HARMADIK ÉJSZAKA azokról a piros színekről, amelyeket álmában lát az ember, amelyek különbségüknél fogva: hol örömöt, hol bánatot…
HARMADIK ÉJSZAKA
azokról a piros színekről, amelyeket álmában lát az ember, amelyek különbségüknél fogva: hol örömöt, hol bánatot jelentenek
azokról a piros színekről, amelyeket álmában lát az ember, amelyek különbségüknél fogva: hol örömöt, hol bánatot jelentenek
Szindbád ebben az időben a piros színeknek volt a barátja – így szerette a piros abroszon vörös árnyékot vető bort és a kocsmáros ópiros arcát, amely alkonyattal a naplemente színeit mutatta a csárda ablakánál. (A piros abroszon felvillanó piros borról az volt a véleménye, hogy abban ama boldogtalan utazók vérének a színei mutatkoznak, amely utazók szerelmi bánat elfelejtése miatt járnak az országutakon – míg a bormérő arcának pirosságát ama aranynak fényléséhez hasonlította, amely aranyakat azok habzsoló étvágyú és kedvű lovagok hagyták itt cserében a felvilágosodásért, amelyet a kocsmáros borából merítettek – amikor is könnyedén megfeledkezhettek különböző rablásaikról.)
Szindbád szerette a piros ruhás, ünnepélyes nagymiséket, amikor a papok királyt koronáznak, valamint a kis csikók piros szemeit, amelyek akkor is világítanak az istálló félhomályában, amikor a hanyag legény elfelejtette a lámpát meggyújtani. (A piros misemondó-ruháknak azért volt barátja, mert ilyen alkalmakkor rendszerint mennybeli muzsika szálldosott alá a karzatról, vegyítve dörgő férfibasszusokkal, melyeknek hallatára a kalendáriumból azok a napok jutottak eszébe, amelyek a Bika jegyével voltak megjelölve, és vegyítve szoprán- és alt-énekesnők hangjaival, amely hangok hallatára megjavult Szindbád, és könnyedén tiszta szerelembe esett szomszédnője iránt, ha az kecsesen, őzike módjára mindig térdre ereszkedett, amikor odafent a karnagy orgonájával, az oltárnál pedig a ministráló erre jelt adott… A kis csikók pirosló szemét miért szerette Szindbád? Semmi másért, mint azért az édes ábrándért, hogy a kis csikók valamikor paripává növekednek, amikor majd repülni lehet hátukon ama erkélyes ablakok alá, amelyekből csak a gyalogosokra szoktak mindenféle kellemetlen folyadékokat önteni,596 de korántsem azokra, akik lóháton érkeznek… Ugyancsak ezek a kis csikók vonhatják valamikor azt a nászhintót, amelyre élete folyamán a legtöbb férfi felülni szeretne.)
Szindbád nagy kedvelője volt a piros reteknek, amelyet harsogó zöld leveleivel helyeznek elébe a barátságos fogadókban, és kedvelte a tűzgyújtó rubintot a nők elefántcsont fehér kezén, valamint a piros korállt a fülekben, amelyeket azért viselnek ott, hogy a szemek lángját magukhoz szívják. (A piros retek ugyanis mindég ifjúságát vonta elébe a megpókhálósodott függönyök mögül, mikor még fogai úgy ropogtatták a retek ízes húsát, hogy attól irigykedni kezdtek a beteg emberek, és ugyancsak a piros retken lévő hűvös, zöld uszály ama nők ruháit hozta emlékezetébe, amely ruhák mindvégig csukottak és hidegek maradtak – sohase pattantották le kapcsaikat a forróságuktól. A gyűrűket vajon mért kedvelé? Azért, mert e rubintok mindig tagadhatatlanul bevallották neki azokat az álmokat, amelyeket a nők oly titokban rejtegetnek magukban, hogy még a dajkájuknak sem merik bevallani, akinek egyébként minden álmukat megfejtés végett átadnak. Sz. ujjára húzta ezeket a rubintokat, és a gyűrűk nyomban árulkodni kezdtek… Ilyenformán sok mindent megtudott hölgyeiről, amit egyébként hiába kérdezett volna.)
…De mégis minden pirosság mellett legjobban szerette a vörös fát. A szőlővenyigét.
