X. FEJEZET • A nádorispánné, a cigánypalatínus leánya és Máriási Ilona böjtöt tartanak
X. FEJEZET • A nádorispánné, a cigánypalatínus leánya és Máriási Ilona böjtöt tartanak
Midőn a sudarfák ormain megszólaltak a napsugarak, mint végtelen vonók a hegedű húrjain – az emeletes mogyoróbokrokon rágyújtott dalára az egész ünnepi kórus – a legszótlanabb madárkáknak is ég felé áradt a kis szívük, hogy Isten dicsőségét zengjék attól az órától kezdve, amikor a napkorong kidugta a frissen mosdott arcát a pesti part homokpusztaságán, addig az időig, amíg a hold ezüst kecskeszarva jelentkezett a vén szilfa ágai között – a fűzfák szinte imádkozva emelték a magasba rügyező gallyaikat. Piroska sírhalmán – fénylő legyecskék, pehelyszerű bogárkák méregették az út távolságát egyik fától a másikig, mint a gyermekek, mikor járni kezdenek – a szigetcsúcsról egy fekete hajú leányka futamodott elő, és a tavasz első lepkéjét kergette.
Kergette olyan buzgólkodón, mintha szerencséje, jövendője függött volna a sötétvörös szárnyú pillangótól.
A jó Isten tudná, honnan jött elő ez a pillangó teljes nagyságában e kora tavaszi napon. Még fáradt volt tánca a téli pihenő után, amelyet bizonyosan egy faodúban töltött – még gyenge volt, mint a beteg, aki79 elhagyja szenvedései fekhelyét – még hiányzott szárnyairól a fénylő, selymes hímpor, amelyet majd a virágok kelyhéből szerez, de már bátran repült a sárga szemű fehér virágocskák felett, már megközelítgette a kék kalapkás tündéreket, amelyek a fű halvány zöldjében elrejtőzve várták társnőiket, megcsókolta testvéri csókkal a nőszirom zöld levelét, mintha hosszú viszontagságok után találkoznának, végigrepült a réteken, a fák alatt, mint fejedelemfi, aki száműzetés után bemutatkozik országában.
A pillangó egyenesen Máriási Ilonának repült, aki egy fa alatt üldögélt, és kosarat font a fűzfa hajlékony gallyaiból.
Ugyancsak ide érkezett meg a pillangó üldözője, a feketehajú, barna leányka.
Ez volt a szerencséje a pillangónak, amely tovatűnt a kolostor romjai között.
– Látod, most temiattad nem lesz szerencsém egész esztendőben – szólt a kondor hajú leány.
– Ki vagy te? – kérdezte Ilona.
– Én vagyok a palatínus leánya! – felelt a leány, és megforgatta magát a lábujján.
Valóban nem mindennapi öltözéke volt a leánynak. A palatínusok öltöztetik így leányaikat – Cigányországban.
Sárga selyem viganója bársony volt, piros és kék szalagokkal díszítve. A mellénykéje kék, gazdagon kihányva. Volt ezenkívül a vállára dobva egy piros-zöld kendő, amely térdig ért. És két sor aranypénz a nyakában a világ mindenféle aranyaiból. Kiegészítette a pompát két mezítelen láb.80
– A mi kastélyunk ott van a sziget ormán. Hát ti hol laktok?
Ilona megmutatta a fák közül elősárguló házikót.
– Ti is talán valami atyafiai vagytok a nádorispánnak, hogy megengedte nektek az itteni tartózkodást?
Ilona büszkén felelt:
– Az én apám ezredes a nádor seregében.
– Az én apám meg vajda. Olyan nagyúr, mint akár maga a nádor. Minek kötöd ezt a kosarat? Cseresznyének?
– Annak. A házunk körül nyáron sok cseresznye terem.
– Én is szeretem a cseresznyét, csakhogy mi nem fáról szedjük. Csónakon hozzák nekünk a hajósok, akik az Al-Dunáról jönnek felfelé. Némelyik cseresznyeszem akkora, mint az öklöm.
Rézike (mert így hívták a cigánypalatínus kisasszony lányát), még több ilyen valószínűtlenséget mondott az első találkozásnál.
