A vadember fülemiléje
A vadember fülemiléje
Ismerősünk és hősünk: Nagybotos Viola – aki fiatal korában dobos szeretett volna lenni egy dalcsarnokban egy táncosnő kedvéért, vagy orgonista egy vallásos hercegnőnél, felolvasó ábrándos grófnénál, vagy nők lovagja, kezében vívótőrrel a bolthajtásos lovagteremben, vagy füstölgő csövű pisztollyal álldogálni a nyírfaerdő szélén a bajvívás után – oldalszakállt növesztett, kürtőkalapot viselt hétköznapokon is, és egy polgári asztaltársaságban a bor színét vizsga szemmel nézegette, és a nők ruházkodását kézlegyintéssel vagy dörmögve elítélte.
A város végén lakott, és az ágy szélén üldögélve, elolvasta a hírlapban a legújabb öngyilkosságokat és a hajfestő szerek hirdetéseit.
A házisapkája, a papucsa elrongyolódott, mostanában nem hímeztek újat. A nők erkölcstelensége felett gondolkozott, és büszke tartású, gőgös járású, ifjú nők után morgott: – Megállj, még látlak, amint Szent Teréz templománál a kereszt alatt üldögélsz! – Különösebben, fájdalmasabban, életre-halálra egyetlen nő sem csalta meg Nagybotos Violát, hogy miatta nőgyűlöletet fogadjon; az élet eliramlik, és a legszebb bárónők is megvénülnek, mire a gavallérok csizmáját a padlásra helyezik – gondolta magában Nagybotos, ha nagyon szomorú volt; ámbátor egy kancsal szemű, fodros hajú és nagyszájú nő után évekig felsóhajtott, ha magányosan sétált a Gellérthegyen… A nőtől eltávozott, és a hölgy az emeletről utána rúgott, miközben lábáról a félcipőcske elrepült. Alant Nagybotos reptében elkapta a cipőcskét, az inge alá dugta, udvariasan megemelte a kalapját, és a hölgy kiáltozását figyelmen kívül hagyva csendesen elkocogott a házból, ahol minden kilincs, ajtófélfa jól ismerte, és a sokgyerekű házmester keresztapának kérte fel. Téli estvéken, mikor verseket olvasott, vagy végrendeletét fogalmazta, a tükörbe nézett, és legyintett kezével, veszekedett az ébresztőórájával, régi levelekből fidibuszt gyártott, mert terve volt, hogy pipázni fog: midőn tehát elhagyott agglegénynek érezte magát, elővette a félcipőt,515 és az asztalra helyezte, miközben a teát kavargatta. Az élet eliramlik. Tavaszra kifejlődött betegsége, a cipőt állandóan a zsebében hordozta.
„Eddig olyanokat mondtam a nőknek, melyeket nem értettek meg. Könnyű volt a mennyországról vagy a túlvilági életről hazudozni, hisz fiatal voltam – gondolta magában Nagybotos. – Most azonban már megkövetelik a nők, hogy érthető és értelmes dolgokkal mulattassam őket. Megpróbálkozom a Hamupipőke meséjével, amelyet szobalány, hercegné egyformán megért.”
Nagybotos Viola a cipőcske orrát vagy sarkát megmutatta a kíváncsi nőknek, regéket mondott a lábról, amelyre a cipő ráillik. A nők mosolyogtak, elgondolkoztak, és nem egynek kerekedett kedve a cipő megpróbálásához. Nagybotos azonban valamely kifogással elodázta a dolgot, és tovább vándorolgatott Pesten és Budán a cipőcskével. A Váci utcában vagy a budai korzón szemügyre vette a nőket, vajon melyiké lesz a cipő? A színházi előadásoknál összefont karral és ráncos homlokkal állongott a háttérben. A rózsaszínű nők lekacagtak a páholyból, mintha a rizsport rázták volna a vállukról.
– Itt van a cipő, Nagybotos? – kérdezték, és kíváncsian piroslott a szájuk.
