Reggeli imádság
Reggeli imádság
Alvinczi Eduard de genere Gut-Keled, R. et Imp. Chambellan a bécsi „Sacher-fogadó”-ban ült, délelőtt fél tíz óra volt, vörös Garibaldi-inge fölött keleties szabású, virágos mellény, lábán papucs, amelyet harminc esztendő előtt vett egy török paptól, amelyben Mekkát megjárta, és a szerencsenadrág. A szerencsenadrág bő, barna, bugyogószerű posztóholmi volt, folt folt hátán, és Alvinczi negyven esztendeje mindig benne sétálgatott odahaza. A gombok leszakadtak, nem engedte fölvarrni, az egyik zsebben ugyanazon ezüst és réz pénzdarabok foglaltak helyet, mint akkor, midőn a nadrágot fölvette. Ha gondolkozott, vagy látogatóival csevegett, a pénzdarabokat szórakozottan csörgette. A pénzek beszéltek hozzá. Olykor tanácsot adtak. Volt ott egy olasz líra, amelyet Milánó és Velence között talált az országúton, midőn ifjú korában postakocsin arra utazott. Akkor volt szerelmes először és utoljára életében, a római nagykövetségen volt attasé, és a marchesa elutazott a városból. Alvinczi követte nyomait, és a postakocsiról leszállott útközben, hogy a sárga porban fénylő fehér pénzdarabot fölvegye. Ez a percnyi késedelem okozta, hogy Velencében lemaradt az Ausztriába induló gyorsvonatról, és a marchesának csupán zöld utazófátyolát láthatta. Ah, a szegény marchesa később szomorú sorsra jutott, miután három-négy férfiút a másvilágra küldött kalandos életében! Alvinczi az országúti lírát csörgetve, néha elgondolta magában, hogy e pénzdarab nélkül bízvást lefekhetett volna egykoron egy erdei tisztásra, ahol esetleg kis patak szalad csevegve, mint régi költők verseiben, sárguló tölgyek hullatják makkjaikat egy fekete ruhás fiatalember tetemére, akinek kezében pisztoly, mellén megalvadt vér. Ha a vonatot el nem kési.
Egy ezüstrubel mindig Moszkváról beszélt a mély zsebben, mint egy kis harang a száztornyú város húsvéti muzsikájában. Moszkva, Moszkova: pengett a pénzdarab, amely egykor sodrott csövű pisztolynak ólommagját volt hivatva föltartóztatni. Párbaj volt a francia táncosnő miatt,280 és a muszka gróf hosszadalmasan célba vette Alvinczi urat, midőn az ottani követségnél szolgálta az osztrák uralkodóházat.
Viktória angol királynő és indiai császárnő arcképével díszesített sovereigne Anglia déli mezőin szálló napsugaras szelet és egy László Fülöp-képet juttatott az uraság emlékezetébe, amely festmény után többször lovagolt vörös frakkban a falka mögött. A sövényeken és mély árkokon a nehéz vadászparipa gumilabda módjára szökkent át, a szárat ügyesen fogta egy ifjú lady, akinek hajszíne olyan volt, mint az érett rozsé.
Török pénzecske napkeletet, a nagy bazárt, öreg bégeket és egy nagyon veszedelmesnek ígérkező kalandot hozott a hatvanesztendős férfiú emlékképei közé, midőn valamely hárem környékén leselkedett messzi ifjúságában, és görbe késekkel kergették fehér szakállú papucskészítők az angol követség sarkáig, a kapu alól előlépett a tengerészőrség, és az uraság mentve volt.
A szerencsenadrág mély zsebében különféle pénzdarabok alakjában élt-éldegélt Alvinczi élettörténete. Babonás szerencsejátékos volt, aki az egész életét csupán egy nagyon fontos kockajátszmának tekintette, amely játékot téli alkonyaton játszik egy határszéli fogadóban, a nyitott tűzhely fölött bor forralódik a bográcsban, és a középkori zsoldosnak utolsó vagyona, rövid, meztelen kardja van föltéve a kockavetésre. Ha rosszul dob, és a kocka vakot mutat, a vándorkatona visszanyeri a kardját, amelyet késedelem nélkül a torkába ver Alvinczi úrnak. Mindenféle földöntúli dolgokhoz kell tehát fordulni, hogy a kocka ne vakot, hanem hatot vessen, ugyanezért egy indiai istenszobrocskát is elhelyezett ágya mellett a rózsafüzérek és ezüstfeszület társaságában, amely szent dolgokat tiszta életű apácafejedelem-asszonyok csókja, imádsága tisztított meg minden földi salaktól. De hát, te jó istenem, ki tudná bizonyosan, hogy nem Buddhának van-e igaza a messzi Indiákon? Ápoljuk a vele való barátságot is.
