Rocambole ifjúsága
Rocambole ifjúsága
Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Bor (tulajdonképpen Tibornak hívták volna az öreget, de ezt a nevet nem szerette, csinált tehát magának egy egészen külön nevet), olyan ember volt, hogy talán még a csizmáját is el lehetett volna tőle csalni hízelkedéssel. Azazhogy a hízelkedést nem is szerette annyira, mint inkább a figyelmes hallgatóságot. Tele volt történetekkel és hőstettekkel, amelyeket azonban már számtalanszor elmondott. Roppant szeretett elbeszélni. Ha király vagy fejedelem lett volna, álló esztendeig tartotta volna szóval az országot. Ha gazdag ember lett volna, fogadott emberek hallgatták volna elbeszéléseit. Még ha csak feketébb lett volna a haja valamelyest, az asszonyok csudálkoztak volna hőstettein. De öreg volt és szegény, csupán egy pörből élt már tíz esztendeje, és a hallgatóság nyomban másról kezdett beszélni, amint Zathureczky Bor felnyitotta a száját.
– Jól van, jól van – mondogatták –, a huszár az előőrsökig üldözte a császárt… Csakhogy a császár lova jobb volt.
Így hallgattatták el az öreget, pedig lehet, hogy másról beszélt. A kedvenc történetének, egy forradalmi huszárbravúrnak a végszavait ismételték előtte, s az öreg mély hallgatásba mélyedt.
De hallgatóság nélkül mégse tudott meglenni. Némely embernek bizonyos korban már csak egyetlen élvezete marad: a mese. A szerelem, vígság, tréfa és a jókedv megannyi hűtlen macskaként szöknek el a koplaló háztól, nem marad meg egyéb, mint a mese. A mesében benne van a szerelem is, a jókedv is. Még a nótákat is eldúdolgatta Zathureczky Bor, ha a történet éppen úgy hozta magával. Hol talált tehát hallgatóságot? A gyerekek között, az atyafiság gyerekeit látta el mondanivalójával. Azokat traktálta édességgel, fényes pénzzel, és a gyerekek hallgatták is az öreget, amíg meg nem unták. Legtöbbször én hallgattam, és ezért nagyon szeretett:450
– Alispán lesz ebből a gyerekből! – kiáltott fel néha jókedvűen, és különös kitüntetésképpen a fejembe nyomta a sapkáját.
Néha olyanok voltak a Bor történetei, hogy még az udvaron gyomlálgató öreg béresasszonyok is bedugták a fülüket, és szégyenkezve elszaladtak. Bornak, mint a színésznek a tapsra, felragyogott az arca, és még részletesebben fonta tovább különös meséit.
Egyszer így szólt az apámhoz a nagybácsi:
– Ez a fickó nagyon kemény koponyának látszik. Jó volna nevelni, hogy nagy ember legyen valamikor belőle.
Az apám (szegénynek mindig az adóval volt baja) legyintett a kezével:
– Majd csak kinevelődik. Mostanában úgyis megölik a gyerekek lelkét azzal a sok tudománnyal. Ne siessünk olyan nagyon. Meg aztán azt sem tudom, hogy az adóval hogy leszek az idén…
Zathureczky Bor türelmetlen mozdulattal húzta fejembe sapkáját. S amíg egy percig megpihent a szeme a sapkán – szép farkasbőr sapka volt –, így szólt:
– Adóról ne halljak. Itt a gyerekről van szó. Németül kell neki tanulni.
Majd rövid tanácskozás után, melyet a sapkájával látszott folytatni, így szólt:
– Ha kell, magam viszem el Késmárkra. Hadd legyen igazi diák.
Szegény apám búsan legyintett. Ezt a kézmozdulatát már ismertem.
Annyit jelentett: „Üsse kő, csak az a kutya adó ne volna!”
