TIZENHETEDIK FEJEZET • A megcsalt ember merénylete
TIZENHETEDIK FEJEZET • A megcsalt ember merénylete
Mit, mit nem gondok magában Sári, a doktor kisasszony gyógyításomra vonatkozólag, arról csak egy jellemző példát mondok el a kutya-macska hecc után.
Lakott itt a betegházban egy ember, bizonyos Karvalyi úr, akinek ajtajára mindig ki volt függesztve a haldoklási vagy a nehéz betegséget jelentő tábla: A beteg látogatása tilos. Gondolom, az én ajtómon is ilyen tábla volt, de hát én komolyan beteg voltam, míg Karvalyi posztó papucsaiban, prémes kaftánjában, mozdulatlan, fehér és többnyire borotválatlan arcával napközben többször is végigtotyogott a folyosón, igaz, hogy nyomban elrejtőzött, amint a legkisebb zajt hallotta, bemenekült ismeretlen szobákba, mellékhelyiségekbe, mosókonyhákba, ha távolabb volt szobájától, mintsem azt a rövid idő alatt elérhette volna.
Ez a Karvalyi a felesége elől bujkált a maga szobájában, mert nem is egészen alaptalanul az volt a meggyőződése, hogy a felesége fogja megölni.
Karvalyival a lépcsőház egy sarkában ismerkedtem meg, amely helyre a kerti ápolgatás után kikönyörögtem magam Sári doktorkisasszonytól, aki ellensége volt az örökös ágyban fekvésnek, álmodozásnak, megadásnak, letargiának. (Pedig én azt szerettem.)
Sári doktorkisasszony a maga mázsányi testmértékéhez szabott fehér kabarjában üldögélt mellettem a sarokban, kuplévicceket, szaftos vicceket vagy orvosvicceket mondogatott, amelyeken elsősorban ő nevetett jóízűen, míg a beteg pokolba kívánta az egész vicckalendáriumot, amit a szanatóriumi orvosok hordanak a fejükben, és minden betegnek elmondanak.
Ámde a beteg ravaszságával figyelmesen hallgatóztam, még nevetést is hamisítottam, nehogy Sári őnagyságának eszébe jusson az ápolókkal megint a borzalmas szép parkba levitetni, ahol a szanatóriumi betegek úgy viselkednek, mintha a műkertész ültette778 volna őket a növényeivel együtt. Inkább itt szenvedtem a kevésbé látogatott, második emeleti lépcsőházban, ahol ugyan járkáltak mindenféle emberek, meg maga a nagyszakállú pesti főkapitány is, aki egy délben eljött megfigyelésemre, és negyedóráig nyugtatta rajtam a szemet.
(Amint ezt egy szakállas úrról gondoltam, akiről később kiderült, hogy matracokat jött eladni a szanatóriumba.)
De mégis általában nyugalom volt, a liftes többnyire az első emeleten állt meg a maga zörgő masinájával, vagy a harmadik emeletre pályázott a kivilágított bérhintóval, szörnyű utasokkal, akik a harmadik emeletre kívánkoztak.
Ekkor jött ama Karvalyi úr a szokásos lappadt, papucsos lépéseivel, amelyeket a falakon túlról már ismertem, és nem tartottam ellenségesnek. Öreg mókusnak gondoltam őt lépései hangjából, aki járkál esténkint a szanatórium folyosóján, hátha történik vele valami, de semmi egyéb, mint az alkalmazottak, orvosok tisztelettel köszöntik, mint fizető vendéget szokás. Aztán csinálhat Karvalyi úr, amit akar. Még sajtot és üveges sört is hozathat föl a szobájába, mert az ajtajára kifüggesztett tábla ellenére sem volt olyan nagybeteg, mint hittük volna.
Lelki beteg volt, a felesége elől bujdosott.
Ez a feleség egy feltűnően rövidre nyírott hajú, kifestett, terjedelmes, de fiatal asszonyság, akinek meglehetősen pörgött a nyelve férje kocsmajárása miatt (más hibát nem tudott felhozni), aki nyilván a szanatóriumot is kocsmának nézte a földszinten terített, bejáró gyomorbeteg vendégek étterme miatt, ez a feleség egykoron és egyszerűen megszökött Karvalyi úrtól, de a nők gyakori szemérmetlenségével az anyagi összeköttetést továbbra is fenn akarta tartani Karvalyi úrral, aki emiatt kénytelen volt elmenekülni otthonából, és egy betegház lakói közé felvétetni magát.
– Ez a boldogtalan úr a maga partnere! – mondta Sári, amikor az óvatos Karvalyi urat megpillantotta, és az ismeretséget a nők gyakorlottságával összehozta.
– Hallom, hogy ugyancsak beteg embernek méltóztatik lenni – kezdtem olyan hangon, amelyet nem ismertem magaménak, mert779 már régen beszélgettem emberekkel, az igenen és a nemen kívül más szavakkal.
– Hja – felelt igaz fájdalommal Karvalyi úr mellém telepedvén, és egyszerre ütött mind a két kezével a térdére, mint minden leüléskor, mintha önmagát ellenőrizné a paralízis elől. – Vajon meg tudnának maguk védelmezni, ha valaki kiugrana a liftből, és bottal nekem jönne? – kérdezte igen halk hangon, miután a kivilágított lift éppen akkor suhant el a maga kéményében, és ez Karvalyi urat láthatólag nyugtalanította.
