A lengyel asszony
A lengyel asszony
A zenészek hirtelen elhallgattak, Ostfay felemelkedett a boroskupák mellől, és kissé bizonytalan léptekkel indult a toronyszoba falába vágott, csúcsíves ajtóhoz. Egy-két pillanatig habozott, aztán megnyomta a cifra kilincset, a faragványos ajtót elszántan kitárta. Gyors pillantást vetett a torony szürke lépcsőire, a merészen kanyarodó lépcsőház üres volt, és a fáklya tűzvörös fénnyel lobogott lenn a mélyben, a kanyarodónál.
– Pedig itt voltál! – kiáltott fel Ostfay. – Hová lettél?
A kürtös, egy hosszú bajuszú, kerek fejű, olajbarna képű férfiú serényen bólingatott.
– Én is hallottam! Ne jussak soha Kézsmárkra, ha nem hallottam.
– Hová lettél? – ordított most teli tüdőből a megbámult falak közé Ostfay. A kezében meztelen kard volt, azt megsuhogtatta a láthatatlan felé.
A kiáltás tompa mormogással, mint valami kútba dobott kő, görgött lefelé a torony mélyébe. A tetőn valahol nyitva volt egy ablak, mert hirtelen heves szélroham csapott le a magasból, apró, hideg zúzmarával szórva tele Ostfay felhevült arcát.
Ostfay összerázkódott. Most már a szelet is hallotta, amely Kékvár tornya körül óriási madárszárnyként suhogott. A folyó felett – messze a mélyben – mintha régi hadi sípot fújt volna valaki, a távoli erdőkben vadul mozgolódnak helyükön a máskor álomba merült tölgyek és nagy fenyők. A torony cserépfedele körül a szél csak úgy zúgott, mint valami csodálatos éjszakai áradás. A havat fehér puskaporrá zúzta, és behintette vele Kékvár sötét falait.
Ostfay a meztelen kardot maga elé tartva, egy darabig még figyelő helyzetben maradt az ajtóküszöbön, aztán csendesen hátrálni kezdett. Az ajtót azonban nyitva hagyta.
– Ma leszámolok vele! – mondta fenyegetőleg, törökös bajusza alatt.149 Szálas, ötvenéves alakján a zöld bársony vadászruha megfeszült, és homlokába csapott, hosszú kuruc haja a verejtéktől nedves volt.
Egy ritka művű nürnbergi óra állott a kandalló felett, amelyben már csak aluszékonyan pislogtak az óriási hasábfák tüzei, mint lepihent vérebek a vadászat után.
Az óra még csak most ütött éjfélt, holott a kékvári kísértet már előbb jelentkezett az ajtó előtt.
A nagy diófa szekrényben elhelyezett órát Ostfay Jánosné hozta hozományba, aki a krakkói polgármesternek volt a lánya. Sokáig az volt a hiedelem az óráról, hogy szekrényében egy lengyel deákot tartanak bezárva, aki a különböző kerekeket és szerkezeteket igazgatja. Mások szerint a deák szabad akaratából szegeztette be magát az óra ládájába, hogy örökkön Litvánszky Katalin mellett maradhasson, midőn az Ostfay Jánoshoz férjhez ment Magyarországra, Kékvárra.
Húsz esztendeje ennek. A lengyel asszony házasságának első évében igen titokzatos körülmények között meghalt.
A kékvári sírboltban üveg alatt megmaradt épnek, gyönyörűnek az arca, mintha aludt volna csendes nyoszolyában.
A nagy óra tovább ketyegett, s minden éjfélkor muzsikálni kezdett, amikor a sírboltból felkelt Ostfay Jánosné, és bezárt ajtókon, kulcslyukakon, toronytetőkön át az órához szökött, s elandalodva hallgatta az óra muzsikáját.
Ostfay uram azóta kétszer is megnősült, de egyszer sem volt boldog a házasságában. Az asszonyok hervadni kezdtek, a méla Kézsmárki Julianna, akinek olyan kék szeme volt, amilyen kék kövek csak a hegyi patakok medrében találhatók, majd Helmeczváry Izabella, a pompás udvari dáma, akit a királynő választott Ostfay uramnak, büszke és ragyogó, mint egy aranypáva, egymás után követték a lengyel asszonyt a kékvári sírboltba, ahol háromszáz esztendeje békés, nyugodalmas hajlékot talált valamennyi Ostfay, csupán Katalin nem tudott megnyugodni.
