Betyár
Betyár
– Az ifjúság és a szerelem! – Borízű, gordonkahangon zörgött néha kora téli estéken a dal a „Betyár” kocsma környékén, ahová kiült nadrágban pénzügyi hivatalnokok és adótisztek látogattak el. Az ablakokat betakarta a köd és a füst, a kocsmáros lutheránus volt, és megfontolt, csendes léptekkel járt-kelt, a bort meggondoltan, szinte áhítatosan helyezte vendégei elébe; vacsora előtti borozás folyt itt, a gyermekek otthon difteritiszben betegek, az asszony, a kegyetlen, irigykedve és megvetéssel várja haza kocsmázó urát, a vén toronyban mindjárt nyolcat üt az óra, az arcok úgy elszomorodnak, mint régi temetőkben a pudvás, törpének maradt fűzfák, tizenkét krajcárba kerül a bor, ötbe a szivar, húsz krajcár a kocsmában marad, sietni kell tehát, hogy az asztaltársaság minden egyes tagja bizonyítékot tegyen okosságáról, rendességéről, komolyságáról, életfelfogásáról, ahogyan a kisvárosi emberek egymást bolondítani szokták, megrágalmazván a távollevőket, alacsony gúnnyal emlékezvén meg a jómódú kollégákról, és alattomos gyűlölettel a nőtlen hivatalnokokról, akik e percben tán a városi korzón sétálgatnak, és nőket csábítanak – mielőtt nyolcat ütne Szent Mihály tornyában az óra, gyorsan, egymást túlkiabálva beszélnek szegények okos életről, nagyvilágról, rendről, pontosságról, gyermekekről és nőkről, akiket egykor elcsábítottak. Egy helybeli születésű volt államtitkár többek feleségét ismerte, büszkén emlegetik a régi dolgokat… Már kezdi a harangozó, siessünk, hagyjuk el e vidám mennyországot, a „Betyár” kocsmát, ahol hazudozni, bolondítani lehet, a két deci bort és a füstölt kolbászt, jön egy szűk sikátor, ahol félni kell a nyitott kanálistól, beteg gyerekek, gyűlölködő, korán vénült feleség, a szomszédasszony délutáni pletykálkodása, egy tollas kalap, amelyet a nő a városban látott egy másik nő fején, irigykedő megjegyzések fiatalasszonyokra, akiknek két, sőt három férfi is udvarol, pörpatvar, kozmás étel délről, penészes pénzdarabok a fehérnemű között, az ágy kegyetlen kemény, a szolgálónak olyan rossz szaga van, mint a határároknak,290 ahová elhullott ebeket dobálnak, de mégis inkább nő, mint az úgynevezett feleség, aki elszáradt, elkorhadt, tönkrement, és oly vakon gyűlöli a férjét, mint a falusi paraszt az adóvégrehajtót, bütykök támadtak a kezén, amely egykor fehér volt, és a zongora elefántcsontjain billegett, a cipőt elvitte az ördög, amelyben a majálison táncolt az ifjú állami hivatalnok meghódítására, dühös a férfiakra, mert a szeretői cserbenhagyták, legutoljára még a vén Kovács bácsi is, aki nyolcvanéves, nyugalomba vonult kereskedő, és állítólag arra vár, hogy egy nő majd kifossza, férjét mélységesen megveti, mert kevés a fizetése, karácsony előtt gyónni jár a papokhoz, tollat tűz a kalapjára, és titkon arra gondol, hogy egyszer csak mégis jön valaki, aki megdicséri a lábát, éjfélkor nesz hallatszik az udvaron, a férj titokban félreáll az ablak mellett, pedig csupán a hó esik, és az muzsikál, a lázas gyermek félrebeszél… Ah, ha megfojthatná az asszonyt!
