TIZENHARMADIK FEJEZET • János néni megjelenései
TIZENHARMADIK FEJEZET • János néni megjelenései
Napról napra kezdtem többet gondolkozni, nemcsak a megváltó halálon, hanem azon a lehetőségen is, hogy innen megszökhessek, és a külvilágból vegyem fel a harcot itteni ellenségeimmel, doktor Cipésszel és társaival.
Nem tudom, beszéltem-e már emlékeimben a vasemberes házról és Retyezátiról, akitől és a vasemberes ház lakójától tulajdonképpen megmentésemet vártam?
Ha nem beszéltem volna, nagy hiányosságot követtem el, mert tulajdonképpen ők voltak azok, akik hosszú-hosszú, soha megvirradó éjszakákon távoli reménységet tartottak bennem, hogy innen valaha megszabadulok. Ez pedig így történt:
Valamikor sűrűn megfordultam egy házban, amelynek kapubejárata fölött egy kalapácsos ember állott. Kovácsműhely vagy hasonló lehetett a házban, ezt jelképezte a vasember.
(De most az én álmaimban az erő szimbólumaként jelentkezett.)
A házban tudniillik egy nőismerősöm lakott, János néni, ahogyan tréfásan nevezték.
János néni nagyhatalmú nő volt. Megjelenése hasonlatos valamely királynőhöz – mindig tele talppal, emelt fővel s arcán megvető büszkeséggel lépdelt az élet útjain, mert a férfiakat úgy ismerte, mint a tenyerét. Fiákeresek és hercegek rajongtak érte hajdanán, míg a régi Pest rózsanyílásában volt, a sajtó munkásai (akik mindenhová szeretik bedugni az orrukat), valamint a Nemzeti Kaszinó grófjai hirdették János néni mondásait. A legjobb ruhákat varratta Pesten – de otthonában slafrokban járt-kelt, mikor egy-egy kedves vendégének saját kezével készített rántottat (ahogy csak ő tudta, paradicsommal és kevés hagymával, mellé házi kenyérrel és valódi tokaji borral). Mint már ezekből is látható: János néni jószívű nő volt, aki gondolkodóba esett az élet problémáin. Árva leányoknak, akik eltévedtek, elszédültek, elbujdostak, az életben pártfogója764 volt. Mindig lakott nála, mint valami menhelyen, három-négy megzavarodott lelkű kisasszony, akik mint udvarhölgyek szerepeltek János néni körül.
Különös nő volt. Bizonyos kérdésekben – többnyire praktikus kérdésekben – olyan okos, mint a nap (ahogyan abban az időben mondták), míg ábrándos, idealisztikus, mondjuk szívbéli dolgokban olyan naiv, mint egy gyermek. (Így például a szerelmet is komolyan, sőt életre-halálra fogta fel gondolataiban. Bizonyára így mondta magában: – Szerelem.)
A vasemberes ház lakója körülbelül tíz esztendeig a Szerelem nevében ragaszkodott nyomorult személyemhez.
Nem tudnám megmondani, hogyan és miért, mert meglehetős kicsapongó életmódot folytattam, amelyről jobb nem beszélni. A vinkótól kezdve a francia pezsgőig lerészegedtem éjszakánként. A konyhaszolgálótól a hercegnőkig futkostam mindenféle elérhetetlennek látszó nők után. Barátaim voltak hordárok és császári és királyi kamarások, a Nemzeti Kaszinóban éppen úgy megfordultam, mint a hajnali lebujokban. Platinahamisítók között hallgattam a tárgyalás menetét („űztem a lapot” – mint abban az időben mondták), valamint a főrendiház ezüstfejű tagjait tanítottam a magyarországi közjogra.
Szóval ilyen bizonytalan foglalkozású ember voltam – miközben hírlapi cikkeket írogattam, többnyire erkölcsös cikkeket, amelyekben megostoroztam a világ mostani állapotát. De hát mit volt mit tenni, amikor egy hókupacon éjjel, a Szerecsen utcában, ahová éjjeli séta alkalmával darab időre leültünk: belém szeretett, és ettől kezdve tíz évig irányítani akarta az életemet.
Igen, a havon ültünk, mint a gyermekek, mert akkor egészséges voltam, egyetlenegyszer sem csúsztam el kimerültségből, betegségből, szédülésből, vérszegénységtől, nyomorúságtól, amitől felbukni szoktak az emberek. Tréfáltam János nénivel, sehogyan sem tudtam komolyan venni irántam táplált vonzalmát, holott János néni mindent komolyan tett az életben. Ha csak ebéddel kínált, azt is olyan komolyan tette, mintha attól az egyetlen ebédtől függött volna létem vagy nemlétem. Ha találkozott velem, olyan aprólékosan kikérdezett,765 hogy még azt is be kellett vallani neki, hogy ekkor meg ekkor valamely helyzetben mit gondoltam magamban. Ha pedig búcsúzásnál azt mondta: isten vele – ezt talán a leghalálosabb komolysággal tette, hogy majd velem lesz az isten útjaimban. (Pedig lám elhagyott, sírtam bele a párnámba.)
Tehát a legzavarosabb napjaimban János néni úgy mutatkozott előttem, mint valami mentőangyal, csak ő segíthet rajtam, amikor csupa ellenségekkel vagyok körülvéve, akik a veres kivételével mind életemre törnek. (Mintha én olyan sokat érnék nekik!)
A segítséget pedig úgy gondoltam, hogy János nénivel felbéreltetek erős fiákereseket és hordárokat, akik egy bizonyos percben megrohanják a házat, már tudniillik a szanatóriumot, elbánnak az idevaló szolgákkal, még az erős Ferenccel is, aki a pokrócokba szokott burkolni, Pista bácsival és Zöldnével pláne elbánnak, mert követelni fogom, hogy üssék le őket. Aztán felkapnak, magukkal visznek innen a gyötrelemtanyáról akárhová, akármerre, János néni útmutatása nyomán.
Csak a beteg lehet olyan naiv és ravasz, ahogyan tervem kivitelébe fogtam. Vörösbajszú, gonosz ápolómat, aki napközben kijárt a szanatóriumból, szemeltem ki segítőtársamnak, mégpedig olyanformán, hogy vele juttatom el a levelet János nénihez.
De zilált gondolataim közepette nem tudott eszembe jutni az utca neve, ahol a vasemberes ház állott, de még a ház száma se, mint olyan házé, ahol az ember anélkül is gyakran megfordul, és nem tartja érdemesnek a házszámot megjegyezni, csak annyit tudtam, hogy a ház valahol az Operaház mögött fekszik…
– Úgyis megismeri a kalapácsos vasemberről, amely kapuja felett áll. Húsz forintot kap az említett helyen, ha a levelet átadja – biztattam az ápolót, akiről feltehető volt, hogy húsz forintért akár az egész szanatóriumot elárulja.
A vörhenyes Pista bácsi gonosz szemével hunyorgatva hallgatott, átvette a levelet. Sohase derült ki, hogy megpróbálta-e a kézbesítést. Csak egyszer mondta méltatlankodva, hogy vasemberes ház nincs az Opera környékén.766
(Aminthogy később ki is derült, mert a kovács a házból kiköltözött, és magával vitte jelvényét, a kalapácsos embert a kapu fölül.)
Persze a levelet Pista bácsi átadta doktor Cipésznek, akinek kárörvendő kacagását sokáig hallani véltem a fejem fölött az emeleten.
– Fiákeren akart megszökni! Hahaha! – visszhangzott a folyosóról, mikor ott Sári, az orvosnő vagy egy másik orvos végigment.
Csak a veres nézett rám komolyan, de nem árulta el egy szóval sem, hogy tud a levélről. Ellenben Barcsainé, a kedves Madám szemében már felfedezni véltem bizonyos dévajságot, mintha azt mondta volna ő is:
– Fiákeren akart megszökni!
