TIZENKILENCEDIK FEJEZET • Apró tárgyak merénylete

Teljes szövegű keresés

TIZENKILENCEDIK FEJEZET • Apró tárgyak merénylete
No, de elkeserítés, bosszantás, ingerkedés szempontjából megbántóim nem sok fórt adhattak az apró tárgyaknak, amelyek kellemetlenkedés szempontjából körülvettek. Igazán csak az apró tárgyak, ezek az örökös ellenségek tudják olyan méregbe hozni az embert, hogy még a betegségéről is megfeledkezik néha miattuk.
Még az egészséges embert is megviselik az apró tárgyak szekatúrái, de milyen kész prédájuk nekik az amúgy is türelmetlen, beteg emberek, akik az élet és halál mezsgyéjén haladnak hol erre, hol arra, hol az élet, hol a halál felé nyúlnak bizonytalanságaikban. Mi volna jobb: tovább élni esetleg nyomorékon, vagy mindörökre kitérni az élet küzdelmei elől?
Ekkor jön egy nadrággomb, rendszerint a nadrág hátulsó részéről, amely nélkül nem lehet használni a nadrágtartót, a nadrágot, mikor már nagy nehezen fölkelt az ember az ágyból, miután Pista bácsi hússzor-harmincszor kiment a szobából, bejött a szobába. Sohasem tisztította ki senki se a ruhákat, se a cipőket, se a kalapokat, mert a szanatóriumok erre nincsenek berendezkedve. A betegek innen úgyse az utcára mennek, hogy tiszta ruhára legyen szükségük, hanem a másvilágra vagy további enyhébb betegszobába, ahol még egy darabig elszöszmötölik idejüket. Ritkán megy ki valaki a szanatóriumból az íróasztalához vagy a boltjába.
De maradjunk a nadrággombnál, amely leszakadt helyéről, a nadrág amúgy sem áll meg a lesoványodott emberen, tehát kárba veszett minden mosakodás, fésülködés és egyéb izgalmas előkészület ahhoz, hogy az ember doktori rábeszélésre fölkeljen az ágyból.
Különben is olyan betegnél, mint amilyen én voltam, mindennek kívülről kellett történni, hogy valami mozgás, lépés, elhatározás, cselekedet létrejöjjön. Letargiámban elültem volna a pokol tornácán is, gondtalanul, megadással várván azt a percet, amíg az ördögök785 védelmemről gondoskodnak, vagy valamerre elmeneküljek. De a nadrággomb dolga felbőszített, mert nem találtam meg, miután leszakadt, pedig hallottam gurulni a szobában.
Hát most itt vagyok, miután fölöslegesen megmosakodtam (a lelkibeteg elsősorban a tisztálkodást tartja feleslegesnek), hiábavaló bolond módjára megfésülködtem, tiszta ingbe bújtam, a cipőt őrült kínok között felhúztam a barna harisnyára, a két nadrágszárba olyanformán bújtam bele, hogy majdnem az orromra buktam a szoba közepén, ami fájdalmassága mellett nagyon nevetségessé tett volna a házban, ahol különben is minden alkalmat megragadnak, hogy rajtam mulassanak.
Azt azonban ne higgye senki, hogy elmentem volna a nadrággombot keresni, talán ágy alá, dívány és szekrény alá benézegetni. Nem mozdultam én egyetlen lépést sem a széktől, ahová gombszakadás után letelepedtem, csak onnan mérgelődtem magamban. Ez a gomb is bizonyára ellenségeim közé tartozik, pedig nem vétettem neki semmit. Mint ahogy azoknak az embereknek se vétettem, akik most gyűlölnek, kárörvendően nevetnek, vesztemet kívánják, anélkül hogy maguk is tudnák, miért. Végre jött Pista bácsi, és ugyancsak dühösen nézett rám vöröses szemeivel.
– Azt hittem, már a folyosóra ment, hogy itt takaríthassak.
Gyűlölte a takarítást, nem találta férfias, magához illő munkának, mint a cselédi munkák között is mindig akadnak válogatósak, akik például seprőt nem szívesen vesznek a kézbe, de a trágyát kihordják a szántóföldre. Így volt Pista bácsi a takarítással. Fölkelés óta azon dühöngött, hogy majd takarítani kell.
Röviden elmondtam neki, hogy a leszakadt gomb miatt nem tudtam öltözködni.
– Egy rongyos gomb miatt ilyen nagy feneket keríteni.
Váratlanul egész derűsnek hangzottak Pista bácsi szavai. A zsebkéssel levágott egy gombot a mellényemről, és fölvarrta a leszakadt nadrággomb helyére.
– A kabátot majd begombolja, akkor senki sem látja, hogy hiányzik a mellénygomb.786
A gomb Pista bácsi öltései nyomán tán még ma is a nadrágon van, ha ugyan az a nadrág megvan valahol. (Barna kockás nadrág volt, már maga se normális, mint az egyszerű posztóból varrott nadrágok.)
…Máskor a szekrényajtóval és az éjjeli szekrény márványlapjával volt bajom, mindkettő fejem épségét veszélyeztette.
Akárhányszor közeledtem a szekrényhez, valami ellenségeskedést vettem nyomban észre a szekrény részéről, mert itt tartotta Zöldné éjjeli holmijait, szoknyáit, meg tudom is én, miféle vénasszony rongyait. Ugyancsak ide lopkodta a boros és pálinkás üvegeket, amelyekből a doktorok megkínálgattak, hogy hatásukat kipróbálják, de én úgy utáltam az italt, hogy csak behunyt szemmel, mint valami keserű orvosságot tudtam bevenni egyetlen kortyot is. De Zöldné, ez a gonoszságban következetes vén banya nem hitt nekem, éppen úgy rejtegette előttem az italt, mint valami részeges ember előtt, mert ő már csak nem hitt a férfiaknak.
Tehát a szekrény inkább Zöldné szekrénye volt, mint az enyém, ugyanezért tapasztaltam ellenségeskedést a tükrös, politúros tucatszekrény részéről.
Igaz, hogy én magam sem tudom, mi keresnivalóm volt mindig a szekrényben, amikor holmijaim többnyire szét voltak dobálva a szobában, könyvet nem olvastam a hőmérőn kívül (amelyet többször le akartam nyelni súlyosabb napjaimban), a mosdón levő szappan, fogkefe, fogpor, Pista bácsi önborotva készüléke volt a mulattatóm.
Mégis a szekrényhez mentem, kinyitottam az ajtaját, és az ajtó éles része rendszerint homlokon ütött, miután egyenesen állni nem volt erőm. Többször megpróbáltam ezt a birkózást a szekrényajtó és köztem, de csak évek múlva jöttem rá, hogy mindez azért történt, mert nem álltam szilárdan, inkább minden tagomban reszketve az ajtó nyílásakor.
Igaz biz az, hogy alkonyattal, mikor Zöldné korábban termett elő, átvette a parancsnokságot beteg testem és lelkem felett, felgyújtotta a villamos lámpát az addigi őszi délután félhomályában,787 az elmúlást, lemondást, az élettől való megszabadulás félhomályát jelentő merengésben sokszor hittem, hogy Zöldné nem is az ajtón jött be, hanem a keményen át vagy a szekrényből lépett ki, amelynek bizonyára volt összeköttetése a szomszédos szobával, ahonnan Zöldné napközben kileste, mi lesz éjszakára a feladata, hogy jól megkínozhasson nappali teendőimért.
(De erről majd később, mert még beteg koromban is követtem el bűnöket, ami természetesnek látszik egy józanul gondolkozó ember előtt, de annál fertelmesebben az olyan beteg előtt, aki régi bűneiért amúgy is haragban van a lelkiismeretével, és újabb bűnöket halmoz a régi mellé.)
Tehát rá kellett jönnöm akár akartam, akár nem, hogy a Zöldné pendelyeivel telített szekrény az említett asszonyság cinkostársa. Bár nehezemre esett a kínok utáni vággyal, a fejbevágásokat kívánó lelkiállapottal szembeszállni, mind ritkábban nyitottam ki a szekrényt.
…Már nem nyitogatja! – hallottam egyszer a szomszéd szobából egy hangot, ahonnan valószínűleg éppen úgy megfigyeltek, mint az emeleti szobából a már említett lyukakon át.
…Az éjjeli szekrény márványlapjával pedig más kalandom volt, de az ugyancsak fejem épségét veszélyeztette.
Sokszor hallottam a lélekharangot, általában harangokat, amelyek valami közeli templomból hallatszottak át.
A harangozók rendszerint úgy csinálják, hogy három versre osztják fel harangozásaikat. Az első rész a legrövidebb. Szinte csalatkozva látod, hogy vége van az esti, hétórai harangozásnak… Dehogyis, akkor jön a közepe, amely már valamivel kiadósabb, majd a vége, amely olyan hosszan terjed az egész világ fölött, hogy az ember elalhatik a középső harang kondulásai közepette.
De a lélekharang, ez a sikoltozó, csendet, szundikálást felriasztó harang, amely mint valami vészjel szólal meg, amikor valaki haldoklik, és meghalására már megtörténtek az összes intézkedések, talán éppen egy rokon áll a torony alatt, aki a kipillantó harangozónak zsebkendőjével majd jelt ád: mikor volt elég a harangozásból, mikorára a veszendő lélek már megtalálta a kivezető utat a testből,788 a házból, a földről is talán, ha nem kell itt maradnia kísértetnek, a lélekharang nem hagyja magát könnyen, ha szabadjára hagyják, jól kitombolja magát, hogy olyan emlékezetessé kell tenni egy halálesetet, hogy az emberek még évek múlva is emlékeznek rá.
