Milyenek az asszonyok?
Milyenek az asszonyok?
A szomszédunkban lakott valamikor egy Kamocsay Mihály nevű egyszerű kurtanemes, aki a hiúságok vásárában megelégedett azzal az egyszerű nevezetességgel, amely abban állott, hogy harminc esztendeig nem ivott meg egy korty vizet sem. No hát ez nem valami nagy ambícióra mutat abban a világban, ahol a gyereket nádorispánnak nevelték (hátha visszaállítják ezt a hivatalt), vagy legalábbis szolgabírót szeretett volna mindenki a fiából nevelni. A hiú és képzelődő Gaálok az országot akarták mindig pörbe fogni elkobzott javaikért, míg Vizsnyai Pál haláláig azt hirdette, hogy ő családi címere révén az angol koronával van rokonságban. Tudott is erre nézve valami legendát. Az ördög se tudná ezt a sok hóbortos álmot, legendát feljegyezni, amit e hiú és ábrándozó emberek kitalálnak. A tabi Zsarkóczyak arra voltak büszkék, hogy nekik mindenféle ivadékuk még nyáron is csizmát viselt, míg Lopotkai bácsi egy tucat órát hordott a zsebében, azokat összehasonlította, egymáshoz igazgatta, s azt vallotta, hogy egyedül ő tudja a pontos időt. Majd mások tajtékpipájukra, szakállukra vagy bundájukra voltak büszkék – Kamocsay Mihály mentes volt ezen hiúságoktól. Ha éppen szóba kerültek a különböző családi hivalkodások – toron, névnapon vagy lakodalmon, Kamocsay szerényen szólalt meg legutolsónak:
– Nono, hiszen ez mind nagyon szép. Ámbár az sem utolsó, ha valaki harminc esztendeig nem ivott vizet…
És mert alacsonykás, kövérkés és nagy fejű ember volt, felemelkedett a székén, és körülnézett: hol van rajta kívül az az ember, aki annyi esztendőkig kerülte a vizet? Még a hazug, nagyotmondó Gaál Jeromos is szégyenkezve vallotta be egyszer:
– Nagy idő az, emberek, az a harminc év. Ha összeszámítanánk, hogy hány itce bort ivott meg ezen idő alatt Kamocsay Mihály, hát körülbelül a Hegyaljának egy egész esztendei termése jönne ki eredményképpen.296
Gondoljuk meg: egy esztendeig nem teremne egy csepp bor sem a Hegyalján, mind Kamocsay inná meg. Nagy dolog ez.
És bár ennyi rengeteg bort megivott Kamocsay Mihály, mégse volt valami országos korhely. Szelíd és csendes magaviseletű férfiú volt, aki még abban is különbözött a többi korhelyektől, hogy legszívesebben otthon ivott, a maga borát itta. Volt egy hatalmas kulacsa, amely éjjel az ágya szélén lógott, nappal is mindig keze ügyében volt. Azt emelte meg, ha megszomjazott; bőven szomjazott, mert a kulacsot háromszor is meg kellett tölteni napjában. De sohasem volt olyan szomjas, hogy többet ivott volna, mint amennyit a szőlőcskéje termett. A borocskáját beosztotta egész esztendőre, és egy napig sem szomjazott. Ha jó termése volt, többet ivott, ha kevesebb termett, kisebb mértékkel mért, de olyan kicsi sohasem volt a mérték, hogy ideje lett volna gondolkozni mindenféle világi állapotokon. Bizonyos szelíd, csendes és megelégedett mámor röppent a fejébe már korán reggel. Ruganyosan, dúdolgatva járt-kelt a dolgai után, betegség, gond, szomorúság elkerülte; még ha temetésre ment is, akkor is nevetett a szeme, miközben könnyezett.
– A legnagyobb hiba az, hogy végül mégiscsak meghal az ember – mondta, de nem szomorkodott még ezen sem.
Így iddogált harminc esztendeig, anélkül hogy valami különös változás történt volna vele. Még csak meg sem deresedett, még csak meg sem rokkant. A bor nem engedte eszébe jutni azokat a bolondos ambíciókat, amelyek a férfiak nyugalmát megzavarják. Asszony csókját, ölelését feledtette vele a bor, és midőn találkozott azokkal a menyecskékkel, lányokkal, akik egykor – az idejében – fiatalok, csinosak, férjhez menni kívánkozók voltak, megelégedetten simogatta meg a kulacsát:
– Ha ez nem lett volna, akkor most ez a vén boszorkány volna a feleségem, ha ugyan már régen meg nem haltam volna.
Sajátságos szatirikus mosoly terült el ilyenkor az arcán – mintha azon mulatott volna, hogy megvénültek azok, akik egyszer fiatalok voltak. Vagy talán azon nevetett, hogy ő mindig fiatal maradt. De akkor is nagyon mulatott, ha egyik-másik pajtása tönkrement, elpusztult.
– Persze hogy ez a vége annak, aki az asszonyokat szereti. Minden bajnak az asszony az oka. Lám, nekem sohase volt semmi bajom.
