Szép asszony papucsa
Szép asszony papucsa
Lakott a mi vidékünkön valamikor egy igen kívánatos, fekete szemű, takaros menyecske, bizonyos Csivik Mihályné… No, hiszen ezzel nem mondtam még valami nagy dolgot. Lehetséges, hogy azóta vagy azelőtt még különb menyecskék termettek azon a vidéken, hisz szép fehérnépben mindig bő termésünk volt. De annyi bizonyos, hogy abban az időben – a Csivikné idejében – szebb, finomabb és érdekesebb asszony nem volt még másfelé se nagyon. Ha agárkutyák, gidránkancák, pikkdámok, no meg megyei gyűlések nem lettek volna, az embereknek eszükbe se jutott volna mással is törődni, mint Csivikné született Milotai Erzsi szoknyafodrával. De hát hébekorban a Tisza is kiöntött, egyes jeles hazafiak meghaltak, mások megszülettek, és Milotai Erzsi így csupán akkor lehetett az általános érdeklődés központja, ha valami nevezetes skandalum esett meg miatta.
Mert fontos körülmény ebben a történetben, hogy Csivik már nem volt valami fiatal ember. Jeltelen maradt volna egész életében, mint mások oly sokan, akiknek csupán kis magyar birtokuk van és szótalan természetük. Akik zimankós időben mogorván ülnek, de tavaszi napfényben jókedvűen sütkéreznek az udvaron, kik a disznótort szeretik és a szép tajtékpipát; valamint az asszonyt is, ha van: de ha nincs, akkor se ülnek neki a búsulásnak. Ilyen volt Csivik. Csak éppen azért házasodott meg, mert Milotai uram – jó pajtása – meghalt, és Erzsi árvaságra jutott. A szomszédból hallgatta egy darabig az árvák zokogását, nézte búslakodását, és rázogatni kezdte a csizmaszárát.
– Haj, haj – mondogatta hangosan, de magában annál többet gondolt hozzá.
A dolmányáról leszakadt egy gomb; máskor észre sem vette volna, de most tűnődve nézte a gomb helyét.
Nincsen, aki felvarrja – gondolta elkeseredve.
S a vége persze hogy az lett, hogy megházasodott vénecske fejjel,314 kedv nélkül, unalomból és kicsit megszokásból is, mert régi özvegyember volt.
Ilyesmi már gyakran történt. Sőt én magamban néha azt gondolom, hogy a legtöbb házasságból sohasem lett volna semmi, ha a gombok örökké azon a helyen maradnának, ahová varrták őket, és a férfiak nem unatkoznának. De hát a gombok leszakadnak, és a leányok férjhez mennek. Erzsi asszony lett, és Bencsiktől, a híres újhelyi susztertől megvette azt a pár sárga papucsot, amelyről álmodozott.
Fura papucs volt a Bencsik papucsa. Lehet, hogy volt neki több is, mint egy pár – csizmadiától minden kitelik –, de egynél több soha nem volt a boltjában.
– Aki ezt a papucsot viseli, az a legszebb menyecske az országban – mondotta a ravasz Bencsik. – Csúnyának nem is adnám. Már húsz esztendeje őrzöm.
Igaz-e, nem igaz-e? Ki tudná? Csak annyi bizonyos, hogy a Bencsik papucsának híre volt a vidékünkön, de tán még másfelé is, amerre vásárokat szoktak tartani. Az öreg Bencsik mindenfelé elhordta az arannyal, bársonnyal kihányt papucskákat. A sarka apró, ezüstfejű szögecskékkel volt kiverve, a száján selyempillangó ült, mintha élne, mintha egy szép asszonyi lábon megpihenve, lágyan legyezne a szárnyaival. Az orrán aranycsillag volt. A menyecskék mindenfelé megbámulták a Bencsik papucsát.
– Ugyan kinek varrta? – kérdezgették a parasztmenyecskék álmodozva. – A hercegnék se viselnek ilyen papucsot.
Bencsik bőbeszédűen magyarázta:
– Haj, ennek a papucsnak még nem jött el a gazdája. Annak a legszebb menyecskének kell lenni, aki még papucsot viselt. De majd eljön, addig nem halok meg.
Lehet, lehetséges – attól a furfangos Bencsiktől minden kitelhetett, hogy eladott ő már talán száz olyan papucsot is és tán nem is mindig a legszebb asszonynak –, de hát Milotai Erzsinek mégiscsak az volt az első gondja, hogy megszerezte a Bencsik papucsát. Kicsiny volt az, mint egy rózsalevél. Csivik Mihály – mert ő is ott volt – elgondolkozva forgatta a kezében.
