TIZENHATODIK FEJEZET • A kutyák merénylete
TIZENHATODIK FEJEZET • A kutyák merénylete
Faluhelyen nagyon szerettem valaha a kutyákat, ezeket a megbízható, hű barátokat, amelyek éjjel-nappal talpon voltak a ház körül, szükségszerűleg, talán a saját és gazdáik unalma ellen, jeleztek minden, a ház körül járót, elmenő vagy jövő szekeret, vándorlót vagy koldust, mert a falusi élet többnyire aluszékonyságra van berendezve, legyenek éberek legalább a kutyák. Szerettem őket, mikor rövid vizitjeik után kivágyakoztak a konyhából vagy a szobából a szabad levegőre, éjszakánkint a hóban aludtak karika alakban, meglátogattak színt, vermet, kertet, kapubejáratot, mint valódi csendőrök, télidőben megnőtt a bundájuk, akár a farkasoknak, őszi időben a vásárra menő gazda kocsija után szaladtak és megállónál a kocsi alá bújtak, hogy el ne tévedjenek idegen helyen. Nem hagyták el a szekeret, mint akár életüket se, a városi, idegen helyen, mert tisztában voltak az eltévedés veszedelmével. Ellenben annál inkább gyűlölöm a kutyát a városban, ahol nézetem szerint semmi keresnivalója nincs, mint vadállatnak.775
A szanatóriumban, ezen az ördögi helyen az egyik bárónő foxterrier kutyát tartott. Egy irtózatos, fülhasogató, elkényeztetett hangú kis vadállatot, amelyet különösen vasárnaponként, a maga mulattatására ugattatni szokott. Bizonyosan valami rejtett szenvedélyét, titkos vágyát, freudista ösztönét (mint az orvosok mondták) elégítette ki a bárónő.
– Az anyád! – mondtam, mikor a vékony, lyukakkal átfúrt falakon késként átvágott a foxterrier elviselhetetlen ugatása.
Talán ezt is abból a szempontból tartják a házban, hogy letargiámból felébresszenek, amely szempontból Bihari doktor kis acélkalapáccsal megkopogtatni szokta a folyosó porcelánfalait, mintha térdemre ütögetett volna.
– Önnek mint régi világbeli úriembernek állatbarát híre van a szanatóriumban, Szindbád úr – mondotta Sári, a doktorkisasszony, akiről most már nem tudtam, hogy jóakarattal van-e irányomban vagy dühös, konok, kaján gyűlölettel, amit a hasonló kövér nők részéről egyformán tapasztaltam az életben.
– Igen, állatbarát vagyok, mert sajnálom a verebeket, galambokat, amelyek az ennivalós falusi élet helyett ezzel a kietlen városi élettel cserélték fel életmódjukat. És sajnálom a szegény kutyát, amelyik egy hisztériás öreg bárónő mellett kénytelen életét tölteni. Ennyiben állatbarát vagyok, de a dívány alá korbácsolnám azt a kutyát, ha a maga vagy gazdája mulattatására ugatni kezdene.
Így feleltem, mert a fültépő foxi-ugatásnak, ennek a tűzoltósípnak következményei is voltak.
A városliget tájékán, ahol ez a pokoli ház állott: többnyire kutyás emberek laktak. Házmesterek, akik kutyát tartottak segítségül nehéz foglalkozásukban, vagy nagy villatulajdonosok, akik ugyancsak kutyát tartottak, amellyel vasárnap délelőttönként, mint valami polgári tennivalóként sétálni jártak a városligetbe.
Nagy és bőszhangú kutyája volt a szomszédos virágkereskedőnek, még ma sem sikerült kideríteni, hogy mely szempont vezérelhet egy jámbor, öreg virágkereskedőt, ahol a szanatórium látogatói a betegeknek szánt virágadományokat vásárolták, arra nézve, hogy borjú nagyságú farkaskutyát tartson, amely a foxterrier biztos776 helyről hangzó, idegtépő ugatására utcai spektákulumot rendez? A farkaskutya vasárnap délelőttönként a maga bömbölő hangján ugatni kezdett, mintha tüzet érezne, és csatlakoztak hozzá a környék sétáló vagy otthon maradó kutyái, mint valami karnagy jeladásához.
Néha félóráig is eltartott ez a hangzavar, amelyet láthatólag nem élvezett más, mint az én szerénységem, akinek hallása a hosszú, rejtelmes betegség alatt megélesedett.
(Ha egy pók mászott volna végig a falon, tán azt is meghallottam volna. De valamiképpen pók nem volt doktor Cipész szanatóriumában, talán azért, nehogy betegei elbízzák magukat a szerencsés jel láttára.)
Természetes, hogy akkori lelkiállapotomban a kutyák magaviseletét ugyancsak ellenem irányuló merényletnek véltem, a kutyák, akiket felbiztatnak az emberek, hogyan lehet bosszút állni egy emberen, akinek annyi bűn nyomja a lelkiismeretét.
De a kutyák kegyelmesebbek voltak az embereknél, legfeljebb félóra alatt a szanatórium környékéről az öreg bárónő foxterrierjébe alattomosan belerúgott valamely kormos fűtő, aki ugyancsak nem rajongott az ilyen elkényeztetett ebekért, mert maga is faluról származott, ahol a kutyák ok nélkül, pláne vénasszony intézkedésére nem ugatnak, hanem inkább lehúzzák a sántikáló vén boszorkányokat.
– A sors közbelépett – mondtam magamban az élet apró örömeit élvezve, amikor a fertelmes kutyaugatás megszűnt a környéken. Korbácsot vagy ölbeültetést kaptak a vasárnapi csetepatéért. A magam részéről leginkább bottal vertem volna őket. A városi kutyának nincs joga ugatni!777