Mintha igaza is lett volna Kamocsay Mihálynak. Egyszerű, igénytelen életmódja mellett, esztendőről esztendőre növekedett a vagyona. Egy rókabőr bekecset elhordott tíz esztendeig, a csizmáját háromszor is fejeltette, amíg másikat vett; leginkább pedig akkor haragudott, ha bármire297 pénzt kellett kiadni. A háza düledezett, itt-ott bedőlt; a kerítést ellopták a parasztok. Dehogyis jutott volna eszébe Kamocsaynak reperáltatni, építtetni.
– Minek? Nem jön ide úgyse senki. Meg aztán egyszer csak meghalok. Akár van új tető a házon, akár nincs.
Talán, ha élt volna ebben az időben az a mesebeli király, aki a boldog embert kerestette országában, Kamocsay Mihályt bátran elébe lehetett volna vinni:
– Itt az egyetlen boldog ember. Még inge, csizmája is van neki.
De hát nincsen olyan boldogság a világon, amely a maga teljességében a sírig elkísérné az embert. Valami átkos, csúf féreg költözött a szőlőkbe, és fogyni kezdett a bor – míg egy esztendőben egy csöpp bor sem termett. Kamocsay akkor haragudott először életében:
– Nem tudott volna várni ezzel az Úristen, amíg én meghalok?
Mintha valami láthatatlan kéz egyszerre kirántotta volna alóla a gyékényt, amely gyékény a megelégedettség, boldogság gyékénye volt. S nyugodalmas boldogságából a legnagyobb bánatba zuhant egyszerre. Kiégett ajakkal, félig betegen ténfergett az udvarán, és sóhajtozott, nyögött. A kocsmai bor nem ízlett neki, és máshol sem talált kedvére való bort; talán azért is, mert az pénzbe került. A fösvénység nem vitte rá, hogy jóízű, kellemetes bort szerezzen pincéjébe; inkább nem ivott.
– Bár már meghalnék én is – fohászkodott, és sehogy sem találta helyét.
A falon függő rozsdás pisztolyt megtöltötte, majd szöget vert a mestergerendába, ahová felkötheti magát. Ványadt szomorúsággal üldögélt a háza előtt a sárból vert padon – mintha búcsúzkodott volna a világtól.
Ebben a szomorú elhagyatottságban egyszer megszólította egy elég kellemetes asszonyi hang.
Özvegy Simkovics Veronika járt arrafelé, és így fordult a búsuló férfiúhoz:
– Nekem van ám borom odahaza még harmadesztendőről is. Éppen olyan bor, mint a magáé volt, mert szomszédos a szőlőnk.
Kamocsay legyintett:
– Nincs már abból a borból, lelkem húgom. Hamarább fogyott el a bor, mint az én életem mécseséből az olaj.
Az asszony elnevette magát:
– No, majd küldök estére egy kulaccsal. Kóstolja meg, Kamocsay uram. Talán meggyógyul tőle.298
Így szólt a menyecske, és elköszönt. Kamocsay utánanézett a poros úton, amerre az özvegyasszony kellemetes alakját riszálta. Majd haragosan gondolta magában, hogy ennek az asszonynak még bora is van, amikor neki már régen elfogyott.
– Mind ilyenek az asszonyok – dohogta, és még annak sem örvendezett valami nagyon, amikor estefelé egy gyerek elhozta a megígért kulacsot a borral.
– Tiszteltetem az anyádat – mondta rosszkedvűen, és barackot nyomott a fiú fejére.
Ímmel-ámmal nyúlt a bor után, megcsavarta a kulacs nyakát, és csendesen hörpintett belőle. Elgondolkozva forgatta meg szájában a bort, majd kiköpte.
– Nem jó! – mondta haragosan.
De mikor a gyerek elment, felkapta a kulacsot, és nagyot húzott belőle. Az arca kipirosodott, a szeme felragyogott.
– Forgós-teremtette! Mintha meg volna ez a bor babonázva. Éppolyan, mint amilyen az én borom volt! – mormogta, és a vére bizsergett.
Kellemesen aludt, jóízű álma volt, és reggel felé, mikor felébredt egy percre, megkotyogtatta a kulacsot:
– Úgy látszik, mégsem álom – dörmögte.
De akármilyen mértékletesen bánt a borral, az elfogyott, és a szomorúság újra beköszöntött. Csakhogy most még nagyobb volt a bánat, mert hiszen már azóta egy napra elvonult. Hiába ült naphosszán a ház előtt, hiába nézett a poros országúira; az akácfák alatt nem jött senki.
Egy este – amikor a bánat és a bú már csaknem részeggé tette – a nyakába vetette kiszáradt kulacsát. Elindult az asszonyhoz, az úton, míg ment, így dörmögött:
– Ézsau egy tál lencséért adta el az örökségét, én eladom egy kulacs borért.
… És hogy sejtelme valóra vált szomszédunknak, az öreg Kamocsay Mihálynak, azt mindnyájan tudhatjuk, akik asszonyok praktikáit és furfangjait ösmerjük.
(1905)299