– Bolond az a Bencsik – monda. – Ilyen kis lába nincsen asszonynak.
– Dehogyis nincs – szólt Erzsi, és a következő pillanatban már a lábán volt a papucs. Most aztán legyezgethette a pillangó ékes szárnyaival azt a fehér harisnyás lábat.315
Bencsik, aki a bolt hátuljában foglalatoskodott, sietve előjött, és a homlokára tolta az ókuláréját.
– Nini, éppen ráillik – kiáltott fel a ravasz selyma. – Most már tudom, hogy jó helyen vagyunk. Mert nemcsak szépség kell ehhez a papucshoz, hanem kis láb is, olyan kis láb, amilyen tízezer asszony között csak egynek szokott lenni.
Erzsi a nyakáig elpirosodott.
– Nem is szorít – rebegte, és szoknyáját megemelintve, sarkát összetéve, sokáig nézte a lábát.
A papucs vásárnak vége volt, s mintha ott, az újhelyi kis suszterboltban örökre elintéztetett volna a Milotai Erzsi sorsa. A végzet néha bolondos tréfákban leli kedvét. Egy vén csizmadia keze által nyúl belé a legszebb asszony sorsába. De hát nem is küldhet mindjárt tizenkét fekete ördögöt, hogy egy szép asszony útját irányítsa. Mondják – legalább az öregek állítják –, hogy volt már olyan asszony is, akinek csak egy szál rozmaringot fektetett a sors az útjába, és megbotlott abban a szál rozmaringban.
Milotai Erzsi se vetette le többé soha a papucsot, amint egyszer lábára húzta. Egyik esztendő haladt a másik után – gyorsan múlnak azok, mert csak a föld alatt lesznek hosszúak az éjszakák –, és a papucs se nem kopott, se nem rongyolódott. Még csak az ezüstszögek se hullottak ki belőle. Csivik egyszer – rossz időjárás volt éppen – mogorván megkérdezte:
– Mi lesz már a te ördöngös papucsaiddal, Erzsi? Az egész világ emlegeti. Egyszer csak elkopnak, elszakadnak, vagy mi az ördög?
– Ne kívánd azt, édes gazdám – rebbent fel az asszony hízelkedve. – Csak addig maradok szép és fiatal… Hisz megmondta Bencsik.
– Eh, tudja is azt Bencsik – zörgött Csivik Mihály. – A fodorítóvasról meg a sok mindenféle pomádéról, púderről is tud talán Bencsik?
Mondom, rossz idő volt; havas eső esett, és kellemetlen szél járt. Máskor nemigen jutott volna eszébe ilyesmi Csivik uramnak, de most eltűnődött, eldörmögött a dolgon. Hogy hát honnan is tudja az egész világ, hogy Erzsinek milyen a papucsa?
Pedig tudta, több vármegye tudta. Az ördög, a csizmadia útján, rávette a szép asszonyt, hogy mindenkinek megmutassa a papucsát. Még a vén totyakos Zathureczky is azt harsogta a földsüket Somodi bácsi fülébe a megyei kaszinóban:
– Jó még a szeme, Zsiga bácsi? Örüljön neki, hogy nem a szeme süket.316
Hát nézze meg a Csivik Erzsi lábát. Csak azt nézze, aztán elmehetünk aludni.
Somodi bácsinak felcsillant a szeme:
– A kakas csípje meg! Már láttam, öcsém, nagyon is láttam – szólt, és úgy nevetett hozzá a vénember, hogy a kaszinóban mind összenéztek az urak, mintha legalábbis megbolondult volna Somodi bácsi.
Dehogyis bolondult meg Somodi bácsi, hiszen akkor mindazok bolondok lettek volna, akik a Csivik Erzsi lábát nézegették. Azok pedig voltak sokan, nagyon sokan. Hisz a menyecske szívesen mutogatta. Isten adta neki azt a szép lábat, mit is rejtegette volna? A gavallérok miatta verekedtek – ugyan miért verekedtek azok a bolondok? A cigány az ő nótáit muzsikálta, és a megyei bálokon mindenki vele akart táncolni. Csivik Mihály ilyenkor jó hangulatban néha-néha kinézett a fehér abroszos teremből a táncolok közé, és alattomosan mosolygott:
– Bezzeg nem törnék így magukat utána, ha tudnák, hogy valamennyi befőttje elromlott az idén. A férfiak mind léhák – gondolta, és nem haragudott a babonás papucsokra.
