Névtelen csárda
Névtelen csárda
Éjjel, álmában ezüstfákat látott ezüstfolyó partján, a fák felett, a víz felett mesebeli borongással lebegett ezüstszínű hajnali köd – tehát midőn fölébredt, nyomban tudta, hogy szülőföldjével álmodott, a buji lapossal.
– Mindennek Livianska asszony az oka! – mormogta magában, miközben az éjjeli asztalkán azon havannacsutka után tapogatózott, amelyet lefekvés előtt gondosan eloltott. A nagy operában töltötte az estét – „üzleti ügyekből” kifolyólag; azután megvacsorázott egy előkelő étteremben, ugyancsak üzleti érdekből; – éjfél után, midőn néhány rézpénzzel zsebében hazafelé ballagott, az úton megkörnyékezte az Anyégin Eugen áriája, amelyet Livianska asszony az este énekelt, az ária elkísérte hazáig, véle maradt, álmában fülébe zsongott – és ilyenformán történt, hogy Szent-Istváni gróf, más néven „patkány”, igazi nevén Bacsó János a buji lapossal álmodott, amelyet húsz esztendeje nem látott.
Amíg a havannacsutkát rágicsálta, mindenféle szokatlan gondolatok fordultak meg a fejében. Máskor ilyen időpontban, amidőn az előkelő párizsi gavallér felébredni szokott, Bacsó János húsz év óta azon szokott gondolkozni, hogy kilovagoljon-e a ligetbe, vagy kocsin tegye meg ezt az utat? Rossz időkben a lovaglás helyett a reggelin, ebéden gondolkozott, azon, hol lehetne szerezni egyetlen ezüstfrankot a világ metropolisában. Ma se a lovaglás, se a reggeli gondja nem bántotta. A buji laposon állott, fehér derekú nyírfák zizegtek felette a szélben, és Máli néni könnyes szemmel, kitárt karral állott az ócska, oszlopos, mohos fedelű ház ajtajában.
Szent-Istváni grófnak is volt Máli nénije, egy jámbor, jó csöndes asszonyka, aki érette minden este imádkozott. Lehet – minden lehetséges –, hogy az ezerötszáz kilométer távolságnyira elsusogott imádságoknak köszönheti a „patkány”, hogy le nem döfték abban az időben, amikor külvárosi csavargókkal barátkozott, vagy börtönbe nem csukatták, amikor előkelő urakkal cimboráskodott. A Máli néni imádságai mindig509 közbeléptek a legveszedelmesebb pillanatokban: a halálos késszúrás előtt vagy a börtön küszöbén. És Bacsó János a gonosztevők babonásságával hálásan gondolt az öregasszonyra, aki minden karácsonykor kolbászt küldött neki Párizsba – húsz esztendő óta. A karácsonyi kolbászokból élt voltaképpen Bacsó János, mert a Máli néni küldeményein kívül más jövedelmi forrása nem volt. Azazhogy volt, bizonyosan volt, de arról nem szokás beszélni. A „Café Vezúv” törzsközönsége körében az a hiedelem élt, hogy a derék magyar mágnás hamis játékkal foglalkozik. Más kávéházakban, ahol magyarok is megfordultak, a szélhámosságot és csalást hányták a Bacsó szemére. Végül, akik legközelebbről ismerték, esküt mertek arra tenni, hogy a „patkány” semmiféle büntetendő cselekedettől nem riad vissza, ha szorul a kapcája. Mióta megvénült, a nők levették róla a kezüket – egy La Piroska nevű magyar leány kivételével, aki maga is szegény volt, rongyos volt, vén volt, de ha néhány frankhoz jutott, nyomban felkereste Jancsiját, és olyan helyen vacsoráztak, ahol magyar cigányok muzsikálnak. Tehát a szerelemből sem élhetett a „patkány”; kopasz, ragyavert, forradásos fejével, reszketeg, köszvényes kezeivel azokhoz a gyógyíthatatlan betegekhez hasonlított, akik egyik kórházból a másikba