HUSZONEGYEDIK FEJEZET • Egy nem sikerült hitvita, de a vége nem rossz

Teljes szövegű keresés

HUSZONEGYEDIK FEJEZET • Egy nem sikerült hitvita, de a vége nem rossz
Mint már az élettelen tárgyakról, cselédekről, ápolókról elbeszéltem, hogy sietnek a bajban levő tisztességes emberek ellenségévé szegődni – a fésűről, amelynek foga kitörik, a ruhakeféről, amely elvész, a fogkeféről, amelynek szálai kihullanak a hosszú betegség alatt –, ugyanez az ellenségeskedés nem mondható el váratlanul szép emberekről, akik megérkeznek életünkbe. Ilyen váratlanul szép ember volt T. káplán úr, aki az ajtón belépett.
T. tisztelendő úr – mint később kiderült – még az egyházjognak is doktora volt, aki ismerte a legmodernebb tudományokat, de a hajdani ördögűzéseket, középkori szokásokat is (amelyekből voltaképpen mit sem vontak vissza a pápák, az inkvizíció nevű eljárást bármely nap el lehetne kezdeni, ha akadnának hozzá megfelelő bűnösök, de úgy látszik, az egész világ megjavult, csak magam vagyok gazember).
És emellett bájos, romantikus, szőkésbarna, világos szemű fiatalember volt, aki papi ornátusban sem tudta elfelejteni, hogy szülei színészek voltak, legalábbis előttem nem, akinek atyjával793 hajdanában a legkülönbözőbb s e feljegyzésekhez nem méltó helyiségekben találkoztam. Anyját csak a színen láttam pörögni kurta szoknyájában.
De éppen elég volt ennyi is, hogy az ifjú papban felfedezzem a romantikát, a másvilágiasságot, magasabb gondolatot, amely esetleg az égbe visz. A bűnös életéből – a magam életéből – kimenekedett, kivirágzott, már életében szentté vált ifjúnak néztem a halovány arcú papot, amint kereszttel a kezében, fehér ingben és stólával felém közeledett, mint egy valósággá vált vízió a jó víziók közül.
– Atyám! – mondtam kezemet összekulcsolva – önre akarom bízni veszendő lelkemet, talán a pokol helyett a tisztító helyre juthatnék, mert nem vagyok eléggé elvetemedett, s már a földön is szenvedtem eleget.
Valószínűleg így kezdtem vagy hasonlóan: a megindulásig fokozódott lelkiállapotban, amikor a távolban levő barátok és a közelben levő ellenségek képzelt társulati körében az ifjú szentet (lehet, hogy Imre vagy Ágoston volt a keresztneve) üdvözöltem.
– Isten küldetéséből jövök erre a helyre, ahol a gazdag és hitetlen emberek szoktak meghalni anélkül, hogy testi szenvedésük miatt eszükbe jutna nekik a túlvilág – felelt az ifjú arkangyal, akinek jövetelére, fehér ingének, stólájának megérkeztére szinte világosság lett a késő alkonyaiba borult szobában.
– És az én legalázatosabb kérelmemre, főtisztelendő atyám, hogy kezeibe helyezhessem lelkemet, amelytől megválni szándékozom – válaszoltam, amint félig öntudatlan állapotban tudtam.
– Ha öngyilkossági vagy hasonló terveket forgatna a fejében, arra az esetre úgysem jó az én segítségem, mert egyházunk mindig ellene volt az öngyilkosságnak, mert az egyházatyák irataiban ezt olvashatta volna, ha erre ráért volna, Szindbád úr!
Így szólt a várva várt próféta, rám szögezve szemeit, mintha nem tartaná állapotomat eléggé kétségbeejtőnek, hogy aztán megbocsátóbban, megértőbben az anyaszentegyház hangján szóljon hozzám.
– Fiatal ember, nem ismeri az életet – gondoltam magamban a794 betegek ravaszságával, akik mindenféle előnyökre akarnak szert tenni anélkül, hogy a maguk színészi szerepéből engednének, meg akarnak továbbra is maradni kíméletet érdemlő betegnek. Ugyanezért meglehetős indulatossággal vagy tán csak támadó szánalomkeltéssel válaszoltam a káplán szavaira:
– Főtisztelendő atyám, ön talán nem tudja, hogy életemnek ifjúságát egy régi kolostorban töltöttem a Kárpát-hegységben. Páduai szent Antaltól kezdve, aki most annyira divatban van Pesten, hogy már nekünk, igaz katolikus embereknek kellene tiltakozni a torzító szent Antal kultusz ellen, ismétlem, a páduaitól kezdve az esztendőt záró Szilveszter pápa élettörténetéig – átal a Xaveriakon, a szaléziakon, asszisziakon, szent Ferenceken, Loyola Ignácokon, az összes értelmes és agyvelőhöz szóló szent atyákon át a szív érzelmeihez szóló szentekig, mint szent Teréz, Péter Pál irataiig áttanulmányoztam aquinói Tamás, Patrik püspök, Oktavián vértanú, Pál remete, Antal remete történeteit és a testi kiválóság szentjeit, mint például szent Györgyét, a kereszttel, Mártonét, Flóriánét megjegyeztem magamnak.