Elbeszélte, hogy az ő apja a leggazdagabb és leghatalmasabb ember egész Magyarországon. A múltkor még a nádorispán is az ő csónakján ment haza Budára, a palotájába. Ott aztán megvendégelte az apját minden jóval. Még fiatal báránypecsenye is volt. Békacomb is volt. A tortákat pedig a legfinomabb budai cukrász készítette.
– Volt ott egy mazsolás, diós, mandulás torta, amelynél jobbat sohasem ettem. Mert egy tortát hazahozott az apám a tarisznyájában.
Olyan ebéd volt az, mint máshol a lakodalom.
Későbben lecsatolta nyakláncát Rézike, és elmagyarázta Ilonának az aranypénzeket.81
– Ez a pénz, amelyen ez az ökörszarvú ember van: olyan régi, mint a világ. Abból az időből való, amikor még az egész országban cigányok uralkodtak. Király volt minden cigány. Egyik itt, a másik amott. De a legszegényebb is legalább nádorispán volt.
Ez a másik pénz, evvel a hosszú orrú asszonysággal, abból az országból való, amelyből a hajósok jönnek lefelé a Dunán. Ennek az asszonyságnak van a legnagyobb birodalma a világon, odáig tart, ahol a nap lakik. Az ő országa után már nem jön más ország. Katalin cárnő a neve.
Ez a harmadik pénz, ezzel a félholddal meg csillaggal a törökök országából való, ahonnan a nehéz gabonás hajók igyekeznek felfelé a Dunán és mind adót fizetnek az apámnak. Az apám nem szereti az ezüstpénzt. Azt mondja: ezüst csak csizmapatkónak meg mándligombnak való. Neki minden országból az aranypénzt hozzák el, amerre cigányok laknak.
Valóban, azon a füzéren, amelyet Rézike visszacsatolt a nyakára, volt minden országnak a pénzéből. Ott sorakoztak a leány barna nyakán egymás mellett a királyok és királynők, azok is, akik már meghaltak, azok is, akik éltek. A cigányvajda lánya aranypénzekről tanulta a földrajzot, nem pedig az iskolában.
Egyszer csak azt kérdezte Rézike:
– Van-e vőlegényed?
Ilona tagadólag intett.
– Nekem van – folytatta Rézike.
– Azóta mindig van, mióta a világon vagyok. Nálunk, cigányoknál is úgy szokás, mint a királyoknál. Már gyermekkorukban82 eljegyzik egymás gyermekeit a szülők. Az én vőlegényem annak a vajdának a fia, aki ott uralkodik, ahol a Dunának vége van.
– Azután milyen a vőlegényed?
– Mindig lóháton jár, mint a szélvész. Reggeltől estig lovagol, arra, amerre a nap jár. Akárhogy siet előle a nap az égen, gyors paripáján utoléri. Amikor nagy szél fúj a Duna felett: azt mondja az apám, hogy a Rézi vőlegénye lovagol. Egyszer majd eljön értem egy tűzszemű, ezüstpatkós paripán, felvesz magához a nyeregbe, és elvisz az országába. Akkor aztán olyan jó dolgom lesz, hogy egész nap ülhetek a pitvarban, nem kell száraz gallyat szedni, amit nem szeretek.
Ezt elmondván Rézi, eszébe jutott, hogy miért is küldték őt hazulról a sziget belsejébe. Semmi egyébért, mint éppen tűzrakáshoz való gallyakért.
Nem volt az valami nehéz munka. A sziget talaja tele volt gallyal, amelyet a tél lesodort, letördelt. Csak körül kellett nézni: annyi rőzse, tűzifa gyűlt össze, hogy Rézinek szinte megroppant a dereka, amint hátára vette a csomót. Aztán ugyancsak sietett vissza a sziget csúcsára, mert egy mérges, rikácsoló hang javában szidalmazta a jövendőbeli királynét. „Te álomszuszék, te ország lustája, jössz-e már?” – sikoltotta a hang.
Ilona tovább folytatta a kosárfonást, s elgondolta, hogy a cigány-hercegkisasszony dolga se fenékig tejföl. Bizonyosan ő is megkapja a magáét, ha rossz fát tesz a tűzre.83
Délután újra eljött a Rézi a szigetcsúcsról.
– Kikaptál? – kérdezte Ilona a „palatínus-kisasszonyt”.
