AZ ÁLOMBÉLI LOVAG
AZ ÁLOMBÉLI LOVAG
A kertek alján lakott Irma, vadszőlő borította a ház falát, és a fehérrámás ablakok a hajnali szürkületben tompa fénnyel világítottak. Távol a liget sötétkék faóriásai borongtak némaságukban, valahol hárs és orgona illatozott. Az utca túlsó során mély árok húzódott, amelyet olyan bujasággal leptek el a bokrok, mintha az lett volna a hivatásuk, hogy alaposan elrejtsék mindazt, ami a mély árokban és árok környékén történni szokott. Szindbád tizenkét-tizenhárom esztendős korában gyakran leste meg az árok mélyéből a bokrok között csókolózó szerelmeseket. A kisváros szerelmesei, kis szobalányok vagy tilosban járó menyecskék, a mély árok bokrai alatt megtalálták mindazt, amire a szerelemnek szüksége van. Csöndet, magányt, fölöttük a csillagos eget, lábuk alatt a puha pázsitot… A szerelmesek távozásával Szindbád néha felkereste a bokrokat, a letaposott pázsitokat, ahol az imént még csókok csattogtak. Ábrándosan felsóhajtott: vajon lesz-e valaha pepita nadrágja, mint a gyógyszerészsegédnek, aki az imént e helyt a varróleánykával enyelgett?… Vagy jön-e idő, amikor kis lovaglóvesszőt hord csizmaszárában, mint az előbb látott legény, aki a szégyenlős szobalánykával itten sétálgatott?
(Az esztendők elrepülnek, és Szindbád sohasem jutott el ezekre a helyekre barátnője karján.)
… Most lappangva és óvatosan haladtak a bokrok szélén, mialatt Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott színész lábujjhegyen lépegetett az élen, mint hajdanában a színpadon a Rip van Winklében. A harmatos fák között fölröppent valamely éji madár, és a levelek zörrenésére mindnyájan megállottak.
– Legjobb volna aludni menni – ásított hátul Portobányi úr.
– Én is álmos vagyok – vélekedett az ifjú Szindbád, és fázósan mélyesztette kezét zsebébe.
– Álmosság? – nevetett hangtalanul a vén színész. – Én sohasem86 voltam álmos. A hölgyek nem szeretik az álmos embereket. A kövér polgár a hasán hortyog, míg a csábos éjjel a polgárné ablaka alá vonzza a poétát. Amott a ház és a hársfák szelíden állnak a ház körül, mint barátságos öreg nénikék. Most csöndesen haladjanak... Csak csöndesen… Bár sötét az éjjel, nem megyünk mi szé-é-éjjel…
Halkan, rekedten dúdolta a Rip kardalát, és a mélyebb regisztereknél elismerést zsaroló pillantással nézett Szindbádra. Végre is Portobányi úr megsokallta a dúdolgatást, amelyet K. Nagy sehogy sem bírt befejezni.
– Dobbal nem lehet verebet fogni – dörrent közbe. – Megbolondultál, te vén komédiás?
A kerítés alacsony volt, és hajdanában fehérre és zöldre volt mázolva, az ajtó kidőlt, és a rács hiányos volt.
– Azt hiszem, a mogorva Gogolyák a ház tulajdonosa. Bizony, több gondja lehetne a háza jókarban tartására – mormogott Portobányi úr, amíg a kis kapun belépdelt.
A kert végében volt a nyitott ablak, alig embermagasságnyira a földtől, és mint K. Nagy Sámuel előre megjósolta, csupán egy rózsaszínű csipkefüggöny lengett az ablakon. A függönyön csillagalakú figurák látszottak, a hajnali derengésben mozogni látszottak a csillagok, és valahol, talán éppen odabent a szobában, megszólalt a kakukkos-óra. Négyszer szólott a kakukk... Portobányi úr elégedetlenül vonta elő nadrágja derékzsebéből tányérnagyságú zsebóráját, és szuszogva csóválta a fejét.