vándorolnak. Bizonyos, hogy a nők már teljesen jóllaktak vele, és Jancsi többé nem reménykedhetik abban, hogy belebolondul egy gazdag hisztérika. Az este, midőn a nagy opera páholysorán vonultatta végig a tekintetét, azzal a kihívó, dölyfös, szemtelen pillantással nézegetve a nőket, amilyen pillantásuk azoknak a férfiaknak szokott lenni, akik megszokták, hogy a nők értük áldozzanak, az este se kapott már feleletet kérdő pillantása semerről. Egy ruhacsomaggá összeesett, pergamenné száradt nagyanyának telegrafálta végül a tekintetével: fiad leszek, szerető fiad leszek, csak végy pártfogásodba engem, szegény árvát! – de az ó-selyemcsomag mit sem felelt a ragyás gavallérnak. Későbben, előadás után az is kiderült, hogy az a német kereskedő, akivel Szent-Istváni gróf már napok óta barátkozott, akinek kedvéért a színházi pénztárba fizette be utolsó frankjait, akinek megmagyarázta Párizs látnivalóit, akivel reggeltől estig mászkált múzeumokba, képtárakba, sétákra, azzal a titkos reménnyel, hogy alkalomadtán játékot ajánl fel, emígy revanche-ot véve a sok fáradságért – a német egy pénztelen gazember, aki azért jött Párizsba, hogy valami álláshoz, keresethez jusson. Sőt, már annyira kifogyott a pénzből, hogy a vacsoráját sem tudja kifizetni, amelyre nézve tehát kedves barátját felkéri.510
– Úgy? – mondta a gróf a legbarátságosabb mosollyal. – Szót sem érdemel, potomság az egész.
Szólt, és fizetés nélkül megszökött az étteremből, a németet sorsára bízva.
És reggel, midőn felébredt, mégse az est eseményein, végtelen kudarcain, sőt elhagyott németjén gondolkozott, hanem az ezüstfákon és ezüstfolyamon.
Negyvenéves volt, és már teljesen belefáradt az életbe. Megunta, megvetette az életet, amelyben többé semmi örömet nem talált. Ha olykor olykor éhes nem lett volna, ha szomjúság nem bántja, ha a mámort nem óhajtja a nehéz italoktól, ifjú nőktől – miatta ugyan tele lehetett volna egész Párizs turista németekkel, akiknek a Comédie Française ócska színlapjait délafrikai értékpapírok gyanánt sózhatta volna nyakukba – akkor se mozdult volna egy tapodtat sem padlásszobájából. Csupán az állati ösztönök éltek már benne, és megvetette magát azért, hogy éhes, hogy szomjas. Már azt se tudta, mi a boldogság vagy boldogtalanság. Szíve, agyveleje kiégett, és csupán fizikai lustaságból nem lépte még át eddig a híd karfáját a Szajna felett. És ezen a reggelen mégis a buji laposra gondolt és benne Máli nénire. Délfelé a portás fülkéjében levelet talált Magyarországból, valami távoli rokona megírta, hogy az öreg Máli néni meghalt, mindenét reá hagyományozta, a mindennek értéke lehet vagy kétezer pengő.
– Haza fogok menni! – kiáltott fel Bacsó János.
És a fehér derekú fákat olyan közel látta, hogy csaknem elérte a kezével.
Midőn Marcheggnél a vasúti kalauz magyarul szólította meg, attól a perctől folytonos pirulás volt az útja hazáig. Szégyentől égett az arca, és nem merte felvetni a tekintetét. Ennek az oka pedig egy ifjúkori csíny volt, az első, amely miatt távoznia kellett az országból. Különös, hogy künn Párizsban nem jutott eszébe sohasem röstelkedni a csíny miatt, sőt eldicsekedett vele ismerőseinek. Most pedig azt gondolta, hogy minden ember, aki meglátja, tudja a csíny tevést, ismeri annak részleteit – és Bacsó János hosszú idő után először szégyellte magát.