– Dehogy – felelt Rézi. – Azért hívtak, mert egy új cipőt küldött a vőlegényem, azt kellett megpróbálni.
Ilona ránézett Rézike lábára. Mezítelen volt az, mint délelőtt.
– Mit gondolsz, olyan cipő az, amit otthon is lehet hordani? Hogyne, majd elkoptatom! Aranyból van a sarka, piros madárbőrből az orra, a többi része pedig csillog-villog az aránytól-ezüsttől. Nem hiszem, hogy a nádorispánnénak volna különb.
– Bizony nincsen – szólalt meg ekkor egy hang a hátuk mögött.
Ott állott észrevétlenül a nádorispánné (az igazi), aki fenséges férjével kirándult a szigetre, és sétált a sziget bokrai között, amíg ura a kertésszel vesződött. Szép, szomorú, halovány asszony volt a nádorné, alig lehet még húszesztendős. A szigeten, de másfelé is mindenütt, ismerték őt, ahol egyszer megfordult. Mert nem mehetett olyan helyre, ahol valami nyomát ne hagyta volna nemes, jó szívének. Áldották a betegek, a szegények, az elhagyottak. Ő volt az a jótékony szellem, aki a szegények fohászkodására megkopogtatta84 az ablakot. Nemcsak Budán, de messze környéken is. Ő volt a jóságos kéz, amely a betegek forró homlokát megsimogatta a legkisebb kunyhóban is. Ő járt-kelt Buda alatt az országúton, hogy megsegítse a koldusokat, nyomorékokat, akik elfáradtak az útban.
Messzi országból került Budára a nádorispánné.
A fehér cár birodalmából, jeges északról jött ő, szarvasoktól vont szánon, egy ezred fehér lovas kozák katona kísérte Budára, ahol hét országra szóló ünnepély fogadta az orosz cár leányát: – Alexandra Pavlovnát.
De a nagyhercegnő mindig szomorú volt. Nem tudott felvidulni a legtarkább ünnepélyen sem, nem örült a pompának. Mindig halovány arcát legfeljebb akkor látogatta meg mosolygás, ha titokban jót tehetett.
Mindig olyan egyszerű öltözetben járt-kelt, hogy senki se sejthette, hogy Magyarország legnagyobb urának, a nádorispánnak felesége, és leánya a földkerekség leghatalmasabb uralkodójának, Pálnak, minden oroszok cárjának.
A nádorispánné szerette a magányt, a csendet, óraszámra elüldögélt a Margitsziget vén fái alatt, ahol senki sem láthatta. Ilyenkor permetező könnyek lepték el arcát, és arca még haloványabb lett.
Az orvosok azt mondták, hogy valami olyan betegsége van, amelyre nincs orvosság a patikában.
Ezt a betegséget úgy hívják, hogy: honvágy.85
A két leány felugrott a fűből, és letérdepelt a nádorispánné előtt, hogy ruhája szegélyét megcsókolja.
Valóban olyan volt ő itt a tavaszi délután napsugarában, a rügyező orgonabokrok között, mint egy másvilági szent.
Mintha Szent Margit ébredt volna fel a kolostor romjai között, és haloványan a síri világból, lábaival alig érintve a füvet, áldásra emelt kézzel, jóságos mosollyal arcán közeledne, hogy csodát tegyen. Olyan halkan zengett a hangja, mint egy kis harangnak a szava. Talán éppen a kolostor betemetett kútjában lódult meg az apácák csodatevő ezüstharangja, amikor megszólalt:
– Húsvét hetében vagyunk, gyermekeim. Imádkoztatok már ma? Megtartottátok a böjtöt a mi Urunk Jézus Krisztusunk nagyheti szenvedéseinek emlékére?
Azután kézen fogta a lánykákat, és elvezette őket a kolostor romjai közé, arra a helyre, ahol valamikor az oltár állt.
Az oltárnak csak egy lépcsője maradt meg, de ez a lépcső elegendő volt arra, hogy mind a hárman rátérdepelhessenek.
A nádorné az égre függesztette a szemét… az ég felhőtlen kék palástja áldólag mosolygott le a szent romokra és a térdeplő nőkre.
A mogyoró virágai halkan szállongtak alá a romfalakról, és az apácazárda egykori celláiban növekedett meggyfákon oly csengően énekelt a madársereg, mintha a kolostornövendékeket utánozták volna, akik itt86 valamikor a kóruson az egyházi énekeket küldték az Úr trónusához.
Vége felé járt a nagyhét. Se közel, se távol nem hangzott harangszó. A harangok szokásos látogatásukat végezték Rómában. A tavasz halk remegéssel bontakozott ki a szürke köntöséből a szigeten. Minden lépésnél újabb és újabb csodáit mutatta. S ez az óra, amelyet a három nő az oltár lépcsőjén töltött: volt a tavasz legszentebb órája, a húsvéti ünnepeket megelőző magasztos óra, midőn az isteni feltámadást példázza, minden a természetben.
Amíg Szent Margit oltárától az ég felé repült a nádorispánné és a két leány imája, mint a pacsirta emelkedik a magasba, a tavaszi természet csodát tett a szigeten.
A fák sötét alja, a bokrok bús mélye, a romfalak lappangó sötétsége: megtelt égi fényességekkel, fehér és kékvirágokkal.
Az imádkozók lábainál, feje felett temérdek fehér Margitvirág bújt ki a föld mélyéből a magasztos percekben, mintegy égi koszorúval vonva körül azokat, akiknek szíve igaz áhítattal telt meg a kolostor oltáránál.
Fehér lett az egész sziget ez órában a kipattanó, föld mélyéből előtörekvő virágoktól.
A vén szilfa csodálkozással látta, hogy búskomoly gallyai alatt mint fehéredik meg egyszerre a kopott mező. Ugyancsak ezt látták a Hét testvérek a várkastély környékén.
A rigók, amelyek egy másodpercre elfelejtkeztek énekelni a bokrok sötétjében: mire visszatértek a rétre, már ott lelték azokat a gyengéd, kék fejű ibolyákat,87 amelyeknek jövetelét senki sem látta. Mintha a kék ég magasságából hullottak volna alá oly észrevétlenséggel, mint a hirtelen jött eső.
A cinkék, harkályok, csízek, amelyek szokott délutáni tennivalóikkal voltak elfoglalva a fák gallyain, mire észrevették volna magukat, már egy fehér szigetet láttak maguk körül. Havazott itt, de hó helyett virággal telt meg a föld.
Hullott a sziget felett, hullott fehér virágos ajándék annak az ormányos, kék palástos szent faszobrával díszített gabonás hajónak is, amely éppen akkor volt elmenőben a sziget mellett, a Duna ágában. A hajó fekete sáros fedélzetére virágok hullottak, mintha repülő madarak hozták volna csőrükben.
És a nádorispán, aki rózsái ojtogatásával volt elfoglalva, hirtelen feleszmélve körülnézett, mintha föld megrezdült volna lábai alatt, mintha meleg déli szél futott volna át a föld nyújtózkodó testén. Langyos hullámok emelték fel fejüket a partok mellett, hangosan fohászkodtak a fák koronái, és a nyúl, amely Szent Margit idejéből lakója a szigetnek, füleit hegyezve futott végig a mezőn.
A nádorispán kezében megremegett a rózsafa és kirügyezett.
– Tavasz csodája! – mormogta a kertész. Pedig csak az történt, hogy három alázatos szív küldte imáját a kolostor oltárától az egekbe, és buzgó imájukra csodát tett ismét Szent Margit azon a földön, amelyen egykor élt.88
Rézi, a cigányvajda lánya nem űzte tovább a tavasz első lepkéjét, hogy az szerencsét hozzon neki. A szívében érezte már a szerencsét, amely megmenti őt a balsorstól.
Ilona másnap galambpostát küldött a városba testvéreihez. Nyárfa fehér héjára írta az üzenetet:
– Szent Margit nagyszombat délutánján megmutatkozott fehér virágesőben, és megáldott.
A két Máriási kisasszony, akik éppen azon gondban törték a fejüket, hogy milyen ruhába öltözzenek húsvét vasárnapjára, megcsóválták a fejüket a levélke olvasására.
– Szegény húgunk. Megártott neki a magány!
És a nádorispánné, kit fenséges férje oly ritkán látott mosolyogni, ezen a napon szelíd mosollyal jártkelt budai palotájában, mindaddig, amíg a nap az égen volt. És a palota sarokablakából sokszor elnézegetett a Margitsziget felé.89
