KILENCEDIK FEJEZET • A veresnek nem tetszenek a dolgok
KILENCEDIK FEJEZET • A veresnek nem tetszenek a dolgok
A veres naponta – néha kétszer is, délelőtt és délután meglátogatott, mert ambícióját, orvosi hírnevét tette föl arra a tételre, hogy a menthetetlennek látszó beteget meglátogatja.
(Egypárszor már, amint a regék mondják: más betegek ágya mellett is birokra kelt a csontemberrel a haldokló érdekében, és úgy odateremtette a csontembert, hogy az még a tájékon se mert esztendőkig mutatkozni. Igaz, hogy izmai is voltak a birkózáshoz.)
Nekem csak az nem tetszett, hogy mindig a szokásos, fehér kabátos, nagy orvosi kísérettel jött. Nem tudtam vele bizalmasan beszélgetni a másvilági eseményekről, amelyekből már kóstolóba kaptam egy-egy jelenetet.
A veres még csak közel se jött az ágyamhoz, csak messziről figyelt, mint egy vizsgálóbíró, persze mindig civilbe öltözve a fehér kabátos szanatóriumi orvosok között, mintha nem akadt volna a házban az ő természetfölötti termetéhez alkalmas köpönyeg.
Vagy vidor mosollyal, vagy unottan nézte a velem való eseményeket. Az úgynevezett láztáblákat és más ápolói jelentéseket tartalmazó híradásokat nem is igen nézte, csak ült többnyire a háttérben, néha olyan egykedvűen – mondom – mint aki véletlenül vetődött volna a szanatóriumba, a betegszobába, akit alapjában véve nem is nagyon érdekel az egész eset – vagy olyan vidor tekintettel, mint valami cirkuszban, ahol kedvére való előadásokat rendeznek ápolók, ápolónők, orvosok és hozzátartozóik.
A veres, mikor hírét vette a női látogatásoknak, kicsinyt elfintorította húsos nagy orrát...
– A nők közül csak az ápolónőt szeretem a beteg körül – mondta elég megrovó hangon (hálistennek, nem volt jelen az újpesti vagy rákosligeti vasorrú bába, hogy a veres megjegyzését hallotta volna – odakint volt a perifériákon, ahol bizonyosan koraszülött gyermeket755 ásott el a szemétdomb alá, mint általában gondoltam erről a hölgyről, aki jó darab ideig megkeserítette az életemet).
– Az ápolónőjével aztán levizsgázott, tisztelt főprofesszor úr – szóltam az ágyból olyan elszántan, mint akinek már minden mindegy –, ha a londoni vagy svájci kórházakban, ahová tanulni jár, ilyen ápolónőket adnak a betegek mellé, akkor sem angol, sem svájci állampolgár nem szeretnék lenni. Megmaradok inkább alföldi betyárnak.
A veres tündöklő kék tekintetével rám nézett, mintha nagyon tetszett volna neki a megjegyzésem. A körülöttem üldögélő szanatóriumi, azaz helybeli orvosokhoz fordult komolyan, mint valami tanácsadással.
– Szeretném, ha az a bizonyos ápolónő valamivel korábban jönne be esténként és szigorúbban ügyelne arra, hogy az előírt szabályok betartassanak a beteg körül, mert a szabályok megtartása nélkül a mi közreműködésünk hiábavaló. Nagyobb rendet és szigorúságot javaslok betegünkkel szemben.
Szinte felordítottam kínomban, amikor barátom, pártfogóm, minden reménységemnek szavait meghallottam:
– Tehát főorvos úr kevesli eddigi szenvedéseimet? – kérdeztem kétségbeesett hangon.
– A szenvedéseknek csak az elején vagyunk. Két kézzel kell tartanunk önt, tisztelt barátom. Reméljük, hogy akkor siker koronázza munkánkat – felelt a veres, és többet nem válaszolt hozzáintézett szavaimra.
Szokása szerint erős szivarra gyújtott, és vidáman pöfékelve ment ki az ajtón.756
