta utazásában. Mintha valami varázslat lett volna a csizmában. Egyszerre elfelejtette minden búját, gondját, sőt elfelejtette még azt is, hogy nem nemesember. A zöld szárú csizmában nemesembernek érezte magát.
Ment-mendegélt a csizmadia. Hol a lábán hordta a csizmát, hol a hátán. De mégis inkább a lábán, mert ha egyszer már rongyos a csizma, annak úgyis mindegy. Meg aztán ki tudja? A király talán az ország legrongyosabb csizmáját akarja éppen látni Gaál uramon. A királyok szeszélyei kiismerhetetlenek.
Valahol Buda körül járt már Gaál Sámuel. A csizma a lábán, verejték447 a homlokán, mert ugyancsak kifáradt az éjszakai utazásban. Hajnalodott. Piros szeptemberi hajnal volt. A fák, amelyek az erdőben komoly hallgatásban álldogáltak, mintha halkan felzúgtak volna, amikor a csizmadia alattuk elhaladt.
Valahol patak csörgedezett az erdőben. Gaál hallotta a patak szavát. Arrafelé tartott, hogy felüdítse szomjazó ajkát, poros arcát.
Mintha vékony ezüstkígyócska szelné át az erdőt, úgy kanyargott a kis patak a zöld fák alatt.
A csizmadia elnézte a patakot. Mintha ezüstből lett volna annak a vize. Ő még ilyen patakot soha életében nem látott. Bársony nőtt a patak partján, valódi bársony. Gaál Sámuel nem is lett volna igazi ember, ha le nem heveredett volna a bársonyra. Amint pedig letette a fejét, elaludt. Mindenféle bolond álmok kergették nyugovásában. Hol király volt, hol nemesember, hol csizmadia. De akármelyik állapotot álmodta, mindig arra biztatta a kis cselédeit, hogy törjenek össze mindenféle cserepet a házban. S azok törtek, mindig csak törtek… Arra ébredt fel, hogy viszik.
Puha, kényelmes gyaloghintót emelt hat piros ruhás szolga a vállán. Piros ruhás, aranyhímes ruházatú vitéz lépkedett a gyaloghintó mellett.
– Csak törjetek, kedves cselédeim – mormogta Gaál Sámuel, mert azt hitte, hogy az álom folytatódik.
Pedig ez már nem álom volt, hanem valóság. Gyaloghintón vitték a buji csizmadiát egy gyönyörű kastélyba, annak is a legszebbik szobájába. Finom, keleti dívány várakozott ott rá. A csizmadia levágta magát a díványra. Behunyta a szemét. Hadd tartson még ez a kedves álom.
Az a vitéz, akinek a piros ruháján a legtöbb aranyhím volt, most fél térdre ereszkedett Gaál Sámuel előtt.
– Mit parancsol felséged reggelire? – kérdezte.
A csizmadia elgondolkozott. Ha már álmodik, legalább legyen valami értelme az álomnak. Legalább jóllakik álmában.
– Őzet szeretnék nyárson sülve – mondta, mert más nem jutott eszébe. Az aranyhímes ember eltűnt. A csizmadia a magányt arra használta fel, hogy vörösre csípte a tenyerét. Meddig tart ez a bolond álom?
A pecsenyét pedig már hozták is. Ezüsttálcán és ezüstvillákkal. A csizmadia sohasem látott villát addig. Bicskával és kézzel ettek Magyarországon. Nem is mert a villához nyúlni. A csizmaszárához nyúlt, de nem találta ott a bicskáját. Persze, persze, nem a mindennapi csizma volt rajta, hanem a koldusdiák csizmája. Hát csak nekifanyalodott úgy puszta kézzel a reggelinek. A rubinszínű bort már könnyebben kezelte. Azt megitta a kristályüvegből.448
Így éldegélt és lakmározott a buji csizmadia, amikor az aranyhímes vitéz megkérdezte nagy alázatosan:
– Megengedi-e fölséged, hogy Ilona leányasszony bejöhessen?
Gaál uramnak már jókedve volt.
– Lássuk azt a vászoncselédet! – rikkantott fel. (Ha álom: legalább szép álom legyen.)
Egy hollófürtű leányasszony lépett a szobába. Szép volt az istenadta, szebb teremtést már el sem lehetett képzelni. És mosolygó orcával jött a csizmadia felé. Megsimogatta, megcsókolgatta.
Gaál Sámuel hallgatott csendesen. Ugyan mi lesz ennek a vége?
A vége pedig az lett, hogy hirtelen kürtrivalgás hallatszott az udvarról. A bájos hölgy összerázkódott.
– Tán nem is te vagy a király? – zörrent rá a csizmadiára, amikor az javában álmodozott.
– Dehogyis vagyok király. Csizmadia vagyok – felelt Gaál.
A szőnyegajtók szétnyíltak, és egy villogó szemű, őszülő férfiú jelent meg a küszöbön. Kelevéz a kezében, aranyhím a ruhája. Gaál fél szemmel rákacsintott. Nini, Tamás, a deák állott előtte.
A deák bősz haraggal rontott a csizmadiára:
– Ki vagy te, aki az én csizmáimat hordod?
A csizmadia felemelkedett:
– Ne bolondozz, Tamás deák. Ezek azok a bizonyos legrongyosabb csizmák.
A deák arcán hirtelen vidám mosoly terült el.
– Tudom már, ki vagy. Te vagy Gaál, a buji csizmadia.
– Az vagyok, deák.
– No hát kelj fel, Gaál, vége a királyságnak. Itt van az igazi király. Sohasem hittem volna, hogy a csizmáim még a női szíveket is meg tudják hódítani!…
– Micsoda csizmák? – kérdezte Gaál.
– Azok a csizmák, amelyeket a lábadon viselsz. Én vagyok Mátyás, a király.
*
Igaz-e, nem igaz-e a legenda? Annyi bizonyos, hogy a Gaálok nemesemberek lettek, és egy pár csizma van a címerükben.
Ők így mesélik a nemességük történetét. Jobb, ha elhisszük nekik.
(1906)449
