ÖTÖDIK FEJEZET • A veres megjelenése
ÖTÖDIK FEJEZET • A veres megjelenése
De az orvosdoktorok társaságában ott ült veres is.
Ez a veres a betegségem kezdetén valahol külföldön járkált, idegen kórházakat, külföldi orvosokat és más, tudománya továbbfejlesztéséhez való dolgokat nézegetett: csak arra az időre került elő messzi utazásaiból, amikor még javában huzigáltak a földön az ápolók és ápolónék, néha a hevedereknél, néha a hosszúra nőtt hajamnál fogva.
A veres megbízható kövér ember volt, már a külsejénél fogva is.
A régi századokban lehettek ilyen megnyugtató külsejű orvosok, akik pontosan tudták az életnek és halálnak titkait, de nem találtak megbízható embert, akire rábízhatták volna tudományukat, és ezért jóformán névtelenül múlottak el… holott leginkább mégis ők voltak azok, akik belenéztek az élet és halál regényeibe.
– No, most minden rendben van, ha a veres is megérkezett életem elmúlásához, mert neki van a legjobb tenyere a világon, amelyet a beteg szívére elhelyez! – gondoltam magamban, amikor a verest orvosaim között megpillantottam. Civil ruhában, mint egy fenség üldögélt ott, mintha véletlenül került volna a betegszobába, mint valamely érdeklődő, aki egy érdekes orvosi esetet akar látni.
A szemem azonban felfogta a veres rám vetett tekintetét, és első másodpercben – tetőtől talpig valamely gondolatnak se mondható sejtelem futamodott tagjaimon keresztül, tetőtől talpig vagy még tovább is, ahová csak a reszkető érzések érnek egy beteg ember párnái körül, mint akár a láz eszméletlensége, a sebzett galambként lebukó álom vagy a megfeszített tépelődés érzetei. – Itt a veres, meg vagy mentve!
A veresnek kék szeme volt, és az mindig nevetett, mint a nagyon okos embereké, akik tán mindent tudnak a világon, mert a veresről fel lehetett tételezni, hogy az orvosi tudomány kimélyítése szempontjából már egyszer-kétszer meg is halt, hogy a maga személyén,742 így a legnagyobb megbízhatósággal: kipróbálja a halál titokteljes pillanatait, lelki és testi érzéseit – de mindig gondoskodott arról, hogy vissza is jöhessen a földre, mielőtt valóban a másvilágra menne. Csak éppen az utat akarta jól kiismerni odáig, hogy mindent tudjon azoknak a megmentéséért, akiket komolyan szeretett a betegei közül.
Mondom, civil ruhában, ahogyan az utcáról jött be: – a fehér kabátos szanatóriumi orvosok között egy napon megjelent a veres is, régi jó ismerősöm, jó darab ideig némán nézegetett, anélkül, hogy közelebb jött volna ágyamhoz ez a százkilós, cirkuszi birkózóhoz hasonló, kopasz és még kopaszabbra nyírott fejű, az opulens táplálkozástól kissé hízottnak látszó, de roppant erélyes és mégis nevetős külsejű úriember…
– Szálljon ki az ágyból! – indítványozta Horkay doktor, akivel meglehetősen bizalmas viszonyban voltam.
Hosszú hálóingemben, csontig lesoványodott tagjaimmal, még mindig riadozó, helyükön alig megnyugvó gondolataimmal (talán a veres jelenléte sok tekintetben megnyugtatott), kiléptem az ágyból, és egy székre ültem, háttal az ablaknak, a tisztes gyülekezettel szemben. Így ült a vádlott a tízek tanácsa vagy az inkvizíció elnöksége előtt, akik bűneit keresték. Ez a tanács testem bűneit keresgélte, mert bűntudatom révén igenis rájöttem, hogy testileg sokat vétkeztem a fennálló erkölcsi törvények, de még a büntető törvénykönyv paragrafusai ellen is, amely szabályok éppen a nők és férfiak közötti érintkezést szabályozzák. (Sokszor becsukhattak volna egy-egy női feljelentésre.)