S ezzel elhatározták, hogy Késmárkra megyek igazi diáknak. A nagybácsi beváltotta az ígéretét. Elindultunk együtt egy kora őszi alkonyaton. A tornyok, jegenyék csodálatosan integettek a távolból, míg csak le nem szakadt a sötétség. A vonat zakatolásával a nagybácsi elmondta még néhány történetét, de mindig álmosabb lett.
– Otthon sohase tudok aludni! – mormogta, s a történet közepén elaludt.
Reggel, mikor felnyitotta a szemét, a legelső szava ez volt:
– Bámulatos memóriám van! Álmomban eszembe jutott az egykori késmárki házigazdám neve. Gábrielnek hívták, és a torony alatt lakott. Odamegyünk. Be szép leányai voltak. Három. A legkisebbet Ninának hívták, és esténkint együtt tanulta velem a szintaxist. Hamarább megtanult latinul, mint én. Be szép hajadon volt!
Az út további részén a nagybácsi folyton Nináról álmodozott. Behunyta a fél szemét – a másik üvegből volt – és áradozva magasztalta a Gábriel kisasszonyokat. A többinek is eszébe jutott a neve, bizonyosan451 csak úgy találomra, s mire Késmárkra értünk, kiderült, hogy a nagybácsi annak idején nemcsak Ninába volt szerelmes, hanem valamennyi Gábriel kisasszonyba.
Amikor a vonatról leszálltunk, Bor bácsi fitogtatta német tudományát, amíg a kocsissal tárgyalt. Még hozzám is németül beszélgetett. Hadd lássák, hogy nem vagyunk mi idegenek ebben a városban.
– Mintha hazamennék az édesanyámhoz! – rebegte a bácsi, s elmerengve nézett jobbra-balra. Apránként kiderült, hogy sehogy sem tud ráismerni a városra. Hiába kutatott az emlékezetében, nem ismerte fel se az épületeket, se az utcákat. Mérgesen mordult rá a kocsisra:
– Kicsoda itt a polgármester? Miféle új házakat építettek ide? Hová tették a régieket?
A cipcer felelt, amit felelhetett. A bácsi mind haragosabban csóválta a fejét.
– Talán még Gábrielt se ismerik már itt, a borovicskagyárost? – kérdezte aggodalmasan.
De ismerték. A kocsis megnógatta apró macskáit, és csilingelve robogtunk régi és új házak között a városba, ahol a nagybácsi diákéveit töltötte. A bácsi egyebet se tett, mint kapdosta fejét jobbra-balra. A boltok cégtábláit olvasgatta, és mind komorabb lett az arca.
– Azt mondja: Müller J. Miféle Müller? – zsörtölődött. – Az én időmben kétféle Müller volt itt, a sánta Müller és vörös Müller. A vörös Müllernek egy piros nadrágos török volt a cégérébe föstve. S most nem látom sehol a törököt!
A torony alá értünk. Egy kis ódon emeletes ház előtt állottunk meg. A kis házból áradt a vénség dohos szaga. A nyitott kapun át hosszú udvarra lehetett látni, ahol régi, korhadt pálinkáshordók, rozsdás kádak hevertek. Egy kis fehér kutya ijedtében a farkát csóválta a kapu alatt. A bácsi jókedvűen felkiáltott:
– Ez Gábriel. Akkor is így hevertek itt a hordók. Mert az öreg már felhagyott a borovicskával, csupán a diákoknak élt. Kíváncsi vagyok, megismer-e az öreg? El ne árulj! – intett komolyan, és megfogta a kezem.
Aztán otthonos nyugalommal indult neki a kőlépcsőnek, amely az emeletre vitt. A falat nemrégiben fösthették, mert új és tiszta volt. A bácsi keservesen mormogott:
– Bezzeg akkor nem föstették a falat. Már csak azért se, mert ide írtuk a szerelmes verseinket. Itt vallottam szerelmet Ninának – mondta ellágyulva, és egy ablakmélyedésre ütött.452
– Persze csak írásban – tette hozzá komolyan, és soká nézett a sárgára meszelt falra.