Tehát ilyenkor, nyolc óra felé, midőn az elkövetkezendő borzalmak villámgyorsasággal futottak át a „Betyár” kocsmán, az okosság, az andalgás és a szép reménykedések fölé lehullott a függöny, a gyönyörű est után jön a rettenetek és sivárságok éjszakája, kopár pusztaság, hol nem csendül többé borospohár, sem dal, ellenben egy nőstény kutya ugat dohos sírüreg felett, ahonnan már kiették a csontokat is a föld bogarai, vénasszonyok, sipítva tördelik kezüket, mint őszi mezőkön a kóró, a fiatal nők, mint kezdő rókakölykek, leselkednek szegény szürke verebekre, bánatos, gyámoltalan férfiakra, szegénység, mosdóvíz hiánya és régi káposztáshordók szaga alakjában jelentkezik már az élet: felzördült egy bámulatosan recsegő hang a „Betyár” kocsma vendégszobájában:
– Ifjúság és szerelem!
Csupán ennyi volt a nóta, és a hang sem volt különb a beborozott kisbőgősénél, aki duhaj tiszt uraknak reggelfelé a hangszer húrjait zörgeti, a csárdáslány haja kibomolva hull az asztalra, a vércseképű pincér egypár nap múlva úgyis feljelentést tesz a számla miatt – így hörgött a dal:
Ifjúság és szerelem!
Sasudi szerkesztő úr jelentkezett a kocsmában, mint Don Quijote, mögötte hűséges csatlósa, dálnoki Dálnoki nyugalmazott magyar színművész úr, egykor színházigazgató, később súgó, agyonszürkülve és köhögve: természetimádó, városvégi mezők és régi temetők bámulója, amerre valahol egy kiskocsma van, a jégszürke szakállú kocsmáros futóbetyárt vagy pandúrt vár, vagy menekülő vándorlót, akit éjjel meg lehetne fojtani a szénapadláson, és ingéből kiszedni a rablott bankókat,291 akad egy rongyos szolgáló is a háznál, aki piros ronggyal dörzsöli az arcát, de tud egy nótát, amely a betyárvilágból maradt itt, a bor nyúlós és fanyar, mintha vén temetői fák gyökereit áztatták volna benne, amely gyökerek akasztott emberek hulláiból táplálkoztak, és estenden karonfogva, egymásra borulva, sírva, zokogva, majd nekividámodva jönnek haza a kisvárosba, irodalomról beszélnek – az öreg színész úr egykori alkalmi színdarabokat írt nevezetes évfordulókra, a szerkesztő mindig versel a vándortársaság naivájához, bár hat gyermeke volt és felesége, aki tíz éve azért nem lépett ki a házból, mert nem volt kalapja, és a „Betyár”-hoz érve, a szegény és rendes és boldogtalan adótiszteket mintegy megismertetik a mulatságos, nagyvilági, zajos és boldog élettel, a szegénység gyűlöletének lappangó tűztojáskájából láng fakad, amint Sasudi szerkesztő és bohém társa benyomul az ajtón.
– Ifjúság és szerelem!
A mélyhegedűk hím hangja, gazdag és előkelő úrnők szenvedélyes csókja, távoli nagyvárosokban, villanyfényes utcákon gördülő hintók párnáinak parfümje és színházi öltözőkben heverő női fehérneműknek, gombos lakkcipőknek, muszkabundáknak, paradicsommadaras kalapoknak az illata érzett a dalban. Valahol messze, egy estélyen vagy egy bálon az urak fehér inge fénylik, a frakk a testhez simul, a virágok kábítóan lélegzenek, és a nők válla mezítelen, mint a francia regényekben.
Bár a szerkesztő és a színész sohasem szokott fizetni, a szelíd kocsmáros oly megindultsággal hozza asztalukra a bort, mint betévedő főúri vadászoknak.
– És a cigányokat elhívassam? – kérdezi oly áhítatosan, mintha a trónörököst vélné az öreg színész úr százgalléros köpenyege alatt.
– Ifjúság és szerelem! – zendül fel a vén korhelyek hangja.
A hangászok olyan alattomoskodva jönnek be az üvegajtón, mintha gazdag halott kiásására lopóznának a sírkertbe.
A hivatalnokok, szegények, szomorúak, keservesen hazamennek. Egynéhány asszonyt megraknak ma este.
(1913)292