A lélekharangot rendszerint nem is hivatásos harangozó szólaltatja meg, annak éppen elég dolga van a maga harangozásaival, a szabályszerű, rövid, egyszeri ötóraival, a hétóraival, a félkilencessel, a tizenegyórással, a délivel és háromórással és a különböző temetési harangozásokkal, mikor valamennyi harangnak meg kell szólalnia, hogy a torony csak úgy dől jobbra-balra.
A lélekharangot rendszerint amatőrök szólaltatták meg, néha maga egy-egy jó rokon vagy örökös, felfogadott fiú vagy a harangozó alharangozója, mert az igazi harangozónak körül kell járni a különböző kocsmákban, és elmondani, hogy ki halt meg, miként, mióta volt beteg, mi volt az utolsó szava, betegsége, meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet.
A harangozó a visító, sikoltozó lélekharang kétségbeejtő megszólalási idején szívesen látott vendég mindenütt, mert hiába, mégiscsak egyházi ember, aki bár részeges fráter, valamit csak tud a halál ellen, hisz annyiszor van vele dolga. Jó, ha egy ilyen vörösorrú zümmögve, de fölényesen nagyképű fontoskodással beszélgető harangozó, aki éppen fontoskodásával ad becsületet sekrestyési és harangozol hivatalának, jó, ha a lélekharang hosszúra nyúló verssorai alatt a házban van, és forralt bort segít inni, miközben fejbólintással vagy főrázással kíséri a toronybeli harangozást, mint a zeneszerzők, mikor műveiket mások adják elő.
A lélekharangnál a harmadik vers tart legtovább, néha félóráig is, amíg a makacskodó lélek valóban elrepül, hogy a hallgató egy másik félóráig még képzeletben hallja a lélekharang visítását, pedig az már régen elhallgatott.
Elgondolkoztam néha, hogy nekem húzzák a lélekharangot, kék őszi délutánon, három óra után, amikor az arra jól megérett emberek meghalni szoktak, akár a bőrdíványra heveredve, mellényüket kigombolva, szívükre helyezve tenyerüket, akár az ágyban, ahol ebéd után, miután kedvenc ételeiket megették, utoljára ettek789 szilvás gombócot vagy szegénysorsban a szomszédasszony húsleveséből, azt úgyis literszámra főznek, azt úgyis csak az asszonyok jószívűsége dönti el, hogy ki és mennyit kap a levesből.
…Ámde akárhogy volt az eset, akárhogy figuráztam ki akkori lelkiállapotom szerint a lélekharang és más harangok megszólaltatását – a lélekharang harmadik, hosszúra nyúló versénél, amikor az alkalmi harangozó minden pillanatban kipillog a toronyablakon, hogy a „tüzet szüntess” nevű zsebkendő-parancsot várja – a harmadik versnél mindig önkéntelenül összetett kézzel, mint egy megzavarodott, fölemelkedtem ágyamból és ilyenkor akár nappal, akár éjjel: az éjjeli szekrény márványlapjának vágtam a homlokomat. Nyilván cserélni akartam a lélekharang szárnyán elszökő lélekkel, hadd menjek én egy csizmadia, asztalos vagy lakatos lelkében a túlvilágra, és ő maradjon itt az irigyelt szanatóriumban, amelynek levélpapirosára franciául és angolul is föl voltak írva a tudnivalók, sürgönycímek, telefonszámok.
Fölemelkedtem imára kulcsolt kézzel ágyamból, mikor már hosszúra nyúlott a harangozás: hadd menjek én helyetted, Kovács, Tóth vagy Kiss embertársam, fiatal vagy öreg barátom, maradj te itt a szanatóriumban, ahol valóban a német kémiai gyárból való gyógyszerekkel gyógyítanak, a járványos, fertőző betegeket sárga vászonba burkolják, látogatási időben senkinek sem szabad dohányozni, de az orvosok és ápolók elviselhetetlenek az én részemről, ezért talán próbáld meg te, földi atmoszférából elrepülni készülő lélek, miután neked úgyis mindegy.
Így akartam fohászkodni a középkoriasan csengő lélekharang második versének hallatára, de a fejem mindig beleütöttem a márványlap szélébe, a cinkostárséba, aki mint szanatóriumi bútor ugyancsak ellenem szövetkezett. Igaz, hogy vallásom szerint imádkozhattam volna akár fekve is, nem fölemelkedve, mert hiszen a mi vallásunkban a lelki bűnbánat többért kárpótol, mint a fölfeszítés. Ámde szerzetesek, akik a különböző rejtélyes kolostorokban valaha az életre előkészítettek, mindig azt ajánlották, ha istent hívom, lehetőleg emeljem föl a fejem.
Fölemeltem a fejemet, de a márvány homlokon vágott. A fal790 felé fordultam, valami sötétkék éjszakát képzeltem magam körül, amelyben csendesen repül egy kis fénysugár, a földről imént eltávozott lélek.
Lehetnék én is a helyében.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages