A KÖDMÖNÖS NŐ
A KÖDMÖNÖS NŐ
Nehogy azt higgye valaki, hogy Szindbádnak őszi időben mindig csak éppen azok a nők jutottak eszébe, akiket imitt-amott elhagyogatott, mint a kertekben a lángpiros körtefákat (amelyek őszi színeikkel már előre példázzák, milyen nagyszerű zsarátnok lesz belőlük vénségükre), a császárnésárga almafákat, amelyek zászlóikkal szinte búcsút integetnek a padlásra költözött gyermekeiknek – nem, Szindbádnak eszébe jutottak ama nőismerősei is, akik bizonyos jeladásnak veszik a stiglicek füttyét az országúton, valamint az ó-barackfa bekívánkozását a ház belsejébe, mintha csak annál a tűznél akarnának felmelegedni, amelyet maguk gerjesztenek… Ezek a nőismerősök, régi szokásuk szerint, szeretnek papucsban járni az őszi harmatban, mindenféle olyan nagykendőket felkötni, amilyenekben a nagymama érte el a századik életévét – de bizonyos vidékeken nagyon kedvelik az úgynevezett ködmön-viseletet is, ezt a rövid bundácskát, amely olyan magyarossá, háziassá, családiassá teszi a barna asszonyokat. Őszidőben, a cinke csengetésére, a varjú papolására, a favágó fejszéjének távoli hangszaporulatára: Szindbádnak a ködmönös nők jutottak az eszébe.
Az mindnyájunk előtt ismeretes körülmény, hogy nem mindig szólítjuk a nőket gondolatainkban is azokon a neveken, amelyekkel a szájunkkal vagy az írásunkkal illetjük őket. Sok nő van, akit konvencionális „Csillagom”-nak vagy „Orvosságom”-nak nevezünk, míg belső világunkban e hölgyek egészen más neveken szerepelnek… A legjobb esetben „Töltött Káposztám”-nak mondjuk őket, de bizony megesik, hogy hallgatnak ők az „Ócska bocskor” vagy „Kutyateremtette” névre is, amint ezt már megérdemlik. – Szindbád hölgyét szemtől szembe „Virágos Akácfám”-nak szólította, míg odabévül bizony csak „Disznótor Borcsának” mondta őt. A ködmönös nő viszont Szindbádot megadással és302 szerelemmel, mint egy virágzó akácfához illik: „Nyírség fiának” mondotta; hogy az ő elfeledkezett szendergéseiben vagy belső káromkodásaiban (amelyhez igen jól ért némely menyecske) minek nevezte Szindbádot, az jó darab ideig nem derült ki.
Szindbád, mikor ismét útrakelt, hogy szemügyre vegye elmúlt világát – a nőket, akik hajdanában az ő szemtükrében igazgatták meg a hajukat, ha komoly sikert akartak elérni a kontratáncban, vagy gazdag öregembert kívántak meghódítani a batyubálban, természetesen nem hagyhatta ki régi ügyfelei közül a ködmönös nőt sem, mint ahogyan a kereskedelmi utazók évek múlva is felkeresik azokat a cégeket, amelyekkel üzleteket kötöttek.
A ködmönös nő portörlő-rongyot rázott ki az ablakon ujjatlan kesztyűiben – azokat a láthatatlan porszemecskéket rázta ki, amelyek éjszakának idején leszálldosnak a plafondról, a szekrény tetejéről, a szemöldök-fáról, hogy az ember nem is tudja másnap, hogy miért álmodott olyan bolondot. A porszemecskék megint csak néma, rejtélyes, semmitmondó kis idegenek lesznek a nappal világosságában, mintha semmi közük se volna az álmok előidézéséhez.
– Még szép dolog, hogy nem önt le valamivel az emeletről, csak a port rázza a nyakamba! – kiáltott fel vidáman Szindbád, gyakorlott utazó módjára, aki minden alkalommal szem előtt tartja, hogy milyen adjonistennel kell beállítani a vendégszerető házakhoz vagy a rosszkedvű fogadókba.
