A SZENTIMENTÁLIS FÉRFIAK
A SZENTIMENTÁLIS FÉRFIAK
– Május végén, 1916-ban a szerelmi féltékenység revolvert nyomott egy komoly, meggondolt férfiú kezébe, hogy nejét, a Télikert primadonnáját megbosszulja. A cél a Korpaközpont hivatalnoka volt, akiből a golyóbisokat már ki is szedte H. professzor. Történt a dráma Rákosszentmihályon, egy nyárilakban. És most mondd, kedves Szindbád, aki annyiszor keresztül-kasul utaztad a világot, és az emberi szívek, szenvedélyek labirintusában sokáig bolyongtál, voltál nők lovagja és nők barátja, mindent megtanultál, amit életnek neveznek, kinek van igaza e történetben, a Bajazzo históriájában és a régmúlt francia színművek felújításában, a féltékenységben, a nő imádatában, régies megbecsülésében, oltárra való állításában, akiért egyik férfiú hajlandó volna megölni a másik férfiút, mint az őskorban vagy a nyolcvanas években: meddig tart még az idő és divat, hogy a nők okot és alkalmat adnak a pisztoly előhúzásához; mikor okosodnak meg végre a szegény, szentimentális férfiak?
Szindbád, a hajós, kérdésemet meghallgatva, fehér fürtjeire hívta fel a figyelmemet…
– A „Szentek életében” járatos vagyok, ám a színésznők viselt dolgait már régen elfelejtettem. Remete-rák életmódját választottam, Budára járok a Vadgalambhoz, ha valamelyik régi nőismerősöm névnapját észreveszem a kalendáriumban. Hagyj békén a színésznőkkel. Nem szeretek mindenféle apró-cseprő női dologért felkelni a kanapéról.
Én azonban tovább kérleltem Szindbádot, mint az ifjú hírlapírók és költők egykori barátját, regénykönyvek hősét, a szép élet rokkantját, az ifjúság megrontóját és tapasztalt férfiút, aki dalárdista is volt régebbi években a színésznők ablaka alatt. Szindbád végre megfordult a kanapén, és pókhálós szemét felém fordította:
– Tagadhatatlan – kezdte –, hogy a színésznők érdekes és kedves lények. Ismertem parfőmjüket, rizsporukat és bolondos kis szívüket,287 kendőzött arcukat és rejtély nélküli lelküket; ideges, táncos lábukat és halálos hiúságukat; természetes nőiességüket és rafinált fogásaikat; púderjük, szívük, arcfestékjük, sikerük, udvarlójuk, féltett ifjúságuk, mint a pillanat szeszélye, az életük; meghalnak egy hiú bánatért, egy nem sikerült előadásért, egy szerelemért, amelyet másnapra elfelejthetnek; a súgó és a rendező a családtagjuk, és a legfinomabbnak közöttük szívében sem zenélnek különb versek, mint amelyek a mézeskalács-szívekre vannak nyomtatva. Gyermekek és démonok; ha akarnak, tudnak gondosak, aggodalmasak és anyáskodók lenni, mint a híres Laborfalvi Róza az ifjú Jókai mellett; máskor a táncban, énekben kifáradva, a rizsport megunva, a tenort felejtve, jó feleségek és anyák; néha ellenben tovább játsszák a házaséletben is a trikós-szerepet, leples szép Helénát, táncos Fatinicát… Két-három húr van a szívükön, mint a kobozon, amelyet a régi festők a színpadi függönyre festettek az álarc és a koturnus társaságába. Dédelgető szavak, meztelen hízelkedések, mámoros dicséretek, mint a bukéták, virágzanak napjaikban. Csendes, boldog álmot vonz szemükre a késelés, amely az utcán, ablakuk alatt érettük történt; majd gyermekesen ragaszkodnak a templomhoz, hol először esküdtek örök hűséget (a május fehér lombjai között vitt az út), és házi teendőik, gyermekruhák rakosgatása, férjuram simogatása közben arra gondolnak, hogy életben van-e még a pap, aki majd ezüstlakodalmukon is újra megesketi őket?… Tisztességükre, szívnemességükre, megközelíthetetlenségükre, érintetlen alsószoknyájukra – amely dolgok a civilnők háztartásában oly mindennapi ugorkásüvegek, hogy nem is érdemes róla beszélni – oly büszkék, mint az ékszereikre. Akinek sok tisztessége van, aki lakat alatt tartja úgynevezett becsületét e pályán: gazdagabb, mint a briliáns-szubrett. Ezért élnek a mamák, férjek a színészi világban. A megközelíthetetlenség illata itt az a parfőm, amelytől a legtöbb férfi elszédül. A házierények, az ugorkásüvegek a színpad tájékán biztosan hódítanak. Pajtás, szentimentális, igazszívű, ábrándos pajtásom, szeresd őket, mint a tavasz nefelejcseit, és kóborlásaidban elkerüld a tájat, ahol a nefelejcsek nyílnak.288
A bölcs Szindbád lehunyta vörös-karikás szemét:
– Most veszem észre – jegyzé meg az elmondottakra –, hogy csaknem minden francia könyvben megtalálod ezeket, ha kellő helyen ütöd fel a lapot.
– És az udvarlók? – kérdeztem némi szünet után. – Uraságod hírneves lion és arszlán volt Pesten, amíg lábai könnyedén vitték a báli terem sikamlós parkettjén, és a szalonban nem döntötte fel a csecsebecsés asztalkát.
Szindbád legyinteni akart kezével, de félt a fáradságtól.
– Az udvarlók a színészhölgyek körül megannyi elkoptatott aforizmák… régebbi időben a Karthauziból, korunkban Wilde Oscar vagy Shaw könyveiből. Mint örök patronok, szinte jelmezben járnak-kelnek ők a világban. Messziről felismered a színésznő udvarlóját, e furcsa vőlegényét az áhítozott művészi életnek; ez ünnepélyes és zavart férfiút, aki a színpadi díszítőknek sört fizet, hogy a kulisszával fejbe ne vágják, szivart ad a tűzoltónak, a részeges komikus a barátja, a csokrot viszi a kocsiba; és a hattyúprémes hölgy mellett cilinderben helyet foglal. Ő az a mindig szolgálatra kész vőlegény, aki korán kel és későn fekszik, jegyzőkönyvecskéjébe írja a másnapi próba idejét, könyv nélkül tudja a színésznő szerepeit, a kalaposbolt előtt várakozik, és a divatszalonban hölgye kíséretében megjelenik, hogy megrémítse a fűzőt próbáló dámákat. Élete úgy múlik, mint a ministráns-fiúé. A színésznő körül megtanulja a toalett-titkokat, harisnyásokkal, kesztyűsökkel, suszterekkel ismerkedik meg; felvigyáz, hogy a szerződés mindig rendben legyen, valamint az irigy barátnők pletykáit elereszti füle mellett. A nagydobosnak éppolyan barátja, mint a kritikusnak. Izgatottan olvassa a premierről írott tudósítást, és ő az a falu bolondja, aki elhiszi a színházak megfizetett kommünikéit a hírlapban. Haragszik azokra, akikre a színésznő is haragszik, és ok nélkül ölelkezik régi vándorszínészekkel, akik a kisasszonnyal egykor falusi csűrökben együtt játszottak. Azt mondhatnám, hogy a színésznő udvarlójának élete hasonlatos a szentéletű szerzetesek életéhez.289
Minden órának megvan a tennivalója, soha sincs szabadság, és mindegy, hogy a kalaposné a harmadik emeleten lakik, akihez egy fátyoldarabért fel kell rohanni…
Találhatók azonban udvarlók, akik nem rohannak fel a harmadik emeletre, s itt kezdődik a színésznő tragédiája. Hallottam színésznőkről, akik komolyan beleszerettek a tenorba vagy a zongorásba. Akik komolyan hitték, hogy a szerelem szót nagybetűvel kell írni, még tán imádkoztak is a tapőr életéért. Hallottam, hogy akadtak udvarlók, akik hatalmukba kerítették a színésznő egyszerű szívét, meggyötörték, megkínozták, a temetőkertbe irányították. Régebbi hírlapíróink és tenorjaink labdáztak a primadonna-szívekkel. Ilyenkor a színésznő szaladt ész nélkül a harmadik emeletre… De ez már nagyon régen volt, tán nem is igaz.
– Szindbád – mondom –, a férfiak szentimentális magaviseletéről nincs szava?
S bölcs elhárító mozdulatot tett…
– Talán jobb lett volna, ha ezt nem kérdezed meg tőlem, aki nők miatt szenvedve, hosszú éveken át csodálkoztam azon, hogy reggel van, és életben vagyok a dúlt éj után. Szegény, érzékeny, szenvelgő férfiak, akik mindig azt hiszik, hogy egy női kéz tenyerében jó helyen van az életük, a becsületük, a boldogságuk…
Szentimentális, fájdalmas lelkű, borongó férfiak, akik kimeresztett szemmel bámulnak éjszaka a sötétségbe, lehorgasztott fejjel bandukolnak, sokszor keresik a helyet, hol legmélyebb a folyó, és megtanulják a fegyverkezelést. Szenvedő férfiak, akik mindig csodálkoznak, ha a legkisebb kéz (amelynél szebb Angliában nincs) elereszti a tenyerébe rakott ékességeket, férfi-koronákat, életboldogságokat… Bánatos férfiak, akik a párbajkódex szigorúságával ragaszkodnak bizonyos régimódi szerelmi féltékenységhez, gyilkossághoz, elégtételhez… Mintha szívük feldúlt nyugalmát megtalálhatnák, akárhányszor nyomják meg a forgópisztoly ravaszát.
A férfiak szentimentalizmusa örök és végtelen, mint a tenger. A társadalom és a nő élete: a férfiak érzelgősségén épült. A szerelem290 a férfi életében ritkán változik fáradt madárrá, amely bágyadt szárnycsapkodásokkal hagyja el a régi várost. Hiszen, ha ez a madár idejében elrepül, táncolhatnak a nők a torony tetején, egyetlen pisztolyt nem sütnek el a kedvükért. Be jó megöregedni!
[1916]291