Az érsekújvári állomáson megpillantott a peronon egy fehér szakállú férfit. Ijedten rántotta vissza a fejét a nyitott ablakból.
– A Miska bácsi! – rezzent fel.511
Csak percek múlva jutott eszébe, hogy a Miska bácsi régen fekszik valamely virágos akácfa tövében. Mindazonáltal befüggönyözte az ablakot, és hazáig – a buji laposig – kerülte az emberek tekintetét.
Első útja a buji temetőbe vezetett. Amióta itt szarkafészkek után mászkálta a fákat, azóta nem volt temetőben, és azért természetesnek találta, hogy a kis falusi temető éppen olyan, mint gyermekkorában volt. Bacsó János nem tudta azt, hogy még a nagyvárosi temetők képe se nagyon változik, a márványkő, akármilyen nagy művész faragta, márványkő marad, amellyel lenyomtatják azt, akit egykor szerettünk. A kis falusi temetőkben kevés a márvány, sőt takarékosak a homokkővel is. A fejfák húsz-harminc esztendő alatt kidőlnek, elkorhadnak, s nyomtalanul elvegyülnek a temető avarjával. A fejfák helyén új fejfák nőttek, a sírdombokat ellátják vadvirágmagvakkal a madarak és a vihar. A kis falusi temetők sohasem változnak. Bacsó János, míg a behorpadt sírok között járkált, azt gondolta magában, hogy ez a hely lesz a legalkalmasabb arra, ahol véget vet nyomorult, céltalan életének. Egy régi síron, amely véletlenségből lehetett az édesanyjáé is, elterül, és bevégzi a reménytelenségeket. Éppen május volt, mint régen, amikor a madárfiókák után a fákat kúszta itt, s így a temető ugyanaz volt, amilyennek az emlékeibe le volt rajzolva. A fákról – nyurga akácokról, kőrisekről és szomorúfüzekről – joggal gondolhatta, hogy már gyermekkorából ismeri őket, mert a fák nem olyanok, mint az emberek: egyformák mindig, századok óta. Még egy kis sírfeliraton gondolkozott, amelyet papírszeletre írva mellére tűz, de később rájött, hogy ez teljesen felesleges. Vajon mit írhatna képzeletbeli fejfájára? Semmi esetre sem olyasfélét, amilyen felírások a kis temető fejfáiba vésvék: szerető apa vagy derék férfiú, avagy áldott emlékezetű ember? Ha igazat akarna írni, akkor azt kellene fejfájára vésni: itt nyugszik egy gonosztevő.
Elhatározta magában, hogy az este, midőn a hold megjelenik az égen, és a szentjánosbogárkák meggyújtják kis lámpásaikat a mély árokban, végrehajtja szándékát. Addig is keresztülugrotta a korhadt sírokat, és a temetőt elhagyva, útját a laposnak vette – a gyönyörű buji laposnak, amelyről álmodott.
A buji laposra könnyű volt ráismerni. Nem változott az ezer esztendő óta. Széljárta, kopár pusztaság volt, amelyen csak itt-ott termett meg a vadfű. Volt ebben a talajban valami, amely megölt minden elevent, s legenda szerint az ördög hányta tele patkószeggel ezt a földdarabot; mások, akik azt hitték, hogy közelebb járnak az igazsághoz, azt mondják,512 hogy asszonykönnytől sós ez a talaj. Ide járnak sírni az elhagyott, megcsalt buji leányok, asszonyok: a lapos szélén folyik a Tisza ezüstlevelű nyírfák alatt. Amíg a Tiszáig érnek a megcsalt leányok, könnyeikkel öntözik a lapost. – Én azt gondolom, hogy mind a két felfogásnak igaza lehet: az ördög patkószegei vajon nem egyek az asszonyok könnyeivel?
Ezen az elátkozott pusztaságon állott egy csárda. Olyan csárda, amelynek se födele, se kéménye, de még csak neve sem volt. Száz esztendők óta a szél támogatta a csárda falait. Sírba való ember volt az, aki itt vendégnek betért, de haldokló lehetett a csárdás is, akinek már minden mindegy volt arra a kis időre. Ott állott a csárda a lapos szélén. Fekete, kormos falai félig a földbe süppedtek, földbe vágytak. Mintha a kegyetlen időnek mindig másfelé volna gondja, sohase jutna érkezése ahhoz, hogy egyetlen fuvallattal lesöpörje a laposról a csárdát.
Bacsó a csárdának vette útját. Kamasz korában megfordult már itt, amikor inni megtanult nagy titokban. És amíg a vadfűben gázolt, eszébe jutott a csárdásgazda is, egy haramiaképű vénember, aki nem tudott már egyebet, mint káromkodni. Káromkodással fejezte ki jókedvét, rosszkedvét. Annyit ért neki az egész világ, mint az ördögszekér, amelyet a laposon kerget a vihar. Bizonyára elment már oda a vén csárdás, ahol még ördögszekér értéke sincs már a világnak – és midőn Bacsó ezt magában elgondolta, a csárda falához ért, amelyre még a statáriumot hirdető tábla volt szögezve, és az ajtóban, amelyen át a tűzhely füstje szállott, ott üldögélt a küszöbön a vén csárdás. Ő volt, szakasztott ő volt. A füst és korom, vagy talán az idő befeketítette az arcát, de mégiscsak ő volt az…
Bacsó megdörzsölte a szemét.
Különös lelki állapotában a vénember vállára csapott, megkérdezvén tőle:
– Emlékszik-e rám, gazduram?
Tompa hörgés volt a felelet.
– Fenét!
Nem, a hang mégse az öregé, a régi öregé, gondolta magában Bacsó, habár az is meglehet, hogy csak az idő koptatta el ígyen.
Egy kőlóca állott a csárdafal mellett, Bacsó ott letelepedett és körülnézett. A beomlott kút mellett egy kóbor, sovány eb nyalogatta a vizet. Mintha az a kutya is itt lett volna akkor, midőn utoljára itt járt. A csárdás a küszöbön ült, és olyannak látszott, mint egy rongyos, ócska dolmány – mert hiszen, mint későbben kiderült, lábai tőből hiányoztak, és két kis513 koldusszéken csúszott tova. Gonosz közömbösséggel nézte vendégét, eszébe sem jutott megkérdezni, hogy mit akar. Végre Bacsó törte meg a csendet.
– Van itt bor? – kérdezte.
A rongyos ködmön felelt:
– Pénzért minden van.
Bacsó elnevette magát.
Mintha itt is ösmernének, hogy a fizetség elől szeretek megszökni – gondolta magában.
Pénzt vett elő és megcsörgette. A lábatlan ember bekúszott a küszöbről, és egy üveg bizonytalan színű folyadékkal tért vissza.
– Igyon kend is – biztatta Bacsó. – Megfizetem.
Az ócska ködmön közelebb csúszott a kőlócához. Ivott, és szurokszínű beesett szemét Bacsóra függesztette.
– De ne adjon hamis pénzt – tagolta bizalmatlanul. – Az árgyélusát, ne adjon nekem hamis pénzt.
Bacsó jókedvűen nevetett.
– Ösmernek, istenemre, ösmernek – dörmögte magában.
Majd ivásra biztatta a csárdást, és amint a bor fogyott, az a komisz lőre, Bacsónak kivirágosodott a kedve.
– Bátyámuram, tud-e kend betyárnótákat?
– Tudok hát, Krisztusa ne legyen. Hogyne tudnék.
– No hát daloljon kend.