Az egykori színészpár fia (de magam is) elcsodálkozott a bőbeszédűségemen, amilyen csak egy beteg ember lehet, aki mindenáron meg akarja menteni az életét (vagy legalábbis a halálos percét a fájdalmak idején, amikor a lélek katasztrofálisan válik el a testtől.) De a káplán hamarosan visszanyerte fölényét (mert mint később kiderült, azok közé a hitvallók közé tartozott, akik ecclesia militans néven védelmezték a katolikus egyházat).
– Aki a közhasználatban levő kalendáriumokat végigolvassa, az is megtalálja azokat a kiváló neveket, amelyeket felsorolt. Őszintén megvallom, Szindbád úr – mi sokkal többet tudunk Önről, a magánéletéről, az eddigi cselekedeteiről, mintsem elhihetnénk, hogy bármely evangélistának, így akár Lukácsnak vagy a próféta Dánielnek bármely könyvét ismerné.
Felelhettem volna ugyan azt is T. káplán úrnak, hogy ha nem hisz a szavaimnak, akár ki is kérdezhet a szent könyvek körül való ismereteimről – mert valóban kolostori növendék, okos jezsuiták és jóságos piarista atyák nyájában is voltam valaha, és tőlük795 olyan dolgokat tanultam, amelyeket élete végéig nem felejt el az ember… De most betegségemben, mikor megmenekülésemről volt szó, a kedves T. káplánnak az a másik megjegyzése vert éket a gondolataimba (amelyek szerettek volna elcsapongani a régen olvasott szent könyvekig).
– Vajon mit tudnak rólam, szegény szerencsétlenről, hogy érdemtelenné válok még a szentatyák nevének kimondására is? – kérdeztem.
T. káplán, aki csak nagy messzeségből, a képzeletből látszott olyan romantikus lénynek, akire én gyengeségemben számítottam: most megszólalt, hogy ezzel vallomást tegyen, hogy ő sem tartozik többé barátaim közé, mint ahogy remélni merészeltem:
– A közismert dolgokról most nem akarok beszélni, amelyeket önről a verebek is csiripelnek, hogy milyen korhely, kéjenc, haszontalan, istentagadó életet élt, miket prédikált a fiatalembereknek, a nem létező erkölcsökről, a szerelmi titkokról, a házasságtörésekről, szent Pál leveleinek meghamisításáról… Ezek a dolgok szokásosak a mindennapi életben, miután a háború óta leromlottak az erkölcsök, felébredtek a bestiák az emberekben. Az általános Rossz ellen, az ördög elhatalmasodása ellen az Egyház majd megteszi a megfelelő intézkedéseket.
– Alávetem magam minden penitenciának, búcsújárásnak, sőt nyilvános vezeklésnek is, csak annyi erőt adjon hozzá az Egyház, hogy akár a halálra ítélt, megnyugodott szívvel a bitófáig elmehessek – feleltem mohón.
– Ez megint más kérdés, az igazi töredelem kérdése, amelynek még semmi jelét nem adta, csak az egyházatyák nevével dobálózott, hivalkodva – felelt a lelkiatya, aki méltán lehetett elégedetlen előbbi viselkedésemmel, mikor még a szent ereklyetárgyakat, amelyeket valaha megérintettem tapintatosan férfikoromban, térdre borulva gyermekkoromban: védelmemre akartam felhozni. Valóban nem így kezdődik az igazi töredelem… Nem lehet csak szent Andrásra támaszkodni, amúgy is elég nehéz terhe van a vállán levő keresztgerendával. De mit kell tenni, mit tegyek én szerencsétlen, hogy mostani lelkiállapotomból kimenekülhessek?796
Az ifjú lelkiatya száraz szemmel nézte vergődésemet, amilyet már bizonyára eleget láthatott a bűnös emberek részéről eddigi pályafutása alatt is, és tekintetében, kék, hamukék, nyugodt tekintetében ekkor különös fényt fedeztem fel.
Nem mertem nyomban hinni a szememnek, mert a fény, amely a lélekdoktor szeméből véletlenül rám sugárzott: egy másik, most már mind ritkábban látott szempár fényével volt egyenlő. Mégpedig a veres doktoréval, testi orvosoméval, akiről már olvashattunk ezeken a lapokon.
Egy másodpercnyi volt ez a bizalmi kisugárzás a harcos egyháziakhoz tartozó ifjú pap szeméből, de elegendő volt ahhoz, hogy felkiáltsak:
– Tehát még volna isteni irgalom a számomra?
– Isten irgalmas – felelt a kora ifjúságában már egyházatyává emelkedett lelkipásztor. – Most elmegyek, de holnap újra eljövök. Addig gondoljon arra, hogy imádkozom önért, hogy kellő bűnbánatra tegyen szert. Mondja utánam a Miatyánkot, mert bizonyosan elfelejtette.
Így mondtuk el háromszor a Miatyánkot, a világ fennállása óta fogant legszebb költeményt. Az ifjú pap a kezével intett: nem tudom áldást vagy intelmet, mert már régen nem volt egyháziakkal dolgom.
– Pax vobis! Pax vobis! – rebegte, és elment.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages