Rozáli Bécsben
Rozáli Bécsben
Még egyszer és utoljára szeretett Rozáli, holott minden alkalommal azt hitte, hogy először és utoljára szeret. Igazi nő volt, imakönyvi fejezetekkel és temetői sírkövek felirataival volt tele a szíve. A szív halottait boldogan, búsan számon tartotta, mintha az időben eltávolodva, valamennyi kedvese egyben gyermeke lett volna, halott, mosolygós arccal kísértős, inges kisgyermeke.
Az utolsó szerelem természetesen boldogabb az elsőnél. Boldogabb, bolondabb, fájdalmasabb, kétségbeejtőbb, és ő a levegő, a tükör, a rugalmassága a lábaknak, vállaknak, hangulatoknak. Ő a könnyű, lenge járás, ő az egyetlen, jól álló kalap. Az utolsó szerelem az álom, amelyet az átkarolt párnán remegve, félve álmodnak a nők. Lepke, amely rizsporos szárnyait a homlokomon pihenteti. Ah, ne ketyegjen hangosan az óra sem. Maradj, kedves lepke. A tornyok valahol messze éjfélt kongatnak, halottak sétálnak el az ablak alatt, a szomszéd szobában ropog a padló valakinek a léptei alatt – de nincs addig semmi baj, amíg a lepke a homlokomon üldögél. Rozáli reggelenkint sokáig és elgondolkozva nézte kézitükrében a lepke helyét homlokán. Az ezüstös hajszálak egyenkint megszólaltak a halántékán, kondor, fekete hajában. Mindegyik szerette volna elmondani történetét – utazását a nagy sivatagtól idáig, a szél vagy madár hátán, a tengerek felett röpködnek az ősz hajak viharzó éjszakákon, és útjukat az ég négy tája felé vették. De Rozáli most nem volt kíváncsi 19** május havára, amikor a halántékán, balról, a szív oldalán, az első ősz hajszálakat felfedezte. Heten voltak.
– Hét fiam volt – mondta Rozáli megnyugodva.
(A jobb oldalon jelentkező fehér hajszálak a leányokat jelentették.) Egy éjjel idegen városba álmodta magát Rozáli, és harmonikázott valaki az ablaka alatt. Reggel eltűnődve ült az ágya szélén.
– Csak Bécs lehet ez az idegen, álombéli város. Sohasem voltam Bécsben. Odamegyünk Márióval.535
Márió (egy lusta, henyélő férfiú, aki életét egy kényelmes kanapén töltötte, és régi halott költőkből tanult udvarolni, szép szavakat mondani, hazudni) helyeselte a tervet.
– Miután veszélyes dolog volna együtt elutaznunk, én majd Kelenföldön vagy Győrben szállok fel a bécsi vonatra.
Másnap, midőn Rozáli elutazott, Márió a másik oldalára fordult, még egy verset aludt, talán már el is felejtette az asszonyt.
Rozáli tehát egyedül, magányosan érkezett Bécsbe. Szívfájdalmai Kelenföldnél, boldog reménykedése Győr alatt, végül csüggedt, életunt hangulata az országhatárnál egy egész életre sok volt. Szegény nők azonban kibírják a legnagyobb fájdalmakat, még sírni sem tudott, csak bévülről morajlott benne egy tompa gondolat, mint az erdőben a vízesést hallani: „Öngyilkos leszek Bécsben.” (Az úton fiatal férfi ült vele szemben a vasúti kocsiban, tapasztalatlan, kék szeme volt, és a szivartárcáján ezüst szarvasfej volt. Szerelmes szavakat mondott, végül megkérdezte, hol fogad szállást Rozáli. Az asszony elmosolyodott, és a „Grand Hotel” címét mondta, holott előre elhatározott dolog volt, hogy Márióval a külvárosban, a „Borz”-nál szállnak meg.) „Öngyilkos leszek Bécsben” – zúgott a tarpataki vízesés valahol az asszony emlékei között. Erdőn ment, lágy talajon siklott a lába, O. B. volt belé szerelmes, és kis francia napernyője volt azon a nyáron, mikor a vízesést hallotta. Most újra fülébe morajlott… A „Borz”-ban, mikor megszállott és körülnézett, így változtatta elhatározását: „Talán, ha éjjel itt meggyilkolnának… Az volna a legjobb.”
A sötét, kis elővárosi fogadóban a portás megcsodálta finom ruháját, pompás útibőröndjét, a legszebb szobát megnyitották, ahol előkelő táncosnő mérget ivott a múlt héten. A szomszédban egy tönkrement marhakereskedő lakott, aki egész éjjel sétált fel és alá, a „Borz”-ban mindenki várta a pisztoly dörrenését, álmos szobalányok a kulcslyukra szorították a fülüket. A kereskedő csak járt fel és alá, még nem készült el magával. A földszinten verekedés volt egy nő miatt. A portás kivetette a nőt. A férfiak egy darabig morogtak a bajuszuk alatt, végül egyenként eltávoztak. A numero 8-ban nászutasok voltak, és az öreg szállodás meg fia délután óta leskelődtek az ajtó előtt. Rozáli minderről nem tudott semmit. Az ágyban feküdt, a tapéta különös formájú rózsáira függesztette a szemét, és a halált várta. Künn felhőszakadás keletkezett, és az ablakon ezer ujj kopogott – a halottak kezei, akik eljöttek az utolsó éjszakán, hogy búcsút vegyenek Rozálitól.536
Rozáli mindeddig jóravaló, derék asszony volt, semmi jártassága nem volt a szerelmi öngyilkosságban, még sohasem ugrott vízbe, mérget sem ivott, végrendeletet sem írt. Mozdulatlanul feküdt, a lélegzetét visszafojtotta, hogy hallja a közelgő halál nesztelen lépteit. A rózsák mozogni kezdtek a falon – úsztak, úsztak egy láthatatlan, nagy folyón jobbról balra, mintha az élet úszna el messzire.
E halálosan komoly, szomorú percekben Rozálinak egy bizonyos szag jutott az eszébe, amelyet a lépcsőn érzett orra, amidőn a szállodába megérkezett. Pörkölt hal szaga volt – gyermekkorában a Tisza mellett evett a halból, és íze most ínyét csiklandozta. Csengetett tehát, és pörkölt halat hozatott. – És egy üveg pezsgőt is – mondta, és szárazon, nyugodtan nézett a szobalányra, mint aki minden este pezsgőt iszik.
A hal nagyon is jó volt, zsidós, fűszeres; – szombat van faluhelyen, és a zsidólányok az új ruhában sétálnak az akácok alatt, a perkálruhának hűvös, nyolcassal felöntött vidéki boltiszaga van… Új szalag van a félcipőben, és egy kis nyakba való láncot nézegetnek a lányok, gondolta Rozáli az első pohár pezsgő után, amelyet gyorsan lehajtott.
„A pénzem legyen a szegény menekülteké” – írta egy darab papirosra, mert eszébe jutott, hogy néhány ezer koronát hozott magával az útra. (A megtakarított pénzecskéjét.)
Ezután újra ivott, a tapéta rózsái mind nagyobbak lettek, a lámpa lejjebb ereszkedett, a szoba hátterében a Sajó folydogált, kislányok lépkedtek ki a falból, rövid szoknyás falusi lánykák, és énekelni kezdtek. Rozáli dúdolgatott az ágyban, mintha valaki más, egy halott énekelt volna:
Hát az anyád él-e még?
Rád-e vicsorítja még…?
Rád-e vicsorítja még…?
A pezsgő elfogyott, Rozáli énekelve temette a fejét a párnába, és reggel a szobalány kopogtatására betegen, fáradtan ébredt, mintha másvilágról tért volna vissza.
„A pénzem” – olvasta a cédulán az ágya mellett.
Bágyadtan, betegen, testben-lélekben összetörve öltözködött. Künn napsugár, ősz. Elindult a portás útbaigazítása nyomán a belváros felé.
És ment, mendegélt reggeltől estig, nem gondolkozott, nem nézett sem jobbra, sem balra, ment, apró lábai fáradhatatlanul vitték, a delet nem vette észre, és Márió sem jutott eszébe.537
Egy rendőr udvariasan, de szigorúan a keblére mutatott. Rozáli a kebléhez kapott. A pénze volt ott, nagy bankjegyek, amelyek félig kicsúsztak a ruhája alól. Az első lámpást felgyújtották a szűcsbolton.
Rozáli belépett a boltba, és rámutatott egy szőrmére:
– Hogy ez?
A boltos összeráncolta a homlokát:
– Négyezer korona – mondta.
Rozáli kivette a pénzt, fizetett, és este elutazott Bécsből.
A szőrmegallért, a csincsillát azonban sohasem vette a testére.
Egyszer, sokára, midőn nyugodtan üldögélt hársfák alatt, és széles orrú, kényelmes cipő volt a lábán, és már azért sem haragudott, ha öreg gavallérok úgy emlékeztek, hogy fiatal korában aranyszínű volt a haja, holott barna volt, tehát hervadt leveleket tartott a kezében, és halkan így beszélt:
– Bécsben járván, csodaszép prémet láttam egyszer a Kärntnerstrassén. Igen drága volt, de párját azóta sem leltem. Sokáig haboztam, alkudtam, számítgattam, de a prém gyönyörű volt. Nem tudtam ellenállni, megvettem a leányomnak. Csincsilla volt a prém neve, és abban az esztendőben nagyon drága volt a prém.
(1915)538
