VIII. FEJEZET • Levél a nyárfa héján
VIII. FEJEZET • Levél a nyárfa héján
Máriási Ilona akkor találkozott József nádorral, midőn a legkedvesebb munkájával: a vasfa megtisztításával volt elfoglalva.
A vasfa arról nevezetes, hogy százesztendős korában kezd virágozni. És a szigeti vasfa ezen a télen múlt el kilencvenkilenc esztendős. Elképzelhető, hogy a szenvedélyes kertész, a nádor, mily szorgalmas gondossággal vigyázott a vasfára.
Ugyan kinek adatik meg egy százesztendős fa első kivirágzását láthatni? Ritka ember, még a kertészek között is, aki a vasfát kivirágozni látja.
A nádorispán kezében hosszú féregtisztító pózna volt, és annyira elmerült munkájában, hogy darab ideig észre sem vette a leánykát, aki csendesen, illedelmesen nézte a nádor munkálkodását.
– Ki vagy te, gyermekem? – kérdezte József nádor, amikor a piruló leánykát szemügyre vette.
Máriási Ilona megmondta a nevét.
– Ismerlek – felelte a nádor. – Ott laktok édesanyáddal nem messzire a Margit-kolostortól. Az én seregemben, a magyar nemesi felkelők között is szolgál egy vitéz óbester, akit Máriásinak hívnak.
– Ő az én édesatyám.67
A nádorispán most már figyelmesebben vette szemügyre a leánykát. Megkérdezte, hogy mióta lakik a szigeten, mikor kapott édesatyjáról hírt, azután szenvedélyes kertész módjára a szigeti növényzetre terelte a beszédet a jó nádorispán.
– Ennek a fának neve és ismertetése, amely körül íme foglalkozom, még a híres, nevezetes debreceni Füvészkönyvben sincs benne.
Az a neve ennek a fának magyarul: vasfa, latinul: Gymnonadus candensis. Észak-Amerikában, azokban a csodálatos őserdőkben szokott megteremni, amely őserdőknek a növényzetét még ma sem ismeri teljes pontossággal a tudomány. Ki tudná, hogy milyen kalandos úton-módon került a messzi világrészből a vasfa a Margitszigetre. Igaz, hogy akadnak bátor hajósok, akik életükben többször is megjárták Amerika földjét, de tudomásom szerint a Margitsziget lakói közül még senki sem fordult meg Amerikában, hogy magával hozhatta volna ennek a nevezetes fának az oltványát. Ám egyébként is legalább százesztendős ez a fa. Abban az időben verte ki Lotaringiai Károly a törököt Magyarországból. Lehetséges, hogy a törökverő hadvezér seregében volt olyan ügyes kertész, aki megszerezte az amerikai vasfa oltványát.
– A vasfa megnő huszonkét méter magasra is. A levelei pedig, amelyek a fa koronája körül nőnek, egyméteresek. S ezenkívül is jótékony természetű ez az óriásfa. Ha szűkiben van édesanyád otthona a szappannak, csak jöjjön a vasfához. E fa lehullott kérgével éppen olyan jól lehet ruhát mosni, mint a68 legfinomabb szappannal. Ám ha a kávétok van fogyatékán, akkor is segít a vasfa. A leveleiből könnyűszerrel lehet kávét főzni, mely éppen olyan ízletes, mint a valódi kávé.
Amíg beszélt a jó nádorispán, befejezte munkáját a fa körül, és újabb fát keresett, amellyel tovább foglalkozzon. Nem is csodálkozott, hogy a leányka nyomon követi. Azt hitte, hogy a leányka éppen olyan szenvedélyesen szereti a kertészkedést, mint ő maga.
Egy óriási szilfához értek, mely magasra emelte koronáját.
– A sziget legrégibb fája tudomásom szerint.
A szilfától a gyertyánfákig jártak, mely fák oly egyenesen nőnek, mint a gyertyaszál. Hatalmas példányok voltak belőle a szigeten.
– Tudományos néven komlófának is hívják őket. Amerikából, Ázsiából jöttek ők is a szigetre – mondá a nádorispán.
És sorba járták a platánokat, a sátorfákat, a fenyőket, a különböző törpe fákat (melyeknek hazája Japán), és a jó nádornak minden fáról volt mondanivalója a leánykának.
Nem csalódtak azok, aki József nádort kora legjelesebb botanikusai közé sorozták. A legtanultabb kertész se tudott volna többet mondani a ritka szép fákról.
Hát még a rózsákról mennyi elbeszélnivalója volt a nádorispánnak. A sziget rózsakertjét már atyja, István nádor kezdte ültetni, de az ő idejében növekedett meg a rózsatők száma körülbelül ötezerre. A föld legnemesebb69 rózsái nyíltak itt nyaranta. De még korai volt az idő. A rózsák még téli álmukat aludták.
Beszélgetés közben a jó nádorispán csak arra tért magához, hogy ugyancsak kongatják a harangot az óbudai parton.
Ez a harangkongatás tudvalevőleg azt jelentette, hogy valaki át akar jönni a szigetre, csónakot hív.
A nádor tenyerét a szeme elé emelte, amint átnézett a verőfényes partra.
– Az ebédemet hozzák a budai palotából. Bizony egészen megfeledkeztem róla. Kis Máriási Ilona, el kell búcsúznunk.
Kezét nyújtotta Ilonának, mire Ilona illedelmesen meghajolt.
– Fenséges úr, egy nagy kérésem volna…
– Szívesen gyermekem.
Ilona ekkor kebléből elővette azt a levelet, amelyben családjának és atyjának sorsát leírta. Papiros helyett – mert papirosa nem volt – a nyárfa hártyaszerű, hófehér kérgét vette. Tavaszkor hámlanak a fiatal nyárfák.
A nádor megforgatta kezében a különös levelet.
– Sok mindenféle írás érkezett már hozzám, de ilyen finom papirosra még senkinek se jutott eszébe írni – szólt József nádor. – A világ leghatalmasabb urainak sem áll rendelkezésükre ilyen jeles levélpapír.
– Én pedig csak egy szerencsétlen leányka vagyok.
A nádor lehajolt a leánykához, megsimogatta az arcát:
– Amennyiben tőlem függ, segítve lesz bajodon, gyermekem.70
Ez a nap volt eddig a legboldogabb nap Máriási Ilona életében.
De nem is felejtette el azt, amit a nádorispántól a Margitsziget különböző fáiról hallott. Elmesélte otthon az édesanyjának, és sorjára elmondta Kármán Józsefnek, a költőnek, mikor legközelebb a szigetre látogatott.
A költő csak meresztgette a szemét ennyi tudomány hallatára.71
