TIZENÖTÖDIK FEJEZET • A macska merénylete
TIZENÖTÖDIK FEJEZET • A macska merénylete
Sári, a már említett doktorkisasszony lelkes, tüzes, szenvedélyes lány volt, valódi asszonyember a talpán, aki mindenféle nagyképűség nélkül akár éjjel-nappal is dolgozott volna betegei között. Igaz, hogy hangosakat kiáltott, ordinárékat kacagott, ha egy jó, úgynevezett szaftos viccet hallott, felvisított: – „Jaj, mindjárt leesik a szoknyám!” – de azért jószívű, megértő ember volt az a kövér lány.
Ez a Sári a fejébe vette, hogy nem hagy elpusztulni mind mélységesebbé váló letargiámban, amellyel a világ dolgai iránt viselkedtem, abban a kimondhatatlan búbánatban, amely rám lomhult, hogy nem érdekeltek más dolgok, mint borzalmas vízióim. Szinte miséztem mindennap a borzalmas gondolatokkal, az elképzelt bűnökkel, amelyeket elkövettem, kínlódó lelkiismeretemmel, amely visszatükrözte az elképzelt bűnöknek hatását, a furdalásokat, álmatlanságokat, fetrengéseket. Nem, nem lehetett elhinni józan ésszel, hogy valami nagy bűnt ne követtem volna el, amelyért most szenvedek.770
De Sári nem hitt semmiféle bűnökben, mert egészséges, kicsit felületes, jó étvágyú ember volt, aki megmutatta mind a harminckét fogát, amikor arról beszéltem neki, hogy milyen bűnös ember vagyok.
– Előttem ne hencegjen, Szindbád úr, hanem menjen le a kertbe, ahol szép őszi idő van, amilyen tíz esztendőben se fordul elő.
– Ó, nagyságos kisasszony, nem vagyok én való azok közé az emberek közé, akik a szanatórium szép parkjában, bizonyosan csodaszép parkjában mutatkozva töltik életüket, bágyadt, kis, képzelt és dédelgetett betegségeikkel garnírozott életüket. Ahol a bárónő álmát fejtegeti a lélektani professzor, talán éppen maga doktor Cipész, lélektani alapon.
– Hallja, ne bántsa mindig a főorvosomat. Most már le fog menni a kertbe akár akar, akár nem. A kert végében, ahol a pavilon áll, egy magányos heverőpadról gondoskodtam a részére, ott senki se háborgatja, élhet gondolatainak.
Összetettem a kezem, és úgy könyörögtem Sárinak, hogy ne vigyen emberek közé, mert éppen előlük menekültem el ebbe a szörnyeteg házba, a pokolba.
Sári megmutatta mind a harminckét fogát, a beteg bosszantására még ő, a derék is nevetett:
– Tudja, ott hátul a parkban Retyezáti könnyebben átemelheti a falon – mondta a doktorkisasszony, leleplezvén legtitkosabb terveimet.
S nyomban két ápolót küldött, hogy a kertbeszállítást végrehajtsák.
Ilyen makacsok a doktornők, ha valamit a fejükbe vesznek. Szegényke, nem akarta belátni, hogy annyit nem kívánom a friss levegőt, mint a hideglelést.
Az ápolók felültettek arra a szégyenletes, hordozható székre, amelyen véleményem szerint minden embernek szégyellenie kell magát, aki nem római pápa, és hivatalánál fogva a hordszék megilleti. Nagy diadallal vittek, mint akit végül megcsíptek, és mutogatni visznek, mint valami majmot, amely eddig bőgésével zavarta771 a szanatórium, rendjét. Talán még szemüvegüket is felteszik a rövidlátó bárónők, hogy a sültbolondot megbámulják.
A gyáva férfiak, akik eddig remegtek Szindbád karjától, kardjától, észbeli fölényességétől, megmagyarázhatatlan erkölcseitől, kitapasztalhatatlan ravaszságától: a gyáva férfiak, akik itt diétás kosztot esznek, beleiket gyógyíttatják vagy rongyos reumájukat kezeltetik, egy rongyos hasrágástól megijednek vagy egy tüdőgyulladástól, ami ellen mégiscsak legjobb a pióca, nem a doktor, a gyáva férfiak most kárörvendve mosolyognak, mikor tönkrement közülük a legkülönb, nyomorult, tehetetlen csontváz. Alig élő emberroncs, a hajótöröttnél is nyomorultabb lett Szindbád, mert a legdrágábbat, a tiszta eszét vesztette el.
Ezeket vagy ilyenféléket gondoltam magamban, amikor lehunyt szemmel vittek lefelé a lépcsőkön, a borzasztó hordszékben, elöl az életteljes doktorkisasszony haladt a menetben, mögötte a micisapkás Pista bácsi, míg távolabbról a már többször említett külvárosi házra alkudozó Madám, mintha valamely házi, szanatóriumi ünnepélyt tartanának, amikor a minden kívánságával meghalni vágyó betegüket a szép kertbe vitték, hogy remélhetőleg utoljára megmutathassák neki ezt a világot.
A kertben valóban arra a helyre tettek le, a szalmafonatú padra (amelyen hosszú angolszürke kabátomban, lehunyt szemmel nyomban végignyúltam, hogy ne lássam ellenségeimet, az embereket).
Itt feküdtem a friss levegőtől rövidesen félálomba merülve, de a hangokat a kert magas kőfalai között megerősödve hallgatva magam körül. És néha szempilláim sövényén át kilesve a világba, a kavicsos parkba, a piros-fehér kerti székeken üldögélőkre, az ebédjükre várakozó hasfájós urakra, a két migrén-rohamjuk között kerti természetet élvező hölgyekre, mindazokra, akiknek a részére ilyen divatos szanatóriumban a kertet, a parkot a műkertészek berendezni szokták késő őszre növényekkel, amelyeknek nincs illatuk, csak rikító színük, mintha festve volnának, azokra az emberekre, akik mindennap megmérik a vérnyomásukat, pulzusukat, hőmérsékletüket, a testsúlyukat, akik szeretnek orvosi772 rendelet szerint (mintegy elhárítva magukról a felelősséget) élni, kelni, feküdni, emészteni.
– A doktor ezt mondta – ismétlik magukban a nap minden órájában többször is, és bizonyára régen meghaltak volna az én helyemben, míg nekem tovább kell küzdeni megutált, megvetett, meggyűlölt életemért.
Ilyenforma barátságos gondolatok között feküdtem az úgynevezett csodaszép parkban a késő őszi égboltozat alatt, kitéve messzire nyújtott félcipőmben és barna harisnyámban (amelyet éppen úgy utáltam, mint a fegyenc a ruháját), kandi, kárörvendő, gúnyos, lenéző, gyűlölködő pillantásoknak, mert az emberek nem szeretik maguk között a nagybetegeket. Mintha járványt hordanának magukkal, kórházban, ispotályban, temetőben van a helyük.
Egyszer aztán nevemet hallottam abból a csoportból, amely a legelőkelőbben, a kert közepén, az úgynevezett centrumban foglalt helyet, mégpedig a házból ápolóik, szobaleányaik által hozott gyógyszékeken, s oly előkelő betegek voltak, hogy senkivel sem beszélgettek, csak egymás között, mégpedig mindig ugyanarról a témáról: hová kellene utazni innen, ha egy napon az őszi hideg időjárás mégiscsak bekövetkezik. Ahogy a magam esze szerint gondoltam: ezek azok a betegek, akik mindig egy csoportban keresik fel a különböző szanatóriumokat (az élelmesebbek tán keresnek is a csoportos utazáson és percentet vesznek). Turgenyev regényeiben voltak (a múlt században) ilyen előkelő orosz társaságok, amelyek fürdőhelyről fürdőhelyre utazgattak, mindig a Grand Hotelben laktak, és az oroszok fájánál vagy a forrásnál találkoztak. Ilyenek lehettek az én ismeretlenjeim, hosszúorrú, öreg hölgyek, akik még oly szemtelenül kötöttek harisnyát, mintha valóban egész életükben azt csinálták volna, pedig tán tejkereskedőnek vagy uzsorások voltak, és fiatal hölgyek, akiknek kezében mindig volt egy angol regény, bár egyetlen szót sem tudtak angolul.