Templomokban állt komoran a szenteltvíztartó mellett, s miközben a nők keresztet vetettek, kivette a cipőt, és szemével méreteket vett a hölgyek lábáról. És a szállodában, hol az idegenek unatkozva nézik a színházak műsorát, ásítanak, és a nők unatkozva gondolnak arra, hogy e városban sem találják szívük örökké várt lovagját, Nagybotos elővette a cipőt, és maga mellé ültette a székre. Megsimogatta, mint egy ölebet, beszélt hozzá, felköszöntötte, és a nők összenevettek.
Ilyenformán bizonyos hírneve támadt a cipőnek, Nagybotos Viola cipőjének… – Hol van ez a bolond ember? – kérdezte egyszer X. hercegnő a nagyoperában, és midőn megmutatták Nagybotost, a színházi látcsövet feléje irányította és ott felejtette.
Nagybotos Viola szent, komoly és meggyőződéses férfiú módjára senkinek sem húzta a lábára a cipőt.
– Hadd lássák, hogy kemény dió vagyok – mondogatta, midőn odahaza magában beszélgetett. – Majd megtanítom én a dologtalan, unatkozó nőket kesztyűbe dudálni.
Ezalatt lakott Budán, a kertek felé egy félszemű ember, aki olyan ripacsos volt, mint egy gályarab, fogcsikorgatva fogadta a szomszédok köszöntését. – Jó reggelt! – felelt, és késpenge villant fel a fél szemében.516 Mindennap elharapta a borostyán szivarszipkát, haragban volt a harangozóval, mert a toronyóra miatt egyszer lekésett a vonatról, a kocsikat hátulról elkapta és megállította. Foglalkozása a hajóskapitányság volt. A déli Dunára járt, és a házában egy fülemilét tartott bezárva. Szürke, jelentéktelen, boglyas asszonyka volt, nevezetességét csupán férjének köszönhette, aki gyermekfej nagyságú lakatot rakott a kapura elutazásakor. A fülemile az ablakrostély mögött állott, és búsan fütyörészett, míg a vadember döngő léptekkel ment el a Duna felé. Az asszonyka ezután befőttet és süteményt evett, tétlenül gunnyasztott az emeleten, és Rácországra gondolt, ahonnan a téli hajózási szünet beállta előtt egyszer Budára hozta a vadember. Nem esküdött meg vele, mert a vadember nem akart nevetségessé válni a pajtásai előtt, ha a fülemile egyszer megcsalja. (Nagybotos régebbi időben mindenféle komédiázásokat rendezett az ablak alatt. A kalapját a feje tetejére állította, csaknem bukfencet hányt, amíg a vasrostélyos ablakból a papírszelet leszállott, rajta e név: Fatime. – Ám a tél korán beállott, a hajósok hazajöttek az Al-Dunáról, és így Nagybotos jobbnak látta, ha nem mutatkozik egy darabig Budán.) Ez idő tájt még korai ősz volt, csak a harangütés elmélázása jelezte, amint szállongott a háztetők felett, hogy az ősz vándor már láncon vezeti a város felé a haragos, dühös ebet, amilyen a tél volt hajdanában. Nagybotos hosszú léptekkel, mint egy csavargó színész, aki estére még játszani akar a távoli falu kocsmájában, indult el Buda felé, és bár útközben rác pappal találkozott, megállás nélkül ment a kertek alá, szórakozottan fütyörészni kezdett, a kockakövekre nézett, mintha elveszített volna itt valamit, megnézte a tavalyi fákat, és néhány perc múlott el, amíg a fülemile fütyülgetni kezdett odafent.
(Ismerik a fütyörésző nőket? Némelyik igen ügyesen tudja a dolgát. Olyik hódítani akar e módszerrel, másik jókedvében fütyülget, a harmadik szomorú elgondolkozásában… Fütyülgetnek, és a férfi rajtakapja magát, hogy figyelni kezd e női furfangosságra.)
