A derék kapitány megközelíti a titokzatos házat, miután jóllakott a városbeli nőkkel
A derék kapitány megközelíti a titokzatos házat, miután jóllakott a városbeli nőkkel
Abban a kisvárosban, ahol a kertek deszkapalánkjai a Bujdos-ligetre nyíltak, míg másfelől egy lusta folyócska húzódott meg a léckerítések alatt, amely folyócska aztán, a mezőkre érve, zöld és gömbölyű törpefüzek között bujdokolt tovább, olyan nesztelenül, szinte eltikkadva folytatta útját, mint egy kövér, fiatal nő nyári álma – tehát X.-ben egy darabig nagy divat volt éles penicillust hordani a zsebben, amellyel lyukakat lehetett fúrni különböző palánkokra, ajtókra, fürdőházakra. A léckerítésben rések voltak, amelyeken át közlekedni lehetett a szomszédsággal. Barátságos fák hajoltak át egyik kertből a másikba, amelyek segítségével a városka zöld kertjeit, udvarait meg lehetett látogatni holdas éjszakán. Volt egy öreg almafa, amelynek gallyai három udvarra nyúltak át. Az egyik udvarban özvegy Jolánné aludt az orgonabokrok alatt nyári délután, és lenge ruháját borzolgatta a szellő, más oldalról a Tepalánszky kisasszonyok énekelgettek, vagy bujósdit játszottak a padláson, a régi kocsiszínben vagy az egykori jégveremben, ahová létrán kellett leereszkedni, de legtöbbször mégis fürödtek a nagy eperfa alatt a kádban, amelynek vizét reggel óta forralta a nap. A harmadik udvarban Simkó Sári ült a kőrisfa alatt, és bozontos, szőke hajába mélyesztette ujjait, reggeltől estig regényt olvasott. Herman – midőn X.-ben mulatott – törzsvendég volt az almafán, és az olvasó Sári háta mögé lopózkodva, gyakran megszagolta annak haját, és az oldalt együtt olvasta vele a gömbölyű vállon keresztül.
A lyukak megfúrásánál Herman anyai nagyatyám, Ronch kapitány segédkezését gyakran igénybe vette.
De Ronch – ez a kitűnő férfiú, aki a legszebb nadrágot viselte X.-ben, galambszürke, harmonikás nadrágot, amely fényes gombon állott meg a cipősaroknál – mint régi városi lakos alaposan ismerte X.-ben a terepviszonyokat. Pontos útbaigazításokkal szolgált Hermannak, hol kell megfúrni a palánkot, hogy özvegy Fitkonideszné viselt dolgait megláthassa, valamint a zsalugáterekről is tudta, hogy melyik mögött rejtőzik11 hálószoba. Herman hosszú falábakat szerzett be, amelyeken csendesen lépdelt a homokos úton, este, az akácfák alatt, és de Ronch jeladására megközelítette a magasan fekvő ablakot, amelyből mécsvilág szüremlett ki. A nyári hajnal ugyancsak munkában találta Hermant. Az akác levelei közül a rózsaszínű ujjak, amelyek egy messzi halom mögül nyúltak az álomba merült kisvároska felé, a nyitott ablakú szobákba értek, ahol a nők ébredeztek, takarót lerúgtak, vagy mindenféle dolgokat cselekedtek félálomban, az ágyakból meleg éji szag áramlott, az ingek összegyűrődtek, halkan csobogott a víz, és az éjszaka álmai még ott lebegtek a boglyas, barna vagy szőke női fejek körül, amint hajnalodott, és Herman megbolondult a látványoktól, illatoktól, amelyek a női hálószobák környékén mutatkoztanak. A hosszú falábakon egyik ablaktól a másikhoz vágtatott, majd őrült módjára bújt át a léckerítés nyílásán, mert a harmadik udvarban egy inges nőt látott végigmenni az udvaron. Valahol házaspárok csókolóztak – Herman ott állott leshelyén; máshol szerelmes menyasszony éldelgett vőlegényével a sövény mellett, a kispadon – Herman oly halkan bújt közelükbe a sűrű bokrok között, amilyen halkan csak az éji szél tud járni; fiatal cselédlányok nyújtóztak a konyha előtt, a folyosón – Herman a házőrző komondorok nyelvén jól tudott, és sok idegen udvart bejárt éjszaka. Borcsánszky végrehajtó minden éjjel megverte nagy mostohaleányát, Herman bekiáltott az ablakon: „Vén gazember!” – aztán továbbment. Így élt a bűvész X.-ben, és már csupán egyetlen ház volt a városban, amelynek titkait nem ismerte.
Az ismeretlen házat közönségesen Sulyok háznak hívták, és nem messzire esett a régi katolikus temetőtől.