Unatkoztak, és egy fekete pápaszemes, borotvált arcú ember, aki leginkább hasonlított valami éjjeli karmesterhez, aki váratlanul, talán örökség révén, amely a háziasszony után maradt, pénzhez jutván, eszébe jutott régi szembaját kezeltetni – ez a fekete pápaszemes,773 kappanhájú ember volt a mulattatója az előkelő társaságnak, mert az előkelőek tévednek a legnagyobbat, amikor ismeretségi körüket kiterjesztik.
– Szindbád? – mondta fitymálva. – Régen hurokra kellett volna kerülnie. Ismertem Pozsonyban, ahol egy jó családból való előkelő leánykát akart a zárdából megszöktetni, de a háziszolgák megakadályozták.
Így szólt az egykori karmester, és hangját figyelve most már magam is emlékeztem rá, mint karmesterre egy nem egészen jóhírű házból, ahol mindenféle ledér nótákat gajdolt zongoraszó mellett, és ezüstpénzt vetettem a tálcájára elmenőben.
De mit csinálhattam volna helyzetemben? A megrökönyödött előkelő hölgyek a fekete pápaszemesnek hittek, ő csak vak volt, de én bolond voltam. S ugyanezért ki kellett állnom a megvető, felháborodott pillantásokat szürke kabátomban, legyűrt karimájú zöld kalapomban, amelyek még a régi jó időkből maradtak. Ki is állottam az egész felháborodást, alvást színlelve.
De ugyanekkor egy idetévedt nagy, fekete kandúrmacska a szanatórium parkjában kergetni kezdett egy csúnya, girhes, sovány szürke macskát, amely olyan kopott volt, mintha bőrbetegségben szenvedett volna.
A szürke macska végigfutamodott a szanatóriumi park jól ápolt útjain, és egyenesen felugrott a fejemre, az arcomba, hogy csak karmozdulattal tudtam lerázni.
– Az ördögök még mindig üldöznek – gondoltam magamban, és fölemelkedvén nagy nehezen fektemből a sok kárörvendő, gúnyos, kaján arc között, akik láthatólag nagyon mulattak az eseményen: jelt adtam a nem messzire pipázó Pista bácsinak, hogy vezessen el a csudaszép parkból, az előkelő dámák és urak közül, akiket mégse voltam hajlandó tovább mulattatni megjelenésemmel és balsorsommal.
Pista bácsi a közönség előtt karját nyújtotta, mint egy jóságos ápoló, aki életre-halálra vigyáz a betegére, de a folyosóra érve zápfogai közül ezt mormogta a fülembe:
– Még egy óráig kellett volna levegőn lennünk, amíg az ebéd774 ideje elérkezik. Most aztán mit csináljak magával abban a büdös szobában?
Falusi ember volt, szerette a friss levegőt.
– Köttessen pokrócba, Pista bácsi, mert nagyon rosszul érzem magamat az emberekkel való találkozás után. Gyertek, bolond víziók, nem lehettek bolondabbak az életnél…
Elfelejtettem mondani, hogy a macskaugrás közben, aki a legjobban mulatott a dolog fölött: egy pesti hamiskártyás és lóversenyjátékos ült hozzám legközelebb, aki a kártyanyereségből megengedhette magának azt a luxust, hogy fogyókúrát használjon. Mily gyönyörűen kacagott!