Az egykori várasszony kísérteties állapota és a gyorsan meghaló feleségek furcsa hírbe keverték Kékvárt és büszke urát. Midőn negyedszerre a végtelen gazdagságú özvegy Traumholcznénak, a kassai arany- és vasbányatulajdonos-nőnek ajánlotta fel kezét az utolsó Ostfay, akinek rokonsága a régi királyokkal kétségtelen, a német kereskedő özvegye tagadólag megrázta fürtös fejét:150
– Nem megyek meghalni Kékvárra. Előbb pusztítsa ki kegyelmed a kísértetet.
Ostfay éktelen haragra lobbant. Vajon nem volt elegendő, hogy a polgármester lányát magához emelte egykoron, a krakkói lapos fedelű házból Kékvár királyi vérből való asszonyai közé besorozta, még halála után sem nyughat tőle? És az özvegy kereskedőné aranybányái tán egy méltatlan, közönséges férfi kezére jussanak, mert Traumholczné még fiatal, élni vágyó, s bizonyosan férjhez megy, ha nem ebben az esztendőben, a következőben bizonyosan!
– Elpusztítlak! – lihegte vad elkeseredéssel, pedig jóformán már nem is emlékezett a húsz év előtti asszonyra.
Az Ostfayak úgy vették az asszonyt, mint a paripát. Néha pénzért, néha karddal, máskor cselszövéssel. A legjobb paripa is letört, a legszebb asszony is megvénült. Gyerünk új asszony után. A Traumholczné aranybányáira igen nagy szükség lett volna ebben az időben Kékvárott. Ostfay uram igen rosszul gazdálkodott. Már a várfalak is enni kértek, a bástyák düledeztek, száz éve nem volt erre háború, a várkaput nem csukták be, s a zár megrozsdásodott.
A nagy nürnbergi óra éjfelet ütött, Ostfay meztelen karddal állott az óra előtt.
Az óraütések olyanformán hangzottak, mintha valahol messze, talán Krakkóban ütne havas éjszaka a hósüveg alá bújt régi torony harangja. A csillagok karácsonyi kedvvel szikráznak odafent a magasságban, a háztetők felett néma szél sóhajtozik, és a fedett híd előtt, a mécsessel ellátott kőszent körül éjfélt kiált a városi katona.
Amint a tizenkettedik óraütés is elhangzott, felpattant a diófa szekrény ajtaja, és a kékre festett, aranycsillagocskákkal behintett karzaton megszólalt az ezüstorgona, s a karzat ívei alatt különös menet vonult végig keletről nyugatra.
Aranynapot hoztak szárnyas angyalok, és kis kézikocsin húzták a holdat és a csillagokat, törpék a tejutat cipelték vállukon, s a rubinszemű róka a hajnali csillagot vitte szájában.
Töpörödött anyóka lengő rőzsecsomót cipelt hátán, talán a szelet.
Az esőket ezüstkannában vitték fiatal nők a fejükön.
Fekete medve a mennydörgést, fehér fenyőfák bandukoló öregember társaságában a telet hozták keletről nyugatra, miközben a kis orgona olyan gyönyörűen zenélt, mintha legalábbis Szaniszló király tartaná esküvőjét a krakkói koronázási templomban.151
Barátok jöttek olvasóval, füstölővel, a püspök aranysüvegben, kámzsás szerzetesek fáklyákkal, a hóhér piros palástban s hosszú, egyenes karddal lépkedett, szerelmespár kézen fogva gurult a láthatatlan kerekeken, vasrostélyos lovag, öreg király és sok kisgyermek. Varga jött hegyes fülű kutyácskájával, garabonciás deák, vadász tegezzel vállán; oroszlánok és medvék, vén bagoly és csöndes sziklavár…
A menet eltávolodott, végigvonulván a karzaton, eltűnt a templom csúcsíves ajtaján.
Most a zene hangzott fel, az ajtócska újra felpattant, s bús menyasszony lépkedett szikár lovag kezén.
Harisnyás öregember nagy bottal mögöttük, nyoszolyólányok s leghátul egy diákos formájú figura, húros hangszerrel kezében.
A zene olyan különösen csengett az óra szekrényéből, hogy a muzsikusok csaknem eltátották a szájukat.
A kürtös a füléhez emelte a tenyerét. A nagy orrú cimbalmos legényke a derekára kötött bőrszíjba kapaszkodott, a hegedűs félrehajtotta a fejét, és ábrándosan sóhajtott.