Három-négy ajtón nyitottunk be. A bácsi mindig igen ünnepélyes arcot vágott, és torkát köszörülte azokhoz a szavakhoz, amelyekkel az öreg Gábrielt, esetleg Ninát üdvözölni fogja annyi esztendő után. De nem volt szerencsénk. Szabók, suszterek nem jó szagú műhelyei látszottak az ajtók mögött. A bácsi komoran vonult vissza.
– Látod – mondta, mintha valami igazságtalanságot tapasztalt volna – itt azelőtt diákok laktak. Most suszterek.
Ahová legutoljára benyitottunk, ott senkit se találtunk a konyhán. A bácsi lehangoltan ment el a hideg tűzhely mellett, és a kezemet erősen szorította. A belső szobát egy vékony, átlátszó függöny választotta el a külsőtől, olyan függöny, amilyent a legyek ellen szoktak használni. A szobában két ágy állott, jó távol egymástól. Az egyik ágyban egy öregember, a másikban egy még öregebb asszony feküdt, és az asszony csendesen sírdogált, míg az öregember egy könyvből rezgő hangon olvasott. Röviden, tompán hangzottak szavai, mintha valami csodálatos dolgot olvasott volna kerek okuláréján át. A nagybácsi önkéntelenül megállott a függöny mögött. És így csakhamar megtudtuk, hogy az öregember bizonyos regénynek a részletét olvassa fel az öreg asszonyságnak. Ezen sírt oly keservesen az asszony.
A szobában különben egyéb látnivaló nem volt, mint egy nagy deszkaláda, amely színültig tele volt mindenféle könyvekkel. Sárga, piros, kék borítékú regények, elrongyolódott fedelű régi könyvek hevertek egymáson a ládában. Könyvek hevertek az ágyak körül, s az öregember tompán, hangsúlyozva olvasott.
Mikor abbahagyta az olvasást, az öregasszony zokogva felkiáltott:
– Szegény Rocambole! Mennyit kellett neki szenvedni!
– De ez még nem minden – mondta komolyan az öregember. – A tizedik kötetben újra sokat szenved. Csak olvasd figyelemmel, Mari.
A bácsi köhintett, s az öregember felemelte a fejét.
– Ki van odakünn!
Beléptünk a szobába.
A regények és egyéb könyvek közül csudálkozva nézett ránk a két öregember. Mintha valami másik csillag lakói lettünk volna. Titokban arra gondoltam, hogy a bácsi felvehette volna a vadgalambszínű pantallóját és kék, rézgombos frakkját, amilyenben Rocambole járt.453
– Én Zathureczky Bor vagyok – mutatkozott be a bácsi –, ez pedig a diák öcsém.
Megismételte ezt még egyszer, de egyáltalában nem törődtek vele. Az öregember titokban ott tartotta az ujját a kiterített könyvnek azon soránál, ahol az olvasást abbahagyta. Az öregasszony pedig a szemét törölgette.
– Gábriel urat keressük, a borovicskás Gábrielt…
Az öregember felpillantott.
– Az én vagyok.
A bácsi erre röviden elmondta, hogy mi járatban vagyunk. Kosztos helyet keresünk, jó házi kosztot, becsületes családot, rendes házat. Az öregember csudálkozva csóválta a fejét az ágyban.
– Nem értem – mormogta. – Hogyan kerülnek ide? Hisz mi nem foglalkozunk kosztos diákokkal.
– De foglalkoztak! – kiáltott fel diadalmasan a bácsi. – Itt voltam én is egykor. Gábriel bácsi nem ismer meg? Én vagyok a Zathurezky.
Az öregember ijedten nézett az öregasszonyra.
– Te talán emlékszel, Mari?
Az öregasszony közömbösen dünnyögte:
– Tudom is én, mi volt régen. Folytasd, atyus, most a legérdekesebb.
Az öregember felvette a könyvet, de a nagybácsi megindultan lépett előre.
– Hát Ninával mi lett? A maguk lányával?