Valamikor katonai raktár volt a ház, a falát, kapuját, kerítését jól megépítették, a magas ablakokon vasrostély, az udvaron csikorgó kút, amelynek köpenyegén a sárga és fekete színt egybemosta az eső. A kapu mindig zárva volt, a kertben nem volt fa, csak törpebokor, sok málna, és egy sarokban dohánylevelek zöldültek. A folyócska itt már elhagyogatja a várost, és csupán a régi temetőt érinti még, amelynek oldalán alattomosan nyaldossa kifelé a régi sírokból a csontokat és a koponyákat, s halkan görgeti tova iszapos medrében. A vízinövények között lábszár- és medencecsontok összekeverednek. Talán csak a folyó tudja, hogy melyik volt nőé, melyik férfié. Az egykori katonai raktár környékén még a legyek és cserebogarak is tudták a tisztességet, és a macskák elkerülték éjjelente a komor házat. Pedig odabenn szép asszony12 lakott, elvonultságtól, magánytól és valamely titoktól ábrándosan hervadó nő, Sulyok Franciska, akinek Herman hiába dobálta be a kőkerítésen át a legforróbb szerelmes leveleket. A ház olyan csöndes maradt, mint a régi temető és a régi temetőben a kihalt bárócsalád sírboltjában fekvő Alfonzin báróné, akinek koporsóját Herman már több ízben fel akarta nyitni, mert életében ismerte a szarvasbokájú mágnáshölgyet, de éppen úgy nem közelíthette meg, mint Sulyok Franciskát.
Egy napon Ronch kapitány (aki Herman megérkezte előtt eszelős és bolondokházába való nőnek tartotta Franciskát, és sohasem törődött vele tovább) hírül adta Hermannak, hogy az egykori katonamagazinba asszonyvendég érkezett. Egy vörhenyeges hajú, világoskék szemű, barna fátyolos, szürke köpenyeges és nagyon fehér arcú nő érkezett a barna Franciska látogatására a déli vonattal Y.-ból. A mindenre eltökélt Herman erre nyomban létrát szerzett, és a létrát a kertek alatt, a bokrok között a kőfalig vonszolta. A táj itt már igen csendes volt, a varrókisasszonyok nem járnak tovább udvarlóikkal, mint a kanyarulatig, a folyócska halkan szökik el a kertek alól, mintha nem érdekelnék többé a női lábak, amelyek partjáról a vízbe nyúlnak nyárban. Csupán Pityerné, a nőszabó felesége jár még mindig a régi katolikus temető sírdombjai közé, de néha már hiába várja a jó szagú patikáriussegédet. Az ódon sírok között őgyelgő Pityerné mulattatására Herman nyomban kiküldte Ronch kapitányt, maga pedig a létrán a kőfalra kúszott, egy zsindelytornyocska mellett elbújt, és szemügyre vette a zordon házat, a virágtalan udvart, a fehérre meszelt falakat.
Franciska és a vörhenyeges asszony karonfogva sétálgattak az udvaron. Körülbelül egyformák voltak termetre nézve, csupán a világoskék szemű látszott erősebbnek, férfiasabbnak. A Franciska karját is férfi módjára tartotta, és a leselkedő Herman teljes bizonyossággal hallotta, hogy némely parancsokat ád a gabonaüzletre nézve, amelyet Franciska öccse a városon folytatott.
Aztán leültek a folyosón, a vörös, idegen nő karosszékbe, hol egyszer Sulyok úr üldögélt, Franciska egy alacsonykára, az asszony lábához.
– Hozd ki a pipám! – mondta az idegen nő.
Franciska alázatosan a házba ment, és egy vörös bojtos csibukot hozott ki.
A csibuk nem égett, de a vörös asszony mégis jóízűen szívta és fújta a képzeletbeli füstöt.13
Miután a pipát kiszívta, Franciskát lábához ültette, fejét az ölébe vette, és a kezével haját simogatta. Csendesen bealkonyodott, a szél megrázta a magányos üveggömb fehér karóját az udvar közepén. Herman négykézláb csúszott a fal mellett, meglapult, és hallgatta az asszonyokat.
– Szeretsz még? – kérdezte a vörös.
– Szeretlek! – felelt Franciska.
– Ne merj férfiúra nézni, mert megöllek! – folytatta a vöröshajú. – A férfi piszkos, rossz szagú, tisztátalan állat. Mi, nők, vagyunk a teremtés koronái, ölelj meg.
Franciska szerelmesen, boldogan karolta át barátnőjét; halkan, cuppanósan, melegen csókolóztak, mámorosan ölelkeztek, a vörös tenyerével megveregette Franciska hátát.
– Kár, hogy nem vehetlek el feleségül – mondta a vörös. – Kár, hogy uram van.
– De azért szeretsz? – esengett Franciska.
– Add ide a szájad – felelte a barátnő.
A szájára nyomta a száját, és hosszasan, boldogan csókolóztak.
– Gyere aludni, kedves feleségem! – mondta az idegen nő, és Franciskát karjára véve, a házba vezette.
Herman egy darab szenet vett elő zsebéből, és a fehér falra felírta:
„Itt jártam, és mindent láttam. Herman.”
Néhány nap múlva Herman kis levélkét kapott Franciskától, melynek betűit könnyek elmosták. Az asszony kérte, hogy látogatná meg. De Herman nem ment többé a katonamagazin felé.