De ugyanilyen nyugtalan lett, amikor lépéseket hallott a lépcső felől – velem együtt. Én kárörvendő, gonosz emberarcoktól féltem, míg Karvalyi úr felesége nyájas tekintetétől, aki tőle megszökött egy fiatal, de állás nélküli inzsenőrrel, de kosztpénzért és hasonlókért még mindig elhagyott férje nyakára jár.
– Itt nem szabad verekedni – mondta Sári doktorkisasszony a maga vidám terjedelmességével, mint aki komolyan hiszi, amit beszél.
– Az illető nem nagyon kérdi, hogy mit szabad, mit nem szabad – már az utcán is megtámadott zsebpénze végett. Mit csináltam volna? Rendőrhöz kellett fordulnom, olyan erőszakos volt. Inkább hát odaadtam neki tárcám tartalmát, és aznap nem ebédeltem – mondta Karvalyi úr azon a csodálkozó hangon, amely az idealistákat jellemzi, akik mindig valamely földöntúliságot tulajdonítanak a nőknek, nem tudják leszállítani őket a kellő értékükre.
Majd később így folytatta:
– Véleményem szerint az illető nem is tudja moraliter mit cselekszik, ugyanezért komolyan nem is lehet rá haragudni. Egy elbolondított nő, amilyen ezerszámra szaladgál a világon a maga „fixa ideá”-jának élve, keresztülgázolva régi törvényeken, szokásokon, becsületeken, hírneveken. Így veszítette el a talajt lába alól nőm is tizenöt évi házasélet után, miután akadt egy barátnője, bizonyos cigány-zsidó származású Horvát kisasszony, aki egyéb nők módjára férfiak zsebtolvajlásából, félrevezetéséből, hamis kártyajátékból és egyéb ilyen aljas foglalkozásokból éldegélt Óbudán egy házban, amelyet egy öreg embertől örökölt bizonyos hamis780 végrendelet révén. Ez az úrhatnám kisasszony beférkőzött otthonunkba, és rövidesen fölborította azt szamárfülű feleségem segítségével. Az ember sohase tudhatja, hogy mit gondolnak, mit cselekszenek a tőle messze eső pólusokon, például egy pesti lakossal Óbudán. Ott ülnek este valamely kályha körül, a cigány-zsidó származású Horvát kisasszony kártyát vet, szép szerencséket és jövendőket jelent, ha bizonyos kártya szerint igazodik a szamárfülű nagyságos asszony, mármint nagyrabecsült nőm: valóban a kártya szerint igazodott, a kerítőnő révén megismerkedett az állás nélküli inzsenőrrel, mire elkezdődött fosztogatásom. Szomszédos utcába költöztek, hogy közelében legyenek annak a háznak, amelyet kifosztani szándékoznak. Ültek kettesben – mármint a foglalkozás nélküli inzsenőr és megboldogult nőm – hogyan lehetne készpénzre szert tenni Karvalyi úr adományából? Így nemegyszer sikerült a napi kosztpénzt birtokába keríteni őnagyságának az ismerős cselédtől a maga háziasszonyos fellépésével, amikor ugyancsak ebéd nélkül maradtunk. Őnagysága izgalmasan szaladt el a házból, konyhából a kicsalt kosztpénzzel. Nem volt ebédre kása, sült kolbásszal, mint azt kiterveztük.
– Talán nem kellett volna olyan engedékenynek lenni? – vélekedtem a magam szerencsétlenségében.
– Hejnye – úgy mondta, hejnye – próbált volna nem engedékenynek lenni uraságod. A fővárosi tűzoltóság vonult volna ki becses otthonába, mert őnagysága felgyújtotta volna azt.
Beláttam, hogy Karvalyi úrnak, ennek az elgyötört és ócskások piacára került idealistának igaza volt, mikor egy halálos ellenséggé válott és másba megszerelmesedett feleség támadásait, készpénz után való rohamait nem akarta visszaverni másként, mint a sorsba vetett bizalommal, az örök igazság törvényeivel, amelyek éppen úgy kedveznek a gyengéknek, mint az erőseknek, kinek van kedve odaállni egy hajdanán szép, de most mocsokkal teli női száj elé, miután a szerelem elpárolgott, és a nőből kijön igazi lénye? Nálunk, a magyarság családi körében már egy feltűnően hosszú bajuszú Madách nevű úriember foglalkozott a női problémákkal. Mint hallottam, a külföldi más tudományos írók is, akiknek nevét szerencsétlenségemben781 elfelejtettem. De vajon mi közöm van nekem Karvalyinéhoz vagy Karvalyi úrhoz a maguk házassági komédiájában?
Sári, a doktorkisasszony a bűnös, aki mindenáron föl akart ébreszteni letargiámból, még ilyen erőszakos eszközök árán is, mint a Karvalyi úrral való ismeretség, aki valami bestia elől keresett menedéket a betegházban.
– Azt hiszem, a foglalkozás nélküli úrinőnek lesz igaza az egész történetben – mondtam, mikor Karvalyi úr meggyötört saját családi történetének előadásával, amelyet végeredményben éppen olyan szemérmetlenül mondott el, ahogy azt az asszonyka tettekben véghezvitte.