– Mi lett? – zörgött makacs haraggal az öregasszony. – Mi lett volna? Férje van, és ő tart kosztos diákokat. Tessék odamenni.
A következő percben már hallatszott az öreg Gábriel tompa hangja, amint a regényt tovább olvasta. Közben átkacsintott a másik ágyra:
– Itt már vidámabb, anyuska. Rocambole nem hal meg.
S a nagybácsi lehorgasztott fővel távozott.
– Furcsa – mormogta a lépcsőn lefelé menet. – Mintha az egész világ megváltozott volna. Azelőtt sose olvasott az öreg Gábriel. Persze új házakat építettek, meg az utcák nevei is mások. Ugyan ki lehet itt a polgármester?
Zsörtölődve kapdosta a fejét jobbra-balra, amikor a városka utcáin tovaballagtunk. Nemigen ismerte meg a házakat. A boltcégérekkel meg éppen haragba esett.
– Rocambole – dünnyögte –, ki lehet az a huncut Rocambole?454
A „Zsigmond király”-ban ebédeltünk. Akadt volna ugyan előkelőbb kocsma is a Zsigmondnál, de a bácsi csak ide akart menni. Egy városvégi kurta kocsma volt ez, ahová a bácsi hajdanta korhelykedni járt. Persze hogy nem azt a sört mérték különben, amit régen, a bor pedig fanyar volt és keserű. De a bácsi észrevett egy régi képet a falon, amely már az ő ifjúságában is ott lógott, s boldogan mutogatott a villájával a képre.
– Az emberek mind gyengék memória dolgában. Csak a holt tárgyak nem felejtenek soha. Fogadni mernék, hogy ez a kép emlékszik rám. Ha szólni tudna, megszólítana.
A kép amolyan ócska olajnyomat volt, amilyen a vidéki kurta kocsmákban található. Barettos vitézek kockáztak egy barnára vénült köpenyegen, és kupákból bort ittak.
A bácsi addig gyönyörködött az ócska képben, amíg szokás szerint el-szundikált az asztalnál.
– Plenus venter, non studet libenter – dünnyögte, és körülbelül egy negyedóra hosszant bólongatott a fejével, amíg az állat odaütögette az asztal lapjához. Megdörzsölte a szemét, és körülnézett.
– Ördöngös memóriám van. Most eszembe jutott, hogy hívták a jövendőbelijét Ninának. Bucsák Palinak hívták a huncutot, és takács volt. Most már bizonyosan megtaláljuk. Te csak maradj itt, amice. Magamban tanulmányoztam a helyzetet. Ki tudja, nem jövünk-e Ninához is meglepetésre!…
A bácsi otthagyott a fogadóban, de egy félóra múltán már értem küldött, hogy jöhetek. A küldönc mindenféle girbegurba utcákon vezetett keresztül. Fekete fahidak alatt sötét patakocskák folytak. A régi házak belekönyököltek az utcába, és egy kerekes kút az egész városrészt betöltötte nyikorgásával. Itt-ott valami kőfalnak a maradványai látszottak, amely kőfal valamikor a várost kerítette. Csakhogy a bástyákhoz azóta házakat toldották, és a vasrácsos ablakokon fiatal leányok kukucskáltak ki, és zongoraszó hangzott a muskátlis cserepek mögül. Máshol diákok sétálgattak karonfogva, és komolyan beszélgettek. Bizonyára tanulmányaikról, mint abban az időben gondoltam.
Nemsokára a bácsit is megpillantottam egy vasrácsos bástyaablak mögött. A szoba közepén ült, és nagyon magyarázott. A díványon egy kövér, időses asszonyság ült, és figyelmesen, szinte csodálkozva hallgatta a bácsit.
– Ahá, itt jön a nebuló! – kiáltott fel a bácsi, mikor engem meglátott.455
– Nézze meg, kedves Bucsákné asszonyom, nem éppen olyan, mint én voltam valamikor?
Ekkor már a szobába léptem, és az asszonyság a dívány közepéről végigmustrált. Lassan ingatni kezdte a fejét, amin még ma is csudálkozom, hogyan tehette a kövér nyaka miatt.
– Nem – mondta csendes, megfontolt hangon. – Nem olyan. A tisztelt úrnak hosszú nadrágja volt már akkor is.
– Valóban? – kiáltott fel a bácsi, és azt hittem, hogy örömében megcsókolja a kövér asszonyságot. – Hosszú nadrágom volt – mondta, és a levegőbe bámult. – A térdén mindig foltos volt…
– És én szegény özvegyasszony vagyok! – mormogta Bucsákné, és egy fotográfiára nézett, amely a dívány felett függött. A fotográfián egy hosszú kabátos úr karonfogva tartott menyasszonyi ruhába öltözött hölgyet. Ezért sóhajtott az asszony.
Csendesen leültem egy sarokba, amíg a bácsi és az asszonyság mindenféle ismeretlen emberekről beszélgetett. Mi lett ezzel, mi lett amazzal? A bácsi percről percre vidámabb lett, bár temérdek halálesetet is említett az asszony. Mintha csak örült volna a bácsi a mások halálának. S az asszony gyakran a képre pillantott, és sóhajtott:
– Én pedig csak egy szegény özvegyasszony vagyok!
Ezt minden elbeszélésnek a végén odafűzte, és a bácsi már ezen se tudott búslakodni.
– Valóban? – kiáltotta sokszor, és vidáman dörzsölgette a kezét.
A szobába lámpást hozott egy fiatal leány. Szőke kontya volt és kék szeme.
– Ez a leányom, Nina! – mondta az özvegy, és sóhajtott.
A bácsi végignézte a leányt.
– Hasonlít, határozottan hasonlít. Azt már csak én mondhatom meg. Becsületemre, olyan, mint az anyja…
Majd hirtelen valami gondolattal megkapva, rám szólt:
– Menj játszani Ninácskával. Ismerkedjetek meg, hisz itt fogsz lakni ezentúl… Habár még nincs hosszú nadrágod!
S ezen nagyot nevetett.
Leültünk a leánnyal a szomszéd szobában. Sokáig ültünk ott szótlanul. (Ugyan miről beszélhettünk volna?) S hallgattuk a bácsi vidám kiáltozását és az özvegy sóhajtásait. A leány szeme világolt a félhomályban, mint a macskáé.
– Hát mért nincs hosszú nadrágod? – kérdezte egyszerre.456
Nemigen tudtam erre mit felelni. Búsan lehajtottam a fejem. Nina erre hirtelen megsimogatta az arcomat.
– Azért ne búsulj, azért szeretlek. Pedig én latinul is tudok. Mit tesz az: amo? Amas?
Így szólt és megcsókolt.
A bácsit elkísértem a fogadóba. A botjával sokat hadonászott útközben, és többször ok nélkül nevetett.
– Furcsa, furcsa – mondogatta. – Sohasem hittem volna…
Mikor kérdő tekintetemet látta, megsimogatta deres szakállát, és így szólt:
– Hát az a Rocambole, akiről az öreg Gábrielek beszéltek. Aki sohasem hal meg, mindig visszatér, s örökké fiatal marad… Bucsákné mesélt róla, mert ő is olvasta. Olyan ember nincs is a világon.
A hold akkor bukkant ki a késmárki torony mögött, és valami furcsa érzésem azt súgta abban a percben, hogy én vagyok a Rocambole.
A fogadóhoz értünk, s szobánkban lefeküdtünk. Azt hittem, hogy már alszik a bácsi, amikor egyszerre megszólalt a nagy csendességben:
– Az özvegynek pedig szót fogadj… Együtt tanultuk valamikor a latint, és még most se felejtette el egészen. A lányát bizonyosan megtanította diákul. A késmárki lányok mind tudnak latinul, és ezért könnyű itt a diákok dolga…
A bácsi a fal felé fordult, s én már akkor tudtam, hogy latinul a kis Ninától fogok tanulni.
(1906)457
