HUSZONÖTÖDIK FEJEZET • Kaland a vörösszemű emberrel
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET • Kaland a vörösszemű emberrel
Máskor is tapasztalhattam, hogy az úgynevezett halni vágyók, letörtek, felfordultak, koldustestű, kolduslelkű emberek részére csak a papiroson szerepel az a bizonyos részvét, megértés, gyengédség, amit ők a külvilág részéről a maguk betegségében megkövetelnének.
– Részvét nincs, uraim – mondotta Szindbád, midőn története befejezéséhez közeledett. – Aki meg akar halni, az haljon meg, mondja a mindennapi emberi érzelem, visszatartani senkit sem lehet a haláltól, annál több marad az élőknek a levegőből, esetleg a régi ruhákból vagy egyéb földi javakból, mint például elásott kincsekből, amelyet a vörösbajuszú Pista bácsi még mindig nem felejtett el, mert nyájasságából az látszott, hogy az ásást, mint afféle legyengült ember, majd az ő társaságában végzem. (Ráfizetni nem lehet az ilyen munkára.)
Ellenben sokszor észrevettem, hogy az erősek, bátrak, elszántak, nagy kockáztatók, az életet nem túlságosan értékelők milyen sikereket tudnak aratni – hogy fordul feléjük az érdeklődés, amely körülbelül egyenlő a szeretettel, mert az emberek melegebben szeretni nem tudnak.
Igen, már az érdeklődés is jelentős valami az emberek részéről, amit magamon tapasztaltam, amikor Pista bácsi társaságában kisétáltam egy októberi napon, mint valami születésnapon a betegszobából a szabadba.
A hosszú ősznek ideje volt, hogy mindenféle színváltozást megpróbáljon a legpirosabbtól a legfakóbbig. A ligetben volt egy bokor, amelynek olyan gyöngyei voltak pirosból, hogy az ember megállott messzire, a fák sárgulása pedig szinte természetfölötti volt. Máskor tán nem is volt ilyen ősz. A nap sütött, és a fák mégis hervadtak, a levelek hullottak a Stefánia út mentén, a mellékösvényen, ahol először mertem megtelepedni Pista bácsival, mint búvóhelyen,807 ahonnan a Stefánia gyér közönségét úgy szemügyre vehettem, hogy ne legyek terhére senkinek.
Közömbös asszonyok sepergették a faleveleket a környéken, néha elment egy fogat, egy autó vagy tejeskocsi, szóval olyan dolgok, amelyek nem zavartak meg még akkor nagyon érzékeny, az emberektől rettegő lelkiállapotomban.
Pista bácsi nyájasan szívta pipáját a szomszéd padon, míg a szegény asszonyok telesöpörték kosaraikat a falevelekkel, őszi délben…
Vajon kihez hasonlítottam, ha valaki szemügyre vett a távoli sétány útról? – kérdeztem magamban, mert beláttam, hogy a veres intézkedése folytán nem lehetek többé se leromlott, züllött halott, mint egy dunai hulla, mint ahogy néha szerettem volna, de nem lehetek félbolond szökevény se, aki elhagyván a szanatóriumot a megengedett idő előtt, köz- és önveszélyessé válik. Meg kell tehát maradnom valamiképpen valami emberformájú embernek, akit esetleg a sétányról szemügyre vesznek az erre járó nem is feltétlenül jóindulatú emberek.
Kihez hasonlítottam tehát a magános padon?
Társaitól elmaradt, fogságba esett darumadárhoz, akinek szárnyait megnyírták, hogy ne repülhessen – gondoltam magamban.
Még jobb indulattal azt gondoltam magamban, hogy tán egy nagyratörekvő, de elbukott regényhőshöz hasonlítok szürke köpönyegemben, átkozott barna harisnyámban, kitágult gombos cipőmben, ócska kalapomban, mert nemigen törődött senki az öltözködésemmel, még magam se, miután az előbb említett okból semmiféle érdeklődés nem volt irántam. Regényhőshöz hasonlítok itt a mellékúton, ahonnan óvatosan gusztálom az embereket, a tört remények, nem sikerült kalandok, a nagy bukás után ismét közéjük kell keveredni.
Nem hasonlítok regényhőshöz, mondta bennem valami régi hang, amelyet hosszú idő óta itt a mellékúton hallottam újra, talán a kiábrándultság vagy a józanság megvető hangja, a mindenféle bomladírozások ellen való hang.
A regényhősök még azután is, miután feladványukat elvégezték:808 daliák maradnak, öreg daliák, lehetőleg szép őszülő fürtökkel, szabályos arccal, tiszta tekintettel, az élet fölényességével magaviseletükben, hogy hinni lehessen múltjukban.
De hát akkor kihez hasonlítok, ha valaki erre megy, megnéz, és fogalmat akar alkotni magában a látványról, melyet nyújtottam?
– Kihez? – szólalt meg bennem az ábrándtalan hang –, megmondom mindjárt, kihez. Egy leleplezett svindlerhez, egy tetten ért hamiskártyáshoz, egy vén, talaját vesztett szélhámoshoz, aki a betegségével, de a halállal is huncutkodni akart, de az orvosok és a papok, a valódi szélhámosok (ŕ la Lakics) okosabbak nála, és nem engedték, leleplezték, visszakergették a mindennapi életbe, miután nem érdemes vele foglalkozni se mint beteggel, se mint haldoklóval.
– Nem olyan könnyű a hamiskártyázás! – mondta most mellettem egy korhelyes, recsegő, anekdotás könyvből való hang, mintha gondolataimat a maga furfangosságával kihallgatta volna.
Vörös szeme volt a vendégnek, aki mellém a padra telepedett. Ezekben az időkben az emberek szemét figyeltem, mintha bennük keresném sorsomat. Ármányos, tolvajos, de nevetős és egyben barátságos szeme, mint aki megszokta a világ ostobaságai fölött mosolyogni, néha még a saját rovására is, de főként olyankor, amikor az ostobaságokból valami haszna volt. De még az arcjátékakor mutatkozó ragyamaradványok, a húsos nagy orr, a természettől kunkorgós, fodros, hervadt vörös bajusz, az őszülő, oroszlános pofaszakáll, a terjedelmes toka, a nagy nevetős száj az apró vörös szemekkel együtt azt bizonyították, hogy az élet nem mindennapi lovagjával kerültem össze.
– Nem olyan könnyű a svindlerezés, hogy azt mindenki megcsinálhatná, mert akkor svindler volna száz ember közül kilencven. Micsoda értékük volna az igazi svindlereknek? – folytatta a mellém telepedett úriember, akinek vállban olyan terjedelme volt, mint az igazi jó svindlereknek. (Mert sovány svindlerek hamar kézre kerülnek.)
Böfögött néha a hangja, mintha akkor ebédelt volna rampsteaket, antrekót, böftököt vagy más vesepecsenyét, amilyent a jóétvágyú svindlerek szoktak, akik azért csalnak, hogy jól éljenek, valamint809 benne lehetett legalább egy másfélliter sör, amelyet a pohár fülén, kisujja nyújtásával öntött a tokájába. Legalábbis negyvennyolcas gallérja volt a kékbabos, fehér csokorra kötött nyakkendő fölött. Persze a szalagra kötött monokli is ott lógott a kabátján. Milyen érdekes lehet, amikor ezt felteszi szemére, s ezen át olvassa az ügyiratokat, amelyek mellette a kézitáskában várakoztak minden alkalommal! Szürke keménykalap födte nagy fejét, fehér mellénye volt szürke zsakettje alatt és kamásni a lábán: a cipő fénye mint tükör, nyilván a folytonos tisztítás miatt.
– Nem olyan könnyű huncutnak lenni, mint azt egynémelyek hiszik, mint azt Szindbád úr, akit egyébként tisztelek és becsülök: a maga példáján is tapasztalhatta. Először is egy igazi hamis embernek nem szabad soha betegnek lennie, mert akkor már elveszett. „Kihajt a pályáról”, „mehet a pékhez” – ahogyan Pesten mondják.
Mikor ezeket a szavakat hallottam, végre tisztába jöttem az úriemberrel, aki mellém a padra letelepedett és kedveskedett. Senki más nem volt ő, mint Lakics, akit esztendők óta nem láttam, de akire az utóbbi időben gondoltam, aki minden esztendőben változtatta a külsejét. Mostani császárszakállával és egyéb pompáiban bízvást a névjegyére nyomtathatta volna: Lakics Bertalan (Berci) köz- és váltósvindler, oly sikerültén változtatta meg külsejét. Vagy csak az én emberlátástól elszokott szemem látta így?
Nevetős, böfögős korteshangján így folytatta:
– De hát manapság már kiment a divatból a svindler szó, inkább életművészeknek mondják azokat, akik ésszel és kedéllyel, betegség és gyávaság nélkül élik át életüket, mert tudják, hogy egykor a leghosszabb életnek is vége szakad, addig tehát nevetni kell a közbeeső dolgokon. A világ halad, új találmányok jönnek divatba, a megnehezedett életmódnak új mesterei jönnek, benzinerővel jár a régi lóerő helyett, képzelje el, mily nehéz nekem is a helyzetem, aki megmarad régi világbeli svindlernek, és óbudai házakkal, telkekkel kereskedik?
– Tehát Zöldné mégis értesítette? – gondolom magamban.
– Nem értesített engem senki se – mond Lakics –, csak véletlenül hallottam Szindbád úr állapotáról, és miután azt hiszem magamban,810 hogy még mindig a régi svindlerek fajtájához tartozik, mint jómagam is: nem ártana, ha nehéz napjaiban felkeresném. Voltam én már börtönbe jutott kortársainknál is látogatóban, mert tudom, hogy ilyesmi jólesik. Nem tehetek róla: jó szívem van, néha egy üzleti lehetőséget is elmulasztok, hogy egy bajba jutott, korombeli embert meglátogassak. Az embernek vigyázni kell a maga múltjára, gyönyörű életére, mint valami ereklyére, de kortársaira is, mert ugyan ki becsülné meg ezeket a dolgokat, ha nem mi magunk? Manapság csak a sekrestyéseknek és más hivatali embereknek van jó dolguk, azok esznek disznókörmét paszulyban, isznak bort délelőtt, délután. Nekünk, régi feltalálóknak befellegzett!
Így beszélt Lakics a városligeti padon, folyton nevetve kis vörös szemeivel, mintha a legmulatságosabb dolgokat beszélné el. Szemtelen volt valóban, mint egy régi pesti svindler, aki rögtön a zsebébe vagy a fejére akarna állni annak, akivel a sors összehozta. Már azzal is mérgesített, hogy nem hitte el, hogy komolyan beteg voltam…
Hasonlóvá akart tenni önmagához, felvett a pesti svindlerek névjegyzékébe.
Hosszú idő után először tettem komoly erőfeszítést az emberi támadások visszaverésére.
Mikor éppen legjobban böfögött, krákogott volna Lakics – mert hiszen neki okoztak elsősorban élvezetet a beszédei –, határozottan rászóltam:
– Akárki küldte ide, most már elég volt magából, takarodjon innen.
Lakics még mindig nevetett, mint aki tréfára veszi a dolgot. Egy ilyen nyomorult, beteg ember merne vele, kicsattanó egészségűvel így gorombáskodni! Egy ember, akibe még most is hálni jár a lelke!
De én nagy nehezen a pad karjába kapaszkodva felálltam, ugyanekkor felemelkedett Pista bácsi is a másik padon, és pipáját nyomban zsebre dugta, amint katonai állásban várakozott, nyilván imponált neki erélyes magatartásom.
– Tessék parancsolni nagyságos úr, dél már elmúlott – mondta, és kétlépésnyire jött a hátam mögött.811
Mikor a fordulónál visszanéztem, azt vettem észre, hogy Lakics vörös szemei mind apróbbak lesznek, sőt terebélyessége is kisebbedett.
Másnap komoly levélbeli ajánlatot, üzleti hangon írt levelet kaptam tőle egy óbudai ház megvételére vonatkozólag. De már kezdtem magamhoz térni, és félredobtam a levelét.