Alvinczi úr milliókat nyert és veszített kártyán, lóversenyjátékon, de mégis inkább nyert, mert mindig bal lábával lépte át a küszöböt. Mint egy középkori alchimista, mindenféle babonákkal, szinte bűvkörökkel vette magát körül, hogy szerencsétlenség közbe ne léphessen az aranycsinálásnál. Megtartotta az emlékezetes évfordulókat, a rossz ómeneket följegyezte, hitt az álmokban, a nők szívében és a megverő szemekben. Néha napokig nem mozdult ki szobájából, mert valamely érzés azt sugallta, hogy szerencsétlenség érné az utcán. Ha emberekkel kezet281 fogott, gyorsan a mosdótálhoz lépett: ki tudja, nem hozott-e rá szerencsétlenséget a kézszorítás? Öreg hölgyismerőseinek virágot, édességet, pénzt küldött, mert véleménye szerint csupán az öregasszonyok tudnak igazán és szívből imádkozni, akiket már nem zavar az áhítatban a szerelem és az ima közben való ábrándozás. Még a lélegzetet is úgy vette, amint erre nagy pénzért egy sok világot bejárt tengerészkapitány ismerőse megtanította. A tengerész a szent fakíroktól sajátította el a lélegzetvételt, akik elevenen eltemettetik magukat éber angol katonák őrizete alatt a brit korona tartományában, és harminc nap múlva teljes egészségben szállnak ki sírjukból.
A halált borzongva félte, mint egy veszedelmes orgyilkost, aki éjjel odalent áll az utcasarkon vagy a kertek bokraiban, és megbízatása értelmében tőrt ver a lovagok harmadik és negyedik bordája közé, mint a régi Velencében. Nők sikoltanak valahol a messziségben, gyermekek felülnek ágyacskájukban, és síró szemüket dörgölik öklöcskéjükkel, egy szerelmes asszony lidércnyomást érez álmában, riadtan fölnyitja a szemét, és gyorsan elmondja a Miatyánkot: valahol megölt valakit a halál egy elhagyott bástyasétányon vagy a kártyaasztal mellett, miután előbb a figurák, francia Lajosok, ábrándos királynők és kandi filkók a fölismerhetetlenségig elhomályosultak arcképeiken.
És a szerelem, amelyet igazán sohasem érzett, s amely soha el nem hagyta százezrekbe menő játszmái közepette, átsuhant az agyvelő boltozata alatt, mint egy álomszerű kócsagmadár az alkonyati égen, kártyánál a gyertyalángok szinte keresztre feszített mozdulatlansággal nyújtóznak jobbra és balra, a kézben néha megroppan egy csont: a zöld gyepen, lovak futásánál, midőn a győzedelmes lovas szinte gombóccá gömbölyödve repül el a célkarika mellett, mint a középkori képen a tornász alakja, amint a nap és a félhold között a láthatatlan nyújtón fonott kaláccsá görbül, és odalent a sötét országúton elnyújtott testtel, levegőben libegő lábakkal, megritkult sörénnyel és farokkal, szinte a hüllők sajátságos testi mozgásával fut egy paripa, a futár hírt visz a király meggyilkolásáról, és rongyos köpönyegű koldusok, nyomorékok hosszú, szürke botokkal, négyesével mennek jobbra, míg balra kifestett arcú, fehér vállú, gömbölyded, viháncoló nők ülnek kövér lovaktól vont hintóban, jobbra-balra dőlnek kéjes nevetéssel, mint a húsos tulipánok, ha nyári esőzés után a napsugár fölragyog – rongyos zenészek, veszedelmes vándorlók, göthös öregemberek mendegélnek még a szerencsétlenség szürke országútján, míg odafent a magosban, a nap és a282 félhold között tornászik a lovas – midőn a győzedelmes paripa Alvinczi úrnak százezreket nyert futásával; a szerelem akkor is a háta mögé lépett, mint egy titokzatos, nagy szakállú jövendőmondó, a tükröt a középkori király arca elé tartja, és a tükörben meglátni az élet horoszkópjait… Alvinczi egy fekete hajú, félig lehunyt szemű, sápadt arcú nőt látott olykor megjelenni a láthatatlan tükörben, mint egy távoli villámlást sötét délután hegytetőről, alant még mozognak a tölgyek koronái. Ki volt az a nő, aki élete válságos perceiben babonás pontossággal megjelent képzeletében, anélkül hogy hívta volna? A marchesa volt, vagy csak egy álom, amelyet ifjú korában látott? Az emberi élet sokkal szövevényesebb, semhogy mindenre magyarázatot lehetne találni. Olykor hinni kell a dajkamesének, amelyet gyermekkorunkban alkonyattal, a fehér kályha vöröslő parazsába merengve hallottunk. Minden férfiembernek kijelöltetik egy bizonyos női lény, akihez férfiassága idején önkéntelenül sóhajt, akit vágy, akit este, a párnára fektetve fejét, néha meglát, vagy egy versben megtalál, midőn véletlenül fölnyitotta a könyvet. A nő – ahogyan az ifjúkor első napjaiban megjelenik a képzelet bárányfelhői mögött drága arca –, talán hölgy, akit régi fametszeten láttunk nagyapánk pipázó szobájában –, nőstény, akire vérbe borult agyvelővel gondol az esztendős farkas, amint egyedül barangol a nedves erdőben éjszaka. Mint a költő mondja: a fiatalkori ideál.
