HUSZONKETTEDIK FEJEZET • Zöldné és a szentek
HUSZONKETTEDIK FEJEZET • Zöldné és a szentek
Hát persze hogy nem adják olyan könnyen a bűnbocsánatot, mint azt némelyek hinnék, akik kicsi, mindennapi, iskolás bűnökkel bíbelődnek, amelyeket hetenként egyszer, a királyok és más kiválasztottak mindennap meggyónnak a templom sötét hátterében,797 lelkigyakorlatot tartanak, elmondják a kiszabott imádságot, és a bűnbánat virágai oly szomorúan lepik el lelkük kertjét, mint tavaszi virágok a földet.
De könnyíti a töredelmet a kéklő messzi-messzi reménység, hogy valaha valóban lelki megnyugvást, bűnbocsánatot nyerhetünk nagy bűneinkben is, ha azt a kékséget megpillantjuk lelki atyánk szemében, mint ahogy én is megpillantottam egy villanásnyira való időben.
Az éjszakát titkon virrasztva töltöttem, mint valóban régi könyvekben olvastam a megboldogult pápákról, mielőtt megkoronázták volna őket, az elhunyt püspökökről felavatásuk előtt, a mártírokrók, a hitvallókról – a csodatevőkről és az egyszerű szerzetesi fogadalmat tevőkről is életük nagy napja előtt, akik az éjt nem a szokásos álmodozásokkal, teli hassal való forgolódásokkal, sőt nőkről való ábrándozásokkal töltötték, hanem igenis böjtöléssel, kegyes gondolatokkal, imádkozással… Az erdei remeték segélynyújtásokkal, a pusztai remeték énekszóval tartották magukat ébren kakasszóig, amikor tudvalevőleg elmúlnak az éj borzalmai, főleg az éjféli kísértések, mikor Júdás megcsókolta Jézust a getsemáni kertben, amikor Krisztus Pilátus előtt állott: éjfélkor, mikor az ördög, kísértetek, rossz szellemek, nyugtalan lidércek és gonosz ámító gondolatok manapság is a földön járnak.
A böjtölés megkezdését könnyű volt keresztül vinnem, mert a sokat szereplő Pista bácsi minden gondolkozás nélkül átvette vacsorámat, valamely esti rizskását, amelyre persze egyetlen pillantást se vetettem.
De már a virrasztást nehezebb volt keresztülvinni a jóságos Madám (Barcsainé) esténkint beadott altatóporai, ezek a vízzel nyelhető porok – Sári doktorkisasszony esti látogatásai, valamint a mind tűrhetetlenebbé váló Zöldné miatt, akivel kölcsönösen úgy megutáltuk egymást, mint egy magára unt, csalódott házaspár, ahol egy harmadik is keveredett a játékba.
(A harmadiknak lehetne nevezni Pista bácsit, aki a rizskása után a díványon büfögött.)
Zöldnét nem lehetett olyan könnyűszerrel kijátszani szimuláns798 alvásommal (és titkos virrasztásommal), mint hittem volna, mert gonosz szemekkel vigyázott arra, hogy eleget tegyek a szanatóriumi beteg kötelezettségeinek, sóhajtozásoknak, panaszoknak, nyafogásoknak, időnkénti rosszullétnek, a váladékok kínos elmulasztásának, amelyben szeretett személyesen segédkezni, hogy az orrom pirult bele.
Egy asszony segédletével végezni kínos feladványokat, amelyeket minden zsákhordó tud – akár a fal alatt, akár egy magános kerítésnél? (Zöldné ezekre a dolgokra volt „pali”, hogy az akkori pesti nyelven jellemezzem őt.)
Később beláttam, hogy a betegápolási teendők közül leginkább erre volt hajlamos. Szegény kis öreg fejével nem tudott gondolkozni a csodatevő szenteken és más kiválóságokon, akik a messzeségből, a csillagokból, az emberi képzelemből, a szentírásokból, a bibliából előjöhetnek, hogy egy szerencsétlen embertársukat megnyugtassák, aki csak azért nem vált szentté maga is, mert életkörülményei doktor Cipész szanatóriumába sodorták.
Zöldné ügyelt a szentekre, akik a történelem nagy messzeségéből előjöttek, hogy valakin segítsenek. Talán illetéktelen beavatkozásukat nehezményezte az ápolásba, gyógyításba, mert mikor például alattomban legerősebben gondoltam szent Ferencre és jótéteményeire: hirtelen megcsiklandozta a talpam.