Nagybotos köszönt, hajlongott, levette kalapját, hogy Fatime kétségtelenül felismerje, aztán mikor a szomorú boglyas asszonyka elmosolyodott, Nagybotos Viola elővette a mellénye alól a cipőcskét és felmutatta. Fekete selyemcipő volt ez, arannyal mindenféle furcsaságok voltak belehímezve, talán napkeleti imádságok. És a szalagja fehér volt, mint halott menyasszony homloka, míg sarka magas és kihívó, mint az olyan nőké, akik mindenféle rejtélyes utakon mendegélnek cipőjükben. Lépcsőkön mennek fel a francia sarkok, és még nem tudják, hogy517 miként térnek vissza. Kertekben, báltermekben járnak. Ha egyszer a cipők megszólalnának, hogy merre jártak úrnőjükkel!
Fatime természetesen nyomban érdeklődött a dolog iránt, és délutánra a kert mögé rendelte Nagybotost, ahol próbát lehet tartani.
A hegyek már aluszékonyan üldögéltek közel és távol, mint a beborozott piros öregember álmában.
A kerítés itt vaslécekből volt összeróva, kandi tekintet itt-ott behatolt rajta, valamint kifért a résen egy kis női láb is.
Nagybotos gondosan körülnézett, aztán lassan letérdepelt a kerítés mögött, háromszor megkopogtatta a vasléceket, mire Fatime kidugta a lábát. Természetesen cipő és harisnya nélkül volt a lába, hogy kicsiny és formás legyen, hogy Nagybotos odakünn meg ne bánja fáradozását… És a cipő könnyedén a nő lábára siklott, Nagybotos gyönyörűségére. A ház felől kiáltás hallatszott, mire Viola gyorsan lehúzta a cipőt, zsebébe rejtette, és két öklét mellére szorítva, szabályszerűen szökött egy negyed mérföldet.
Néhány nap múltán ismét keresgélnivalója akadt a Városmajorban. Lehajtott fővel bandukolt, mintha semmi sem érdekelné a világon, midőn a feje fölött fütyörészni kezdett a fülemile. Nagybotos csodálkozott, felnézett, aztán örömteljesen köszönt. Fatime a kert felé intett, mire Viola sietve fordult be a mellékutcába. Komolyan dobogott a szíve, meg-megállott, fejét csóválta, mintha még sohasem lett volna szerelmes életében. A fák már ismerték a környéken, és egy kerti kapu csaknem köszöntötte.
Az árok felett a hidacska nyikorgó léptei alatt, a hosszú szárú vadfüvek kitértek az útjából, s az egerésző sárga macska nem futott el.
A kopogás megtörtént.
Fatime kidugta a lábát, és egy papirosszelet volt a lábujjai között.
– Adja nekem a cipőt.
Nagybotos nyomban válaszolt:
– Ha jól viseli magát, elhozom a párját.
Fatime ekkor olyan jól viselte magát, hogy körülbelül negyedóráig hagyta Nagybotos kezében lábát. És Viola úgy csóválta a fejét, mikor hazafelé ment, hogy a rendőr utánanézett a hídon. – Elszöktetem – dörmögött magában Nagybotos.
Egy napon, már a hegyeknek torzonborz szakálluk nőtt, amint a vadfüvek megritkultak arculatukon: Fatime nem jelentkezett a kopogásra.518
Nagybotos később a cipőcske sarkával verdeste a vasléceket, és nem értette Fatime távolmaradását. Dörömbölt, fütyörészett, kopogott, míg egyszerre dühös kutyaugatás hallatszott a ház felől, vagy tán a vadember káromkodott…
A mérföldet versenytempóban futotta Nagybotos, és midőn a Lánchídon levette a kalapját, hogy kimelegedett homlokát megfürössze a szélben, szomorúan látta, hogy az aldunai hajók immár ott állnak téli állomásukon, a budai oldalon.
„Legalább tudom előre, hogy miért fogok szomorkodni a télen!” – gondolta magában Nagybotos, és a cipőcskét a hídról a Dunába vetette. Sokáig, midőn már nem is látta a hullámokkal küzdő cipőt, álldogált a hídon. A minapi rendőr felismerte, és komoly arccal megérintette a vállát.
(1915)519