Erre nézve pedig egyszer, midőn fiával a badacsonyi szőlőhegyek között vándorolt volna, a következő történetet mondá el:
– Akkoriban egy hölgy megbízásából a szőlőhegyek között vadásztam kóbor kutyákra és más szőlőpusztítókra. Lovagias kötelességből tettem ezt, semmi jutalmat nem fogadtam el, kivéve tán annyit, hogy esténkint megkérjem arra a hölgyet, hogy bizonyos vallási nevelésben részesítsen. (Bár a szentéletű jezsuita-atyáknál tanultam meg a böjtnapokat és a vívókard, valamint az elme cseles vágásait – sok tekintetben elmaradottnak éreztem magamat vallási tanulmányaimban: egy nő mindig többet tud a vallásról, mint bármely civil férfi.)597
– Igen, fiam, jól gondolod: ama emlékezetes diófa állott az udvar sarkában – dehogyis állott, hanem uralkodott –, amilyen diófát azzal a messzilátó szándékkal szoktak elültetni, hogy legyen valaki a háznál, aki a rajongásig szeretett gyermekeket, az imádott unokákat a kellő időben, a rossz gondolatok idején fejbe veregesse a lehulló gyümölcseivel. A diófa alatt asztal, amelyen kártyát vetni vagy szent bibliát is szokás olvasgatni, amikor elkövetkezik a hosszú őszi nap, de még nincs foga a napsugárnak. És a kastélyt – mint általában minden házat ezen a környéken – bizonyos Esterházy nevű úriember építette, hogy legyen helye meghúzódhatni a vadlibavadászatok idején. Ám ez az Esterházy régen elszállott a vadludak útján – most egy bizonyos Baranyai nevű kisasszony rendelkezett arról, hogy mikor feküdjek le. Ugyancsak ő tartotta számon a kalendáriumban a böjtös napokat, amit azt hiszem fejből is tudott volna. Figyelemmel kísérte a hold, szél és az eső járását. Sőt még arra is volt ideje, hogy szemügyre vegye árnyékomat a kert kavicsos útján, és árnyékomról megállapította, hogy az idő kezd muladozni felettem. „Talán kisebb lett az árnyékom?” – kérdeztem riadozva. „Nem – felelt ő –, inkább nagyobbnak látszik, de csak holdsugárnál, napvilágnál nem nagyobb, mint a vincelléremé, pedig az a porosz hadjáratot is végigszolgálta.”
– Baranyai kisasszony ajándékozott meg azzal a venyige-bottal, amellyel megtámaszkodhatom, ha elfáradtam a szőlőhegyen való járkálásban. Így szólt, amikor a vörös botot átadta: „Ha gyermekkorában ismerem vala, bizonyára más hivatása lett volna ennek a venyige-vesszőnek. Úgy nézem, jó uram, hogy kölyökkorában sok alkalmat adott a venyige használatára. Ha öregségében ismerném: megint más jelentősége volna a venyigének. Öregember már nem élhet meg tűzrakás nélkül, mert ez a mindennapi élete. Kiterjeszti kezét a venyige piros lángja és keserű füstje felé: Megbékül életével, leszámol elmúlt napjaival… Ha vándorlegény korában ajándékoznám meg a venyige-bottal: ennek bizonyára az volna az értelme, hogy meguntam már kuktálkodását a konyhám körül, valamint azt sem kedvelem, hogy éjszakánként olyan lármát csap, mint az egér, amely mogyorókat kerget a padláson. Vándorlegény598 korában azt jelentené a venyige, hogy fel is út, alá is út, menjen tovább vándorolni barátom-uram.”
– Erre én meglóbáltam kezemben a hatalmas venyige-pálcát, és azt kérdeztem Baranyaitól: „Tekintettel arra, hogy sem kölyök, sem öregember nem vagyok, de már a vándorlegénységről is leszoktam, mióta régi csillagomat, a kocsmacsillagot új csillaggal cseréltem fel: kérdem tehát, hogy milyen jelentősége van most a venyigebotnak?”
– Baranyai elgondolkozott: „Legyen barátságos kísértet a házamnál, aki megvédelmez mindenféle rossz emberektől. Így például azoktól a férfiaktól is, akik rossz szándékkal lépik át küszöbömet.” Erre én tisztelegtem botommal, miután megérteni véltem a kisasszony gondolatát.
– Rövid idő múlva szükség is lett a venyigére.
– Ez pedig akkoriban történt, amikor Baranyai kisasszony arról panaszkodott, hogy mindenféle piros nadrágos, piros képű, lángoló megjelenésű férfiakat lát álmában. Egyik piros nadrágos sarkantyúpengetéssel ugrik elő a kéményből – a másik kövér ember, akin a pattanásig megfeszül a huszárruha, az ágy alól búvik elő. A harmadik az ablaka alatt vonatja az éjjeli zenészeket, és különös táncot lejt hozzá.
– Felelem neki erre: „Ezek az álombéli jövevények valószínűleg azok a régi Esterházyak, akik valaha itt mulatták magukat. Nem kell velük annyit sem törődni, mint az őszi falevéllel.” Baranyai kisasszony megforgatta a karkötőjét: „Nem, ezek élő férfiak, akik valahol messzire reám gondolnak, akik közül majd egyik bizonyosan eljön értem.” – Amire én szorosabbra fogtam botomat, de a bekövetkezendő eseményeken többé nem segíthettem.
Ősz lett – már megint az a végzetesen piros ősz –, a kóbor kutyák nem rágták le többé a szőlőt, hivatalomnak lassan vége lett. És akkor egy éjszaka azt álmodtam, hogy szép, hatalmas venyigepálcám átváltozott a kezemben. Átváltozott pedig keresztes végű zarándokbottá, amellyel a jámbor búcsújárók, a búcsúvezérek róják kezükben az országutakat. Mire álmomat fejtegetném magamban: máris kiderült a különös álom jelentősége. Baranyai kisasszony599 egyikével ama pirosnadrágos kísérteteknek, az éjszaka megugrott a háztól. Engem pedig zarándoklatra küldött boldogtalan szerelmemmel.600