Ostfay János a sokszor hallott zenét szintén gondolatokba merülve hallgatta végig! Hányszor üldögélt a nagy óra előtt a feleségeivel! De mégis a legtöbbször a lengyel asszonnyal, aki az órát hozományba kapta. Fekete medvebőr volt a padlóra terítve, s Katalin a medvebőrön mindig könnyezett, midőn az óra muzsikált.
– Miért sírsz? – kérdezte férje.
– Tudom is én – felelt Katalin –, valami fáj bennem, ha ezt a zenét hallgatom.
– A manóba! Tán nem jó neked Kékvárott?
Katalin lehajtotta hamvas barna fejét, amely olyan színű volt, mint a lengyel mezők ősz felé. Vakító kék szeme elborult, mint mikor esőfelhők árnya vonul át a kristály hegyi patakon. A nyakát meghajtotta, mint valami sebzett madár. Ostfay uram sokszor már csaknem a korbács után nyúlt ilyenkor. A zene elhangzott, és a Katalin arcáról tovatűntek a felhők.
Mintha a szél járt volna a toronyszobában. Hűvös, havas levegő csapott az Ostfay nyakába, hirtelen sarkon fordult, mert úgy érezte, hogy valaki a háta mögött állt.
Már késő volt: az árnyék, amely szélből, erdei falevelek bűbájából és hópelyhek muzsikájából volt alkotva, olyan gyorsasággal siklott ki az ajtón, mint a vihar elől menekvő felhő eltűnik a hegyhátak mögött.152 Csak egy szemfedőfoszlány csapódott az ajtófélfához. Aztán víz csörgött, mint régi sírokban magában mulat az eső.
Ostfay a feje fölé emelte a kardot, s egyetlen ugrással a kísértet után vetette magát.
A kísértet már akkor lefelé szaladt a torony lépcsőin. Hosszú halotti köntöse a lépcsőkön súrolta a hóport, a fáklya vöröslő fénye megcsillant a régi kontyfésűn, amely a kísértet hamvas, barna hajában volt.
– Katalin! – kiáltott Ostfay minden ízében remegve, mert megismerte az első feleségét.
A kísértet meghökkent, mintha félig hátrafordította volna a fejét.
Ez a másodperc elegendő volt ahhoz, hogy Ostfay elkapja a hosszú halotti köntös ujját. Selyembársonyból volt, s bíbortól, aranytól gazdag. Ne kelljen szégyenkeznie a krakkói polgárleánynak a fejedelmi Ostfayak, grófasszonyok társaságában a kékvári sírboltban.
A kísértet felsikoltott, mint az éji madár a temető felett. Mindenáron menekülni akart. Harapott, karmok, s rémes visongása a fület hasogatta. Ostfay azonban igen elszánt ember volt józan állapotban is. Most pedig a bor hevítette.
A sírboltszagú kísértetet vadul magához szorította, és a toronyszobába ugrott vele.
A nagy orrú cimbalmosra rákiáltott:
– Csukd be az ajtót!
A faragott ajtószárny nagyot dördült, Ostfay a kandalló előtt a medvebőrre dobta az elfogott kísértetet.
A kísértet a selyembársony köntösben a medvebőrön feküdt, arcát elfödte ruhája és karja. Eleinte úgy látszott, hogy nincs is teste a köntös alatt, csak későre mutatkoztak gyermekes, vékony tagjai valami nagyon lesoványodott teremtésnek. Mozdulatlanul feküdt, mintha nem volna benne semmi élet. Ostfay megrendülve nézett a kopott ruhacsomagra.
– Állj fel! – kiáltotta rekedten, hogy szinte megijedt a saját hangjától.
A zenészek sűrűn hányták magukra a keresztet a terem sarkában. A hegedűst a hideg rázta, a nagyorrú hangosan csuklott. Csupán a kürtösnek volt annyi esze, hogy felkapjon a sarokból egy borosedényt, és abba szinte beledugta a fejét, amint a bort szívta. Az ivástól megtántorodva a falnak vetette a hátát, és kimeredt a szeme.
Ostfay borzalommal nyúlt kezével a halotti köntöshöz.153
Rémítő erőfeszítéssel (mintha hegyeket kellett volna emelnie) megfordította a fekvő alakot.