Engedelmesen kimásztam tehát az ágyból, és lesütött fejjel helyet foglaltam a kar nélküli széken.
Megannyi nyílként fúródott rám minden orvosi szem a szobában.
Legfigyelmesebben nézegetett rám a veres, aki tetőtől talpig végignézegetett, mintha sohase látott volna (pedig éppen eleget látott régebbi gyógyításai alatt).
– Most fogja meg a két kezével a széket – mert erőszakot nem743 akarok alkalmazni – egy kis operáció jön, mely megszabadítja kínjaitól.
– Akár a fejemet is levághatja – feleltem a hátam mögött lengedező fehér kabátnak, mert amúgy is tudtam, hogy a veres jelenlétében nem történhetik velem semmi baj. Ott ült az orvosok között a maga mázsás alakjával, emberfeletti erejével minden gyilkossági kísérletet megakadályoz.
Valóban a veres hipnotizáló tekintete alatt, a kék szemek biztató sugárzása közben ügyet sem vetettem a szúrásra, amely nyakszirtemen ért… Azt gondoltam magamban, hogy doktor Cipész nyilván az agyvelőmre, véremre kíváncsi, amelyet majd vegyvizsgálat céljából megvizsgál a laboratóriumban.
Később azt mondták, hogy ilyen szúráshoz rendkívüli kézügyesség szükségeltetik, mert hiba esetén a helyszínen maradhat a páciens. Meg kell adni doktor Cipésznek, hogy hiba nélkül döfött a műszerével – az orvosi gyülekezet meg volt elégedve működésével, míg én ügyet sem vetettem rá.
Én csak a veres mosolygó arcát néztem, aki olyan jókedvűnek látszott, mintha nevenapja, Lajos napja volna!… Mintha egy kedvére való beteg került volna elébe, akit paszióval lehet majd gyógyítani!… Mintha tudósi állapotának legkedvesebb idejéhez érkezett volna, mikor halálos csontvázamat, megzavarodott magaviseletemet, élhetetlenségemet szemügyre vette!
– No – mondta, mikor felállott, mintha gyürkőzni kezdene a viadalhoz, amelyet az ágyam fejénél álló Halállal akarna megvívni. (Az álmoskönyv szerint a halál akkor elkerülhetetlen, ha a lábánál áll a betegnek. Amíg a fejénél áll, addig csak meg lehet vele küzdeni valahogy.)
Odalépett ágyamhoz, és olyan kézmozdulattal, amelyet csak ő tudott, nagy fehér kezét, párnás, kimondhatatlanul jóleső tenyerét a szívemre helyezte. Közben a szememre nézett, komolyan, tűnődve, elgondolkozva… Orvos, aki áll a beteg fölött és gondolkodik. Vajon megmenthető? Vajon érdemes megmenteni még erre a szép életre?
Éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell szólalnom:744
– Lehet? – kérdeztem suttogva.
– Lehet! – felelt darab idő múlva. Igen csendesen, mindenféle orvosi fontoskodás nélkül, mintha csak éppen megengedett volna valamit. Nem nagy dolgot… Csak éppen annyit, hogy tovább élhetek.
A keze még mindig bolond, háborgó, nyargaló, bukdácsoló, koronként megtébolyodó szívemen pihent, hogy ennek minden megmozdulását megfigyelje:
– Somlai majd csinál fotográfiát a szívéről. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan fogunk a dolognak.
– Félek, hogy addig meghalok – feleltem rebegve.
– A haláltól nem kell félni, minden bizonnyal én is meghalok – mondta egyszerűen a veres, és szeme úgy ragyogott, mint a legtavasziasabb égboltozat, a legreményteljesebb tavasz, amely valaha a földön járt.
– Még ön is, főorvos úr? – kérdeztem hitetlenül.
– Én is, barátom, de erről most ne vitatkozzunk.