Alvinczi megcsörgette a szerencsenadrág babonás pénzeit, és a tallérok, rézpénzek, ezüsthúszasok elhúzták neki a reggeli harangszót. A furcsa muzsikaszó azonkívül eszébe juttatta éjszakai álmát, amelyet kemény, katonás ágyán álmodott: szürke köpenyes, öreg sarkantyús, őszbe borult lovasnak látta magát egy országúti fogadó szalmás, sáros udvarán, nagy fejű lovát száron vezette maga után, a fogadós piros mellényben, rövidre nyírt hajjal támaszkodott az ajtófélfának, és egy hintó állott az udvar közepén. A hintóban elhelyezkedett azon bizonyos sápadt arcú, fekete asszony, finoman és graciózusan szedve maga alá bő, világos szoknyáját, a fején kis tollas kalap volt, mint a várúrnőkön, komornája – bizonyos francia leány – figyelmesen takargatta be az aranyhímzésű, apró cipőcskéket a medvebőrrel. Egy félszemű, gonosz, vén kocsis suhogtatta hosszú ostorát a lovak fölött, amelyeknek négyszögletes alakjuk volt, majd gyorsan tovagördült a hintó. Alvinczi aztán nyergelt, nyargalt a hintó után, térdével döfködte kifáradt lovát, a félszemű kocsis olykor csúfondárosan hátranézett, a hölgy arcán szomorúság, félelem tükröződött, mintha kedve ellenére esküvőre vinnék, valahol283 zúg is egy orgona a messziségben, és Alvinczi hiába ostorozza vén gebéjét.
Az ágy szélén ülve még egyszer végiggondolta az álmot, megsimogatta az indiai istent, megérintette az öreg hercegnő olvasóját, miközben könyökével s dédapja imádságoskönyvével is összeköttetésbe jött. Becsengette öreg huszárját, és előkérte pisztolyát.
Amíg az inas a pisztollyal foglalkozott, Alvinczi a szerencsenadrág foltjait olvasgatta. Sok folt volt rajta. Egy folt ezer pengőbe került, mert egy középkori szent ruhájából való volt.
A huszár aztán kitárta a fehér ajtószárnyakat. A harmadik szobában, a golyóvédő párna előtt kis asztalkára helyezett egy égő gyertyát. Alvinczi lassan fölemelte a pisztolyt, összeráncolta a homlokát, és a pisztoly durrant. A gyertyaláng elaludt nyomban, amint a golyó súrolta.
A vén inas összezárta ismét a szárnyas ajtókat.
Alvinczi figyelmesen végignézett a kilőtt pisztolyon, mint egy jó kutyát vizsgálnak meg nehéz vadászat után. Arra gondolt, hogy a pisztoly megbízható barát leend egykoron, ha szerencséje cserbenhagyja.
Aztán lehunyta a szemét, és két nagyon fehér kezével átkulcsolta az arannyal kivert pisztoly agyát – hajdanában a fegyvereket úgy ékesítették, mint a nőket –, arcán csöndes áhítat tükröződött, mint öreg kálvinista templomatyákén, akik megszokták a nép előtt imádkozni.
– Ne vigy minket a kísértetbe! – mormogta félhangon.
A varjúbajuszú huszár zajtalanul nyitotta szét a gumi fürdőkádat.
– Amen! – felelt, és alig hallhatólag összependítette a sarkantyúját.
(1913)284
