MÁSODIK FEJEZET • A pokróc
MÁSODIK FEJEZET • A pokróc
A pokróc a legdurvább szövetből volt, kezelője pedig egy tagbaszakadt, rövidre vágott bajszú, beretvált arcú, vöröses ember, mint általában a műbirkózók.
– Én egyetlen ökölcsapást mérek a szívére, akkor nyomban meghal – vigasztalt Ferenc, aki masszőr, mumus és általában fehér kabátban járó mindenes volt a háznál. Mert természetesen szembeszálltam Ferenccel, mikor pokrócaival megjelent…
Csak egy szegény, erejét, egészségét, józanságát vesztett beteg ember lehet olyan báva, hogy egy dromedárral összemérje erejét, aki azért van a világon, hogy a gyengébb embereket maga alá gyűrje. De mint mondtam, doktor Cipész kínvallató módszere alatt állottam, és tán magam sem voltam elég józan, amikor minden pokrócozás előtt birokra keltem Ferenccel, aki elég jóindulattal bánt el csontig lesoványodott testemmel. Egyetlen bordámat, se kezemet, se lábamat, se nyakamat nem törte el a pokrócba való burkolás művelete közben, pedig talán gazdájának, a megsértett Cipésznek szívességet tehetett volna.
A mindennapi vereségben végződött birkózás után az ágyra teremtett, és a pokrócba (kettőbe) jól begöngyölgetett. Majd még egy hevederrel is átkötött, amilyent a bútorszállító munkások szoktak használni, amikor zongorát vagy egyéb nehéz tárgyat visznek egyik lakásból a másikba.
– Miért nem ütött agyon? – kérdeztem pokrócaim közül a felhevült Ferencet.
– Mert még nem adtak rá parancsot! – felelt Ferenc a bakásan nyírt, de a küzdelemben felborzolt hajával. (Avas brillantin-szaga volt a kezemnek minden csata után.)
Így aztán a pokrócomban maradtam a nyugtalanságok elől…
Mondhatom, hogy kényelmesebb helyzetekben is voltam életemben néhányszor, mint a Ferenc pokrócaiban.735
Hogy ne is beszéljek az úrnők mennyezetes ágyán kívül (ahol szerelmi meggyógyulás ürügye alatt tartózkodtam) a magam pamlagjáról, ahol elmerengve a világ ostobaságain, elgondolkozva az élet változatosságain – mosolyogva, sőt néha nagyot nevetve egy-egy váratlanságon – töltöttem napjaimat. De a pokrócoknál kényelmesebb helyzetben voltam akár utazásaimban, szekeren bóbiskolva vagy a vasúti kocsi hátának dőlve, a téli szánkók, lábzsákba és bundába burkolózva a Kárpátok között, vagy hajnalban, holdvilágos, nyári éjjelen egy széken elnyújtózkodva és a fehér hullámos, zuhatagosán morajló Dunán utazva a Vaskapunál.
Még sokkal több kényelmesebb helyet tudtam volna, ahol életemben már bizonyos pihenőket tartottam, mint Cipész doktor pokrócai között, de nincs sok idő a visszaemlékezésekre, mert a csavarintás után a pokrócokban, mint egy múmia, mély álomba merültem, és azt álmodtam, hogy megint egészséges, szabad ember vagyok, akinek nem parancsol Cipész doktor bérenceivel – a vér habosan száguld ereimben, szívem kihagyások nélkül dobolja a maga nótáit, azokat a boldog, megkönnyítő szerelmi vallomásokat érdeklődő hölgyeknek, visszamosolygó marha-, disznó- és ürüpecsenyéknek, felejthetetlen ízű kenyereknek, szőlőknek, almáknak, asszonyosan megérett körtéknek, a szűzi hamvasságú szilváknak, az ősz és tél álmodozó lekvárainak, a csorgó méznek, hideg tejfelnek – a forró szerelemmel színt valló baracklekváros palacsintáknak, a pirospozsgás császárzsemlyének, de még a közlegényi sorban levő nemes paszulynak is, amely megadóan omlik szét a fogak között, mintha feláldozná magát egy áldásos célért, a jó szerencsével rokonságban levő ecettel és pecsenyezsírral megbarátkoztatott lencsének és borsónak és krumplilevesnek…
Dalol a szív nótákat a petrezselyemnek, az egészségesen teli női bokának, a karalábénak és a női csípőnek, amely a karalábé gömbölyűségével kedveskedik, a répa vörösségének, amelyhez télidőben a vérszegény nők orrát hasonlítják, a máknak, amely úgy csörög már a mákfejében, mint akár a nők gondolatai csörögnek fejecskéjükben.
A múmia aludt a pokrócaiban és szépeket álmodott.736
