A SZERELEM VÉGE
A SZERELEM VÉGE
A budai ház, amelyben H. Galamb Irma a Krisztina-templom szomszédságában lakott, olyanformán helyezkedett el a régi, vénséges ház-anyókák között, mint szemérmetes, tiszta és finomkás vénkisasszony, krinolinos, vikleres, öreg asszonyságok között. Legalábbis száz esztendővel fiatalabb volt, mint szomszédai, de a tisztára söpört udvaron kerekes kút nyikorgott, és a zöld lugas poros levelein bágyadtan villant meg a napsugár. Az ablakok keskenyek voltak és fehér, repedezett zsalugáterek takarták őket. A kapu mellett a falban fülke és kopott betűk hirdetik, hogy valamikor a kéményseprők védőszentje, Flórián állott e helyen. Bizonyára úgy történt, hogy idők folyamán a ház gazdát cserélt, és Flórián tovább vándorolt a fülkéből a kéményseprő gazdával és legényeivel. Flóriánnal a háromablakos ház mintha minden férfias díszét elveszítette volna. Ha elhaladtál a csöndes ablakok alatt és bepillantottál a simára söpört udvarra, a kerekes kútra és a zöld lugasra, azt kellett gondolnod, hogy odabenn a hűvös szobákban egy-egy tarka macska és egy-egy vénkisasszony üldögél, és a Képes Családi Lapok régi évfolyamait levelezik. – Itt lakott Galamb Irma, a színésznő, amikor a vacsorát követő nap délutánján Szindbád nála tiszteletét tette.
– Hát hogy van, hogy van? – mondogatta Galamb Irma, amint egy merevlábú és tojásdadalakú széken Szindbádnak helyét kijelölte.
A félig lezárt zsalugátereken a júniusi napsugár csöndesen, aranyporosan szálldosott befelé, mint régi vidéki délutánokon, midőn Szindbád húga barátnőivel haragszomrádot játszott az ebédlőben. Egy tarka óra komolyan ketyegett a hímzéssel borított komóton és a fehérre súrolt padlót otthonszőtt, színes szőnyeg borította. (Szindbád egy darabig kezében tartotta kalapját és kesztyűjét,95 mint a vidéki viziteknél szokás, végül is a szék alá dugta e felesleges holmikat.)
Galamb Irma fehér háziruhában üldögélt látogatójával szemben, és miután a haja kissé borzas volt, és arcát, nyakát is hanyagul borította a rizspor, sokkal öregebbnek látszott, mint az előző estvén. Egy kopott aranyozású félcipő volt a lábán, amelyben valamikor régi operettekben táncolt, de a cipő piros sarka már fehér volt és a szalag összezsugorodott. Csak a keze volt fehér, puha és a körme rózsaszínű, mintha minden egykori ékességei közül a kezét becsülte volna meg legjobban. Egy falegyezőt vett fel az asztalkáról, az asztalkán láthatóvá lett a kulcsos zárral ellátott emlékkönyv, és míg a legyezőt kezében megforgatta, a legyezőről ceruzával és tintával írott verssorok, névaláírások és hevenyészett rajzok tűntek Szindbád elébe.
– Én már csak az emlékeimnek élek – mondta, és kezében fürgén mozgott a legyező. – A direktor mondta is, hogy miért nem hagyom ezeket a limlomokat a téli állomáson, minek cipelem magammal. Én őszintén feleltem, hogy én már a limlomjaim nélkül nem tudok élni.
Melegen s barátságosan pillantott Szindbádra:
– Higgye el nekem, uram, hogy azok a nők a legboldogabbak, akiknek szép és változatos múltjuk volt. Akik megbecsülik a múltat és visszaérzik az elmúlt gyönyörű órákat és napokat. Lehet, hogy ha majdan megöregszem, a templomba járok én is vezekelni, mellet verni és búslakodni könnyű és elröpült fiatalságom miatt, de most még annyira közel van minden, ami elmúlt, hogy teljes bizonyossággal emlékszem a csókokra, az ölelésekre. És vajon melyik nő nem boldog, ha megölelik?
Szindbád cigarettára gyújtott, és míg a füstöt a selyempillangókkal díszített lámpás felé fújta, fesztelenül megkérdezte:
– Mondja, Irma, mikor volt utoljára szerelmes?
A színésznő elnevette magát.
– Szeretném, ha erről nem beszélnénk… Lehet, hogy már régen, néha azt hiszem, hogy már évek múltak el azóta, hogy valakire forrón és szerelmesen gondoltam éjnek idején – máskor meg96 azt hiszem, hogy még mindig rövidruhás leányka vagyok és eltűnődöm a bókokon, amelyeket a színháznál és a színház körül az udvarias emberektől hallok. A tükörbe nézek és azt kérdezem a tükörtől, hogy csakugyan olyan szép a szemem, mint Tyukori, a komikusunk mondta? A vállamat, a karomat nézem sokszor és hiába, be kell vallanom, hogy még mindig szép és fiatal vagyok. Istenem, én talán sohasem fogok igazán megvénülni. Eszembe jut az anyám, aki hatvan-hatvanöt esztendős korában szép, tiszta és kívánatos asszony volt. Tőle örököltem soha meg nem őszülő hajam. Csak az ostoba asszonyok őszülnek meg.
A fejét félrefordította és ujjaival felsimította hajbodrait. Szindbád helyeslőén bólintgatott.