– Azt hiszem, hogy ez az egyén nem alszik – mondta Zöldné, aki darab idő óta – különösen a célba talált rúgásaim óta – leszokott arról, hogy állandóan gazembernek nevezzen alvásomban.
Most már egyénnek nevezett, ami nagy siker egy betegápolónétól, aki negyven esztendeig segítette át a másvilágra a nagyságos és méltóságos urakat és asszonyokat, fölszedte értük az ápolási díjakat, sőt még örökölt is egyet-mást, ruhaneműt, ékszert vagy készpénzecskét a betegek után, akik utolsó órájukban csak Zöldnére gondoltak.
Én sohasem gondoltam komolyan Zöldnére, nem hagyományoztam neki semmit legrosszabb pillanataimban sem, nem eskettem meg, hogy a temetésemen részt vesz, talán azért is fejlődött ki köztünk799 ez a sok félreértésre okot adó viszonylat, amely a szentek éjszakáján is bekövetkezett.
Zöldné nem volt jó barátságban szent Mártonnal, mert mikor az ő eltépett köpönyegét emlegettem magamban, Zöldné megismételte szavait:
– Mondom, ez az egyén nem alszik! – szólt volna Pista bácsihoz, aki azonban már a fal felé fordult.
Pedig éppen azért gondoltam Mártonra, a betegek ravaszságával, hogy efféle katona, vitéz emberrel való foglalkozásom megnyeri még tán Zöldné tetszését is.
De Zöldné szokás szerint felém rúgott, hogy elcsendesítsen, nem imponált neki Márton, akit egy darabig magam mellett gondoltam. Újabb szentet kellett tehát elővennem, aki segítsen a virrasztásban, a Zöldnével való érintkezésben, általában a közelgő éjféli órákban.
Így jutott eszembe szent Flórián… Ugyancsak barna ember, mert ezek a legmegbízhatóbb éjjeli virrasztók, páncélban, karddal, sisakkal a fején láttam egész életemben, ameddig visszaemlékezni tudok. Bátorságra, férfiasságra s egyben szent életre tanított, ami kevés szentnek az erényessége, ha fiatal korában a római légióban szolgált…
– Óbudán? – szólt közbe Zöldné.
– Talán a régi Aquincumban? – kérdeztem magamban, miután hirtelen nem voltam bizonyos szent Flórián szolgálati éveivel.
– Nem tudom – felelt Zöldné –, meg én még akkor ott laktam Óbudán, mostani házikóm megszerzése előtt, amikor érdemes volt a kis óbudai házakkal kereskedni. Az ember nem is hitte volna, hogy mennyit is lehet kapni egy düledező, kormos, csorgó tetejű, de mély udvaros, egyik utcáról a másikra átnyúló, kétkapus házféléért, amelyben csupa kislakás volt. Egy szoba, egy konyha! Ez volt a legjobb az óbudai házak közül.
Szerencsém volt, mert Zöldné szent Flóriánnal kapcsolatban megtalálta azt az időpontot életéből, amelyre kellemesen emlékezett vissza. Ment a házvétel és a házeladás! Tizenöt-húsz éve ennek – Zöldné kegyesen emlékezett meg szent Flóriánról.800
– Búcsú volt Óbudán a tiszteletére. Mindig, mint a város pártfogóját emlegették őt, a Flórián-szobor körül álldogáló házak többet értek, mint a távolabb levők.
Az éjjeli elbeszélés alatt, amelyet Zöldné részére kitaláltam, kitűnt, hogy Óbudán volt már egy különb házügynök is Flóriánnál, ez pedig nem volt más, mint Lakics úr, egy karikalábú, agyagszín-bajszú, de megtermett úriember, aki egy pesti kávéházból intézte az óbudai házak eladását és vételét. Zöldné voltaképpen Lakics úrnak volt a jobb keze, mert akkor még nem önállósította magát.
Lakics találmánya volt az, hogy szent Flórián gipsszobrát felállítgatta az eladó házak udvarán, mintha ott lakott volna valamikor a szent. Minden vevőnek tetszett az olyan udvar, ahol Flórián-szobor volt.
– Kár, hogy ez a Lakics vagy Bakics nincs benne a szentek történetében – gondoltam magamban Zöldné előadása alatt –, mert ilyen furfangos szent, aki ilyen ravaszul bánt el szent Flóriánnal: talán már engem is meg tudna segíteni. Hogy megszöktetne Zöldné karmai közül.