– Pedig megérdemelné, mákvirág, hogy kancsó vízzel öntsem le az ablakból – felelt a ködmönös nő, hirtelen jött nekividámodással, mint ahogy az ember sohasem tudja bizonyosan a jókedvének vagy a szomorúságának az okát. (Hiszen könnyű volna akkor orvosságot írni a bánatok ellen!) – Ki után töri megint a nyakát ebben a városban?
– Mindig csak nagyságodért, Virágzó Akácfám! – felelt Szindbád egy színlaposztogató pózával, mert tudta, hogy ez tetszeni fog a ködmönös nőnek.
Az asszony kezében valóban megállott a portörlőrongy – pedig egyébként jó gazdasszony volt. Állva maradt a nyitott ablaknál,303 mint Kossuth képe, amelyet Lajos napjának előestéjén szoktak az ablakokba tenni e vidéken. A késő őszi napon megpirosodott a kis emeletes ház ódon vakolata, megpirosodott a falba épített gömbölyű kapu (amely csak akkora volt, hogy a legkövérebb vőlegény és holtember is kiférjen rajta), piroslani kezdtek az ablakok is, mint az olyan házon, ahol már várják a szívtolvaj cigányokat, és a konyhán a mezítlábas szolgáló még a lába ujjait is figyelmezteti, hogy el ne felejtsék azokat a nótákat, amelyeket majd a cigányoktól hallani fognak… Piros lett odafenn az emeleten a ködmönös asszony is, mint akár a piros ász – vagy talán csak Szindbád látta ily meglepőnek a kanális- és sörház-szagú, jámbor öregemberek egyszerű cselszövényességével kanyargó utcákat ez őszi délelőttön?
Akármint volt: a ködmönös nő darab idő múlva intett az emeleti ablakból, oly meggondoltsággal, mintha hosszú alkudozás után határozná el magát valamire:
– Nem bánom, feljöhet egy kis időre, ha tisztességesen viseli magát.
Ez utóbbi megjegyzés Szindbádnak ifjúságát és elmúlt bolondságait hozta emlékezetébe, hogy örömében csaknem visszaköszönt annak az almafejű, veresbor-képű vén toronynak, amely a kandúr-hátú háztetőkön át figyelte az utcabeli eseményeket. Talán a torony is köszönt volna ez alkalomból, de kalapja régen benőtt öreg fejébe, mint a kopasz emberé, ha hűvösödik az idő. Odafent azonban a harangozó meglódított egy harangot, talán éppen azt, amelynek felavató-ünnepélyén Szindbád egykor báli rendező volt.
– Isten hozta nálunk – döngicséltek a szűk diófalépcsők, a karfák, az ajtók, amelyek miatt csendes olaj-szaga volt a ház belsejének. Egy rézkilincs az ajtón csaknem elnevette magát, amikor Szindbád ráhelyezte a kezét. Valahol a szomszédban felrettenve törött be egy ablak, amint az ámuló szomszéd az üvegen át akarta kitolni a fejét, hogy mit se mulasszon el az eseményekből.
Az ajtón túl a kis négylábú zsámoly, amelyre a vidéki asszonyságok a lábukat szokták helyezni, csaknem farkcsóválva jött Szindbád elé, mint egy eb, amely megismeri régen látott gazdáját.304
– Ugyan, miféle gimpliket keres megint a városban? Közeledik András és Miklós napja, amikor szellős, hideg kamrákban legkönnyebben felkötik magukat a nők a ruhaszárító kötélre – kezdte a ködmönös asszony.
Szindbád ámultan tette össze a két kezét:
– Ne mondja! Még mindig olyannak látszom, akiért a nők sírdogálni szoktak az almaszagú kamrákban? Én azt hiszem magamról, hogy inkább egy komoly, megbízható varrógép-ügynöknek látszom, mint valami szeladonnak. Drága, Virágos Akácfám, régen volt az, amikor a padláslyukból a nők bosszúságukban télikörtével hajigáltak meg.
– Kár, hogy jobban el nem találták. Ilyenkor még meglehetősen kemény a körte.
Szindbád, bár olyan formában helyezkedett el az asszony előtt, mint egy Margittay Tihamér képeiről való alak, bizonyos nagyvilágiságot vegyített szavaiba:
– Így beszél a város legintelligensebb asszonya? Ezért volt nyaranta Vöslauban, Grácban és a Sóstó-fürdőn? Erre való volt az a sok utazás, hogy végül megkérdezze tőlem, mért nem hajigálnak meg körtével a helybeli nők? Egy külföldet is járt nőnek tudni kell, hogy vannak leküzdhetetlen szenvedélyek, a szívhullámok, amelyeket a művelt embereknek meg kell bocsátani! Miről írnának regényeket az írók? Miről játszanának a színészek?
– Miről pletykálkodnának a vénasszonyok, ha még szerelem sem volna a világon? – vágott közbe fölényes gúnnyal a ködmönös nő. – Igaza van, sokat utaztam boldogult férjem jóvoltából, bejártuk az egész világot… Azt elfelejtette, úgy látszik, fogyókúrán a magas Tátrában voltunk. Férjem csak alulról nézte, hogyan kapaszkodtam fel a Lengyel-nyeregre, de viszont az ő névjegyét is leadtam abban a barlangban, ahová minden tátrai vendég bedobta a névkártyáját… Nem tudja, véletlenül, hogy mi történt ezekkel a névjegyekkel?
– A tátrai múzeumba tették őket – felelt egy gyakorlott turista biztonságával Szindbád. És szemügyre vette az asszony lábát, amelyen305 hímzett piros papucs volt, amelybe olyan cifraságok voltak szőve, mint a népdalokba.
– Igazán nem vártam vendéget – monda az asszony, lábait hátrább húzogálva. – Tulajdonképpen mit is néz a lábamon?
– Csak úgy véletlenül, régi rossz szokásból, amikor még romlott ember voltam, és néha az életemet is szívesen föláldoztam volna azért, hogy egy női lábat megfogjak. Régi dolog ez.
A piros papucsok útközben megálltak menekülésükben, miután a vadász közömbösen elfordította tekintetét a futamodásukról. Megálltak és kíváncsian visszanéztek, mintha legalábbis a seprőbajuszt keresték volna, amely elől megszaladtak. A seprőbajusz azonban megállott a legközelebbi utcasaroknál… Így aztán a papucsok megint csak előbátorkodtak a zsámoly közelébe, amelyen Szindbád helyet foglalt „régi hódolata jeléül”. Pedig szokatlanul finom harisnyák voltak a lábakon, amely harisnyákat a vidéki nők leginkább hetivásáros napokon szoktak felvenni…
– Rossz szokásaimmal együtt a természetem is megváltozott – mondta Szindbád a délelőttiesen kitakarított szobában, ahol minden olyan rendbe volt rakva, mint temetés után szokás; a virágoszöld szőnyegeken csak egyetlen lábnyom, a Szindbádé, mint valami vőlegényé, aki a nap bizonyos órájában meglátogatni szokta a menyasszonyát; a kályha hófehér, mint a délelőtti gondolat, és benne pirosan sustorgott az akác, még őszies illatokat hozván magával, amolyan fanyarkás csokoládészagot, amilyen szaga a még ki nem száradott fának szokott lenni. A falon a különböző arcképek ragyogtak aranyrámáikban, mintha frissen borotválkoztak volna ők is. A névjegy-tartó ezüstdaru oly választékossággal emelkedett felfelé a szalonasztal közepén, mintha csupa prépost-plébánosok hagyogatták volna benne látogató-jegyeiket. Még a székek is tisztábbak voltak, mint estefelé, amikor a környéküket mindenféle sarakkal és porokkal hordják ide a látogatók. Még nem volt szükség a szobafüstölőre, maga a ház ontotta magából a reggeli takarítás utáni jó szagokat.
– Mennyiben változott meg a természete? – kérdezte a ködmönös306 nő, és az egyik piros papucsot úgy emelte fel, mintha taktust akarna verni valamihez.
Szindbád a legnagyobb szórakozottsággal nézte a papucs játékát, és körüljártatva szemét a szobában, így szólt:
– Például nem szeretem többé a kanárimadarat, nagyon örülök, hogy magánál csízt látok a kalitkában… – Őszidőben mindig kismadarat veszek a házhoz, amelyet télen táplálok, hogy tavasszal elbocsássam.
– Nem szeretem többé a vinnyogó kis ebeket a szobában, mert erkölcstelenné, kutyatermészetűvé teszik az embereket. Azokat a nagy, komor ebeket kedvelem, amelyek a téli förgetegekben is odakünn alusznak a havon, a szobába csak ünnepnapokon szabad bejönniök vagy legfeljebb olyankor, mikor a haldokló gazda el akar tőlük búcsúzni.
A ködmönös nő ábrándosan felsóhajtott, és a másik papucsának is engedélyt adott, hogy közeledjen Szindbádhoz:
– Akkor vagyok a legboldogabb, amikor álomtalan éjszakán hallom odakünn a házőrző kutyám tompa ugatását. Mintha nem volnék egyedül virrasztásomban… Mintha volna valaki, aki megvédelmez a trágár korhelyek elől, akik dalolva mennek el kapum előtt… Egy férfi van a háznál.
– És nem szeretem már a töltött káposztát sem – mondá a lehető legközönyösebb hangon Szindbád, mire a kis papucsok szinte rohamlépésben visszavonultak, és az asszony hirtelen talpra állott:
– Még megérem, hogy engem sem szeret többé!
Szindbád egy borbély hevével szabadkozott, mint aki elevenbe vágott, de a ködmönös nő most már ragaszkodott a maga igazához:
– Persze hogy nem szeret… Mit is szeretne egy ilyen papucsos vénasszonyon? A fiatal, hajlítható rózsafákat így őszidőben a föld alá dugják a kertben, mert vigyáznak reájuk. A vén rózsafákat szalmába öltöztetik, nekik így is jó. Szalmába vagyok már én is téve.
– Ó, asszonyom – sóhajtotta Szindbád érzelgősen. – Mily könnyű magának, aki telve van igényekkel, szándékokkal, akaratokkal! Éppen olyan könnyű szívvel megkappanozza kiskakasait, mint307 ahogy elbánik a férfiakkal. Szebb, mint valaha volt!… különösen mióta ezt a testhezálló kis ködmönt viseli. Olyan benne, mint egy muszka regényhősnő.
– Parasztikus viselet, de praktikus olyan asszonynál, akinek magának kell utánanézni mindennek, napjában százszor is kimegyek a fűtött szobából. Azt hiszem, maga is egészségesebb volna, ha rókaszőrben járna, mint fiatal korában. A rókaszőr ravasszá és jó étvágyúvá teszi azokat az embereket, akik viselik. Ez a ködmön csak fekete báránnyal van bélelve, azért vagyok olyan szelíd.
Szindbád megcirógatta ültéből a kis ködmön bélését. Valóban meleg és lágy volt az, hogy Szindbádnak nyomban falusi dunyhák jutottak eszébe és e dunyhák alatt való barátságos álmok, amikor odakünn elfehéredik a torony süvege. Ha pedig komolyan felébred az ember, gömböcökbe üti a fejét, amelyek a kamra léceiről lecsüngenek. A fiatal szolgálólányok arculatai úgy nekipirosodnak, mint a cseresznyebefőtt. S ilyenkor már megtudhatni, hogy a miskolci rőfös az őszi vásáron jóravaló, alsószoknyának való barchentet adott-e el?
– Én most már csak álmomban lakom jól az ételekkel és a nőkkel! – duruzsolt Szindbád a fekete bárányt simogatva, és mindenféle prémekre gondolt, amelyeket életében tapogatott. – Felsálszeletet, két nagy darabot ettem például az éjjel is álmomban. Miután ezzel készen voltam, hajnaltájban meglátogatott egy régi hölgy, akire már esztendők óta nem gondoltam. Olyan fülledt illatot hozott magával, amilyent őszi tengeri-morzsoláskor vagy téli fosztókában érezni a parasztlányok között.
– No látom, hogy még mindig olyan romlott a természete, mint fiatalkorában volt, mikor mindenféle repedtsarkú nőszemélyek után bitangolt – kiáltott fel a ködmönös nő. – Ezért kellett elhagyni a tisztességes úrinőket, hogy megint csak visszatérjen a züllött életre, ahonnan a női önfeláldozás kimentette? Bizonyosan megint korhelynótákkal mulatja magát, hisz ebben a társaságban nem tanulhat egyebet. – Így szólt a ködmönös nő, és visszavonta a fekete bárányt Szindbád kezéből, mintha az nem érdemelné meg, hogy hozzányúljon.308
Szindbád bűnös emberként lehajtotta a fejet, mire a ködmönös nő hamarosan megszánta, és megszelídülve így folytatta:
– Pedig mikor megpillantottam, azt hittem, amit valamikor szegény uram is gondolt: no, végre nekem való ember jött a városba!… Szegény uram ezt úgy gondolta, hogy jött végre egy ember, akivel lehet művelt dolgokról is beszélgetni. Akinek el lehet szavalni a Goethe-verseket, amelyeket hiába tanult meg Selmecen, itt semmi hasznát sem vette, ha idegen ember érkezett a városba… Akivel lehet Schubertről meg más bolond muzsikusokról beszélgetni… Aki megérti az embert, ha csak annyit mond, hogy: nicsak, bicsak…
– Fel kellett emelni a poharat – szólt közbe fanyarul Szindbád.
– És az anekdotákat kinek gyűjtögettük, ha nem a nekünk való embereknek?… Lássa, én is azt gondoltam magamban, hogy egy nekem való ember érkezik, aki különb, mint ennek a rongyos kisvárosnak a férfinépsége. És íme, már az első órában a legnagyobb csalódást érzem. Vajon miért tanultam én a töltött káposztát úgy megfőzni, hogy a másik vármegyében is beszélnek róla?
Szindbád szerelmesen nézett a barna asszonyra, mint valami szent nőre, és alattomos hangon kérdezte:
– Tudja, hogy ki írta ezt a verset: Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz?…
– Hogyne tudnám – felelte durcásan az asszony.
– Hát mondja meg nekem, mert én még nem találkoztam utazásaimban olyan nővel, aki ennek a versnek a szerzőjét biztosan tudta volna, pedig a verset mindenki ismeri.
A ködmönös nő összeráncolta a homlokát. Az arcán látszott, hogy úgy számlálgatja magában a magyar költőket, mint az aprópénzt. Megzavarodva, félve pillantott Szindbádra, mint a gyermek tanítójára:
– Azt hiszem, Petőfi írta, ő írt minden magyar verset.
Szindbád nevetni kezdett olyan hangosan, hogy vele nevettek a különböző arcképek is a polcokon, mintha ők mind tudnák, hogy ki volt ama versnek a szerzője… (Pedig dehogyis tudták.)309 Az asszony bosszúságában a piros papucsával Szindbád fele rúgott, és kimondotta igazi nevét, amint magában nevezni szokta:
– Maga Vén Korhely!!
Kimondta, és erre megkönnyebbülni látszott. De abbahagyta Szindbád is a sértő hahotázást, és angyali mosolygás terült el arcán; úgy simult az asszony lábához, mint egy vadszőlő tőke a ház falához:
– Hát lássa, én éppen azért jöttem ebbe a városba, hogy a maga töltött káposztájából egyek. Már régen elveszítettem a jó étvágyamat az élethez, az ételhez, az álomhoz; gondoltam magamban, hogy kell valahol keresni valakit, aki megint a régi vasgyomrú, bölényegészségű emberré tesz. Aki visszaadja a hitemet a déli harangszóba, aki megtanít arra, hogy miért kell örvendeni annak, mikor az első lámpavilág feltűnik a városban… Aki megszoktatja velem, hogy megint hűséges olvasója legyek a kalendáriumnak, és el ne tévesszem se az Andrást, se a Miklóst. Akinek a kedvéért recsegőssé válik a hangunk, mint a csizmánk sarka alatt az első jég. Aki a pincehideg boroskancsót kemencemeleg szóval teszi elibénk. Aki a besavanyított káposztafejek közül a hordóból a legnagyobbat válogatja ki a kedvünkért. Aki az igazi nevünkön nevez végre…
– Vén Korhely – monda hízelkedve, turbékolva, megadással a ködmönös nő.
– No, nem bánom, tegye a fejemre a pirospapucsos lábát. Régen látom, hogy ezt akarja.
[1924]310