– Valóban – mondta, magában pedig azon gondolkozott, hogy milyen színe is volt az Irma hajának akkoriban, régen?…
Egy percig hallgattak, mialatt Szindbád tekintete szórakozottan tévedezett a képeken, régi koszorúkon és hervadt szalagokon.
– Ugye csodálkozik – szólalt meg csiklandozó, nevető hangon a színésznő –, hogy mennyi idegen férfinak az arcképe van a falon? Bizony a legtöbbet már nem is ösmerem, de szeretem magam körül a szép férfiarcképeket.
Könnyedén, mint egy nagy, fehér macska talpra ugrott és az arany papucsokban a falhoz lebbent. A bal kezével a szoknyáját összefogta, míg a jobb kezével a képekre mutatott, mint a tanító a táblára.
– Ez volt Hegyesi, a férjem – mondta egy ovális rámájú, rossz olajfestményre mutatva. – A legszebb férfi volt Magyarországon, csak kérdezősködjön utána.
(Hegyesi összezsugorodva és savanyúan nézett alá a képről, mintha unná ezt a beszédet.)
A kép körül szalagok fityegtek, amelyeknek aranybetűi már elkoptak. Az asszony megsimogatta a szalagokat:
– Mind az övé. Rajongtak érte a nők… de most jöjjön közelebb. Ezt a képet közelről kell megnézni. A fotográfia bizony már kissé megkopott, de ugyebár felismer engem itt a csoport közepén.97
Ez volt a Fitykai társulata. Emitt a direktor, ott férjem és a társulat többi tagjai.
(A régi fotográfiáról borotvált arcú, hosszú hajú és összefont karú színészek némi elkeseredéssel pillantottak Szindbádra. Az előtérben füvön ült tunikás szoknyában Irma, és kalapja mint egy virágkosár.)
– És itt következnek ők, a régi ismerőseim… Látja ezt a harminc-harmincöt férfit? Ez mind halálosan szerelmes volt belém. Némelyik bizony a pisztolyt is szívének szegezte miattam. No, de menjünk tovább.
(A férfiak csoportja némán elvonult a falon. Egyik-másik mereven szegezte megkopott tekintetét Szindbádra. Lavaličre-nyakkendők, boglyas hajfürtök és hatalmas inggallérok sodródtak el Szindbád előtt. A vége felé pepitaruhában és szürke cilinderkalapban állott egy színész, és egy fehér kiskutyát tartott nyakszíjánál fogva.) „A híres Ürmösi” – mormogta kissé meghatottan Irma. – „No de menjünk tovább.”
Most a koszorúk következtek, a hervadt babérok bánatosan zörögtek, amidőn Irma kezével megérintette őket. A szalagok meglebbentek, sárgultan, elfonnyadtan, mint őszi délután a temetőben. Egy széles, megkopott nemzetiszínű szalagról Szindbádnak a gimnáziumbeli márciusi ünnep jutott eszébe, valahol élesen süvít egy vékony gyermekhang: „Rabok legyünk, vagy…” Sárga szalagon a vidéki város neve, ahol a fából tákolt színkör körül sör- és törkölyszag vegyült a hársfák illatával… S ezután Szindbád már kissé elandalodva nézegette a kitömött gerlét, amely ezüstkarikán hintázott, az arcképekkel megrakott japán legyezőt és a többi holmikat, régi szép vidéki sikerek, tapsok, szerelmek eredményeit.
Egy tulipános ládikára elmerengve helyezte kezét a színésznő:
– Ebben tartom a leveleimet… Ha egyszer meghaltam, meghagyom, hogy elégessék a ládát.
A szemét Szindbádra szegezte és csöndesen, elmélázva, halkan mesélte:
– Az éjjel is, amikor hazajöttem, legkedvesebb barátomhoz, a ládikához fordultam… Olvasgattam a régi, szép leveleket, a gyönyörűséges98 hazugságokat és csodaszép mondókákat, amelyet a férfiak szíve hozzám diktált… Az óra már éjfélre járt, amikor végre egy levélke jutott a kezembe, amely könnybe borította a szemem. A párnám alá tettem és úgy aludtam. Furcsákat, nagyon furcsákat álmodtam a levélkével a fejem alatt. Egy nagy rózsaszínű ablakot láttam valahol, és az ablakban egyszerre csak megjelent egy ifjú alakja… Nagyon sok idő tellett el, amíg az ifjút a rózsaszínű ablakban felismertem. Ön volt az, Szindbád. A régi Szindbád. Akarja a levelét látni?
Gyorsan felpattantotta a ládikó fedelét. Legfelül egy sárga, gyűrődött papírlap hevert, rajta hegyes, szarkalábbetűkkel ez volt írva: Fogadja ifjú szívemet, kérem, kegyelmesen. Szindbád. – Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében e papírlapot.
– Egy virágcsokor járt vele – mondta a színésznő, és komolyan, fontoskodva elzárta a régi levelet a ládába.
– Most pedig uzsonnázni fogunk. Szereti a kávét, Szindbád úr?
Szindbád ekkor elbúcsúzott, és rosszkedvűen, lehajtott fővel bandukolt ki a régi házból, amely szomszédai között egy tiszta és finomkodó vénkisasszonyhoz volt hasonlatos. Keserű érzésekkel, elkedvetlenedve mendegélt jó darabig és még azért is okolta magát, hogy egyszer sem nyújtotta ki kezét a színésznő keze után. Hátha ez a fehér, puha kéz felmelegítette volna?…
Jó messzire járt már, midőn egyszerre megállott, és hangosan, teli tüdőből felkacagott.
[1911]99