Egy elszáradt, elfonnyadt női kar tűnt elő, aztán hamvas, barna haj, az őszi lengyel szellők színeiben, halovány arca egy nőnek s mélyen beesett, alig világító kék szemek. Az ajk színe mint a hervadt kankaliné, s álla egy megtört öregasszony álla.
– Katalin! – kiáltotta hideglelős hangon Ostfay. – Te volnál az, Katalin?
Az éjjeli vendég nem felelt. Látszólag önkívületben feküdt a medvebőrön.
– Felelj – kiáltotta Ostfay –, mert a tűzbe vetlek. Ki vagy?
A kandalló tüzét megpiszkálta, és a lángok hirtelen felszöktek, mint ingerült ebek. Ostfay a váratlanul jött világításnál keskeny aranyláncot vett észre a jövevény nyakában. Ezt a láncot valamikor ő ajándékozta Katalinnak. A krakkói sötét boltocskában nagy szakállú öregember régi láda mélyéből vette elő a furcsa láncot.
– Indiai munka, uram. Indiában egy isten nyakában lógott.
Igen, ez a lánc, kígyók és madárszemek alkotják a láncszemeket. Csupán Katalin lehet az, aki a medvebőrön mozdulatlanul fekszik.
– A tűzbe doblak, ha mindjárt nem felelsz. Miért kísértesz éjszaka?
– Mert nem nyughatom – felelt egy tompa, messziről jövő hang, mint ahogy a szél ellopja a malom kelepelését, és egy messzi, csendes völgyben elmondja, mintha a sajátja volna.
– Halott vagy? Eleven vagy?
– Sírban a helyem. Hagyj koporsómba menni!
A kísértet hirtelen felugrott fektéből, s mint a láng felcsapódik a tűzhelyen, kiegyenesedett, s az ajtó felé suhant meztelen lábain. Ostfay azonban felkapta a kardot, és elébe állott.
– Meghalsz, gonosz kísértet! – üvöltötte. – Te ölted meg a feleségeimet.
A zenészek hangosan imádkoztak. A szél nagyot visított a toronytetőn. A kard felemelkedett, mint a kígyó az erdei fűben.
A kísértet lehajtott fővel állott, mint egy ijedt gyermek.
Valami nagyot csendült a nürnbergi óra szekrényében. Mintha egy harang kondult volna.
A szekrény ajtaja nagy csattanással felnyílott, és egy furcsa ember ugrott ki.
Piros dolmányos, deres fejű, sárga csizmás és tollforgós kalpagú vitéz154 volt az órából előjövő vitéz, deres szakálla csaknem az övéig ért, és az arca olyan fehér volt, mint a hó. Görbe török kard volt a kezében, és szótlanul, némán, mint egy síri lakó, megrohanta Ostfay Jánost.
A kardok hangosan, szinte felsikoltva pendültek össze. Ostfay felvette a párbajt az óra lakójával.
Mint vijjogó sasok csapdosnak a kardok.
– Jézus, Jézus – kiáltotta többször egymás után Ostfay, de a kísértet nem válott porrá.
A görbe lengyel kard mind veszedelmesebben közelgett testéhez. A pirosdolmányos úgy vívott, mint egy ördög. Ostfay a terem sarka felé hátrált, végül a falhoz ért. Egyszerre kétségbeesett, vérbe fulladt vad kiáltás hangzott el száján. Sugárban ömlött a vér, és a hatalmas férfiú zsák módjára dőlt el a földön.
A pirosdolmányos még egyszer megforgatta a kardot a torkában. Halálhörgés hallatszott már csupán.
A zenészek az ajtónak rontottak, és hanyatt-homlok gurultak le a meredek lépcsőn. A kékvári kapuk mindig nyitva voltak. A hófergeteges fekete éjszakában megtalálták az országutat, és szótlanul, szívre szorított kézzel futottak Kézsmárkig.
Természetesen senki sem akart hitelt adni a vándormuzsikusok elbeszélésének. A kísértethírű Kékvárba különben sem szívesen merészkedett volna valaki. Ostfay Jánost azonban többé nem látta senki. A vár lakatlan, csöndes volt.
Évek múltával behatoltak a várba. A nagy óra mutatója mozdulatlanul állott. Egy órát mutatott. Voltak olyanok is, akik a kriptába lementek. A sírboltban egy nyitott, üres koporsó állott. Mondják, hogy ez az üres koporsó volt Katalin, Ostfay János első feleségének lakóhelye. A halott azonban eltűnt. Ki tudna eligazodni a régi legendákon?
(1913)155