A lábatlan ember nem sokáig hagyta magát kéretni. A bor ártott-e meg neki, vagy nótázni szeretett: egyik nóta a másikat csalogatta elő behorpadt melléből. Eleinte csupán értelmetlen hörgés, fuldokló köhögés volt a nótája, lassan nekimelegedett, beletalált, mintha a hangja, az ifjúsága fokonként tért volna vissza a nótákkal: danolt, ahogyan Bacsó életében soha nem hallott dalolni. A vad, tüzes betyárnóták, amelyek azoknak szerzőivel, éneklőivel kipusztultak, sorban előkerültek. Az öreg emberrongy emelgette a karját, illegette a fejét, kihúzta a derekát. Mindez komikusan hatott eleinte Bacsóra. Későbben lassan fölmelegedett, és figyelni kezdett a nótákra.
A nótázás csak akkor szünetelt, amíg a csárdás bort hozott a házból. Mielőtt bekúszott volna, a küszöbről mindig visszaszólt:
– De el ne szökjék az úr fizetség nélkül, mert nekem puskám van!
Amíg a csárdás borért járt, a ház mögül egy piszkos, borzas szolgálóleány ténfergett elő nagy álmosan. Valami istállóban aludhatott idáig,514 mert kócos haja tele volt szalmával. Felkapott egy vödröt az eresz alól, és a beomlott kútba eresztette. Amíg a kötélen felfelé húzta, meztelen karján megfeszültek az izmok, inas lábszárát a kút párkányának vetette.
– Kisleány – kiáltott rá Bacsó olyan meleg, fuvolázó hangon, amint Szt.-Istváni vicomte korában beszélt az ékszertől ragyogó kokottokkal –, kisleány, jöjjön közelebb, és igyon velünk egy kis italt.
A borzas szolgáló rámeresztette a szemét. Csúf volt, mint az ördög felesége, de fiatal volt. Bambán közeledett, Bacsó megfogta a kezét.
– Hogy hívják?
– Zsuzsi – felelt a leány.
Bacsó leültette maga mellé Zsuzsit. Az öreg visszatért a borral, és bár eleinte nem szívesen látta a hölgyi társaságot, később ismét nótázni kezdett, mert már benne volt. Részeg lett a vén csárdás a borától, és Bacsó folyton itatta.
– El kell tenni az útból az öreget! – gondolta magában, és szerelmesen nézett Zsuzsira.
Csakhogy az öreg győzte az italt, csupán a nótába fáradt bele. Bacsó megsimogatta a Zsuzsi arcát.
– Hát te tudsz-e danolni, szentem?
A leány bólintott.
– Ismeri-e az új nótát? – kérdezte szégyellősen.
– Nem ismerek én semmit, senkit – felelt Bacsó –, csak tégedet gyöngyvirágom.
Átkarolta Zsuzsit, és úgy hallgatta a nótáját.
A hold hirtelen megjelent a pusztaság szélén. Nagy, teli pofával végigbámult a síkon, a mezőn. Aztán mintha egy darabig a pusztai csárda előtt mulatozókat nézte volna: a „patkány”-t, amint egy rongyos csárdaszolgálónak udvarolt, s annak aranygyűrűt húzott az ujjara; a lábatlan embervakarcsot, aki jókedvében nagyokat csókolt Szt.-Istváni vicomte-on, s az viszonozta a csókokat. S a holdbéli ember mintha kérdő pillantást vetett volna Bacsó Jánosra:
– Nos, mi lesz az elhatározással? Indulsz-e már a régi temetőbe?
De Bacsó Jánosnak ez eszébe se jutott. Egy százasbankót rántott elő a zsebéből, és rágyújtott egy párizsi chansonra, amit Zsuzsi és a csárdásgazda figyelemmel hallgatott.515
Még néhányszor megfordult a laposbeli névtelen csárdában Bacsó János, amíg pénzzé tette a Máli néni örökét ott Bujiban. Egy darabig azzal hitegette Zsuzsit és a lábatlan embert, hogy elviszi őket magával Párizsba. Aztán egyszerre eltűnt a névtelen csárdából, és mint Szt.-Istváni gróf magával vitte az embervakarcsnak a tajtékpipáját.
További történetét nem jegyzi fel a krónikás.
(1907)516
