HETEDIK FEJEZET • A szerelem eljön a szörnyetegek közé is
HETEDIK FEJEZET • A szerelem eljön a szörnyetegek közé is
Az előadottakból körülbelül azt lehetne következtetni, hogy a díványon horkoló Pista bácsi (mindig a nagy lábujját mutatta), valamint az ágy mellett rossz szagúan fekvő és feltörekvő gyomorsavait hallható kortyokban nyelegető öreg Zöldné társaságában a mindenható Szerelem amúgy is elhagyta volna a halni vágyó betegembert… Ellenben ez nem történt meg, abban az időben sem, amikor úgy utáltam magam testi romlottságomért, lelki katasztrófámért, tökéletes749 megnyomorodásomért, hogy mindenáron szabadulni akartam önmagamtól. A teljes megsemmisülés és legforróbb halálvágy, az életből való tökéletes elszabadulás idejében, amikor Pista bácsi fenyegetőleg fel-felhorkantott díványáról, mint egy vadember a zsákmányába jutott fehér emberre – amikor Zöldné borzasztó, csontos, szinte már a klinikai spirituszos üvegeket is megtapasztalt lábával az arcom felé rúgott (miután szemközt feküdt velem az ágy mellett), még ebben a kritikus időben is megjelent a Szerelem a halotti szobában, ahol a haldokló már csak abból a szempontból tengette-lengette életét, hogy megtudhassa, mit követett el eszméletlen napjaiban, mivel is vádolja őt az ügyészség?… Mert egy idő óta inkább fogház- vagy fegyházbüntetésének tett volna szívesebben eleget, mint itt a szanatóriumi fehér szobában az ápolók és orvosok társaságában élni… (Esetleg valami olyat tett, amiért a bíróság elrendeli felakasztását. Ez lett volna a legkedvesebb a beteg részére.)
És a Szerelem mégis eljött.
Meg kell adni, hogy zavaros idő volt a beteg életében. A napnak huszonnégy órájából húszat rendszerint a másik világon töltött dr. Bihari injekcióinak segítsége révén, egy órát csatázott doktor Cipésszel, egy órát a saját kínzóival, Pista bácsival és Zöldnével, egy órát a hozzátartozóival, akik kegyetlenül meglátogatták, és kegyetlen híreket hoztak – a hátramaradt órát a Szerelemnek szentelte…
A múlt időből jött a Szerelem tíz-tizenkét nő alakjában, akiket beteg ember véleménye szerint: mind szerencsétlenné tett, mert sokkal előbb elhagyta őket, mielőtt észrevették volna magukat. A beteg ember azzal kínozta magát, hogy tulajdonképpen ezeknek a nőknek összefogott, egyesített, az eget komprimáltan ostromló átkozódása volt megindítója a betegségének. Ha ennyi nő átkozódik, sír, dühöng, alkalmatlankodik egyszerre egyetlen emberért, akkor lehetetlenség, hogy ki ne nyíljon előtte a börtön kapuja, ahol majd valami címen felakasztják. (A törvénykönyv tele van paragrafusokkal és büntetésekkel, valamelyik majd alkalmazható lesz Betegemberre, aki összetörtségében, megkínzottságában, tehetetlenségében750 valóban és komolyan bűnösnek érezte magát – mint majd az alábbiakban pontosan kiderül.)
Persze a nők nem sorszám szerint jöttek, mint a divatlapok és a kirakatok modelljei, mint egy Zichy Mihály-féle rajzban, ahol nem tudja az ember, mikor kezdődik az őrület.
Minden rendszer nélkül – mint egy foszlány az élettörténetéből – nagy mazurt táncolt egyszer Gyöngyivel, egy lelkesen hervatag, többet próbált és az élet örömeit már ugyancsak megbecsülő kis asszonnyal, aki hálás volt minden szerelmi vallomásért, mert tapasztalatból tudta, hogy reggelre elfelejtik. Gyöngyi egy Szatmár megyei orvos szökésben levő felesége. Gyöngyi kámforszaga megzavarta Betegembert az újonnan kezdett csókolózásban. Idegbeteg vagy gyomorbeteg asszony volt Gyöngyi, de roppant hajlamos a szép szavakra, amelyeket eddigi szomorú élete kárpótlásául intéztek hozzá.
– Ó, már el is felejtettem, hogy kék az égboltozat. Ön juttatta megint eszembe – mondta Gyöngyi a csalódott, de mégis szerelemre termett asszonyok szentimentalizmusával.
Gyöngyi mint finom lelkű nő, hamar észrevette a helyzetet, és eltűnt a Betegember életéből, bizonyára sok sírással egybekötve, mert azok közé tartozott, akik sírdogálni szoktak magukban.
Íme, a könnyekért, az egyfogatú bérkocsiban elmondott hazug szerelmi szavakért, az étterembeli biztató pillantásokért, az erdei sétáért és az utána következő élményekért most fizetni kell a Betegembernek, mint valami könnyelmű adósnak, aki azt hitte, hogy adósságait elfelejtették. Jó és derék nő volt – szenvedni érte nem is volt fájdalmas. Az ajkáig érő fátyolkája volt, amelyet elleptek a hópillék, és kék szeme végtelen bizalommal sugárzott a fátyolka cirádái alól, mintha egész életét rábízta volna Betegemberre.
– Bocsásson meg, Gyöngyi, hogy nem voltam érdemes a bizalmára! – ordított a Betegember kínjában az elsuhanó látomány megjelenésére, mire Pista bácsi egy mérgeset horkantott a díványon.
– Ez az akasztófára való még éjszaka se hagy nyugodni? – kérdezte megfordulva fektében.
Zöldné pedig, aki ugyancsak felébredt: a lábát, a talpát igyekezett a beteg nyitott szájába nyomni.751
Így elmúlt Gyöngyi a világból…
– Csak még egyszer találkozhatnék jóságosságával, engedelmességével – súgtam a fal felé fordulva, mert hála istennek úgy feküdt az ágyam, hogy nem kellett a szívemre feküdni, mikor a fal felé fordultam.