Az idő múlt – múlt. Fiatal urakból öreg urak lettek, és az egykor duhaj ifjak melankolikusan sóhajtottak, ha a Csivik Erzsi papucsa szóba került:
– Egyszer az is elkopik, mint minden.
Ördögöt kopott el. Minél inkább közeledett volna az ideje, annál inkább libegtette szárnyát rajta a pillangó, annál kopogósabb volt a sarka. Csivik Mihály pedig egyre vénült, és mind ritkábban volt tavaszi napsugár, inkább zordon téli nap állandóan.
Egyszer valami igen nagy skandalum hírét hallotta meg éppen, amely skandalumban Erzsike olyanféle szerepet játszott, mintha fiatal gavallérok megrontója lenne. Költekezésre csábítja őket, korhelykedni tanítja őket. A kis Pattonai György éppen agyonpuffantotta magát.
Zord téli nap volt…
– No, megállj! – csikorgott Csivik Mihály. – Majd kifogok én rajtad.
S még aznap útra kelt Újhely felé, ahol a nevezetes Bencsik csizmadia lakott. A mester élt még, a boltja is megvolt. A kirakatban ott mosolygott éppen egy pár papucs – szakasztott olyan, mint az Erzsié.
Csivik a papucsra mutatott:
– Kellene ebből vagy két tucat.
Bencsik elnevette magát:
– Ne bolondozzon a tekintetes úr. Egy van ebből az egész világon. Az is a legszebb asszonynak készült…317
– Jó, jó – felelt Csivik. – Az asszonyokat bolondítsa az úr. A feleségem már tizenöt esztendeje hord ilyen papucsot. Elég vénasszony hozzá.
Bencsik nevetett:
– Vén? Hát számít az? Talán szebb, kívánatosabb, mint a többi asszony. Különben nem is menne a lábára a papucs.
– Persze hogy ez az ördöngös papucs teszi – pattant fel Csivik. – Különben régen megvénült volna. Hát csak varrja meg a papucsokat, Bencsik úr, megfizetem az árát.
A csizmadia gondolkozott. Erősen a Csivik uram szeme közé nézett.
– Adjon parolát az úr, hogy el nem árul.
Csivik belecsapott a Bencsik tenyerébe.
És nemsokára ezután – a macska tudja, hogyan – vidékünkön a fiatal asszonyszemélyek mind olyan papucsot viseltek, mint amilyen a Csivik Erzsié volt. Szakasztott olyat. A fiatal parasztmenyecskék kényesen kopogtak vele a városi flaszteron, de még az úri renden valók közül is többen felvették. Kopogtak, kopogtak a csudálatos papucsok… A pillangók éppen olyan kéjesen lebegtették a szárnyukat az asszonyi lábak felett, mint egykoron a Csivik Erzsi lába felett. Zathureczky a kaszinóban nagyokat kiáltott:
– Megbolondultak az asszonyok. Megirigyelték Csivik Erzsit. Illetőleg: valamennyien összeesküdtek a férfiak ellen. Akárcsak Dorottya Csokonainál …
… De hát már Dorottyának se sikerült a forradalom, és nem sikerült ez az asszonyoknak se. Az ördöngös papucsok egy darabig még izgatták, bolygatták a megyei közéletet. A cigányok még muzsikáltak, és a fiatal és öreg gavallérok futkostak a csábító papucsok után. De hamarosan rájöttek, hogy csupán szemfényvesztés az egész. Nem mindegyik papucs a Csivik Erzsié. S egyszer megtörtént az is, hogy Erzsi asszony ledobta lábáról a híres papucsot.
– Már mindenki ezt hordja – mormogta unottan.
Csivik felkapta a papucsot, és a kezében megforgatta. Bizony a papucska már nem olyan volt, mint mikor Erzsi először húzta a lábára. A talpa szakadt, a pillangó szárnya gyűrött, és az orrán egy kis lyukacska.
Csivik a felesége arcába nézett. – S egyszerre, mintha felnyílott volna a szeme, mintha valami varázslat történt volna vele. Nem a régi Erzsi állott előtte. Egy mérges arcú, sápadtkás és hibás fogú asszonyféle, aki éppen így szólt hozzá:
– Estére pedig idejében itthon legyen, mert nem kap vacsorát.
És az öreg Csivik bácsi búsan bandukolt a kaszinó felé.
(1905)318