– Nálam öt perc múlva félnégy.
Szindbád borzongva nézte a nagy zsebóra előjövetelét és eltűnését a vastag derék körül, és magában rendkívüli módon csodálkozott Portobányi úr nyugalmán. Mintha a vízbe ugrás előtt nézné meg valaki az óráját… K. Nagy Sámuel ellenben olyan izgatottan hadonászott a kezével, mintha görögtüzes darabot rendezne a színpadon… Rekedtes, csuklós hangon vezényelt.
– Most, most Portobányi, emeld fel az ifjúurat.
A kövér ember ledobta kerek kis fekete kalapját a földre, megnyálazta a kezét, és homlokán kidagadtak az erek, amint Szindbád87 lábába kapaszkodott. A színész hátulról tolta. Szindbád csupán a két idős férfiú furcsa szuszogását hallotta, amíg az ablakig emelkedett, aztán az ablakba kúszott. Egy pillanatra hátranézett. A fák ritkuló lombjai között a kisvárosi templomtorony hamuszürke árnyékát látta a háztetők közül kiemelkedni, egy felleg úszott világoskéken a torony mögött, és egy közeli ház kéményéből fodrosán, mint az öreg ember pipájából, halovány füst szálldosott fölfelé.
Lecsúszott az ablakból a szobába, és a nevelők ezzel eltűntek előle. A függöny előtte volt, és úgy dobogott a szíve, hogy egy lépést sem bírt előre tenni. Csak állott a helyén, és várta, hogy valami rendkívüli dolog fog történni. Talán jön K. Nagy, és megragadja a karját, hogy előrevigye… De nem az történt.
Egy perc múlott el vagy egy óra… valaki csendes, nyugodt hangon megszólalt a szobában:
– Maga az, Szindbád?
A hang az első pillanatban idegenül hangzott, mintha hosszú hallgatás után szólalt volna meg valaki. De az utolsó szótagnál már világos volt Szindbád előtt, hogy odabent Galamb Irma szólalt meg, és korántsem érzett nagyobb ijedelmet a hangjában.
Szindbád tehát félretolta a függönyt, és csöndesen előrelépett a sötét szobában. Erős parfőm- és szappanillat csapódott az arcába. Tétovázva megállott.
– Az istenért, fel ne döntse a virágállványomat! – mondta az előbbeni hang. Aztán női ruha suhogása hallatszott, egy kis papucs olyanformán csattant, mint egy nagy csók, és meleg, sima női kéz érintkezett Szindbád kezével.
– Erre jöjjön, fiam, és ebbe a székbe üljön. – Szindbád egy karosszékben érezte magát, és még arca körül lengett az előbb érzett női ruha illata. Kimeresztette a szemét, miután egy pillanatig lezárva tartotta, hogy a mennydörgős mennykő ne éppen a szemébe csapjon. A félhomályban sötét bútorokat látott. Kerek asztal előtte, rajta valami madáralakú tárgy, talán névjegytartó, és a háttérben homályosan villant meg egy ovális tükör, és az ágy a háttérben fehér kendővel letakarva – a párnák, mint enyhe halmok a láthatáron.
Göndörkés hajfürtjét látta először, amelyet enyhén csillogtatott88 meg a hátulról jövő derengés, mint álmában látja néha az ember a szelet, amint az álomtavak barna vizét csillogtatja…
Ez a fuvalomhoz hasonlatos derengés lassan folydogálta körül a fehérköpenyeges alakot. A köpeny (Irma színpadi belépője) ismerős volt Szindbád előtt, jól tudta, hogy arany huszárzsinórok díszítik a vállnál és a mellnél. De a zsinórok most feketék voltak. A sötétben maradott arcból valami kedves melegség sugárzott, amely melegség hasonlatos volt azoknak a csókoknak a melegségéhez, amelyeket álmában vált az ember a párnájával.
– Furcsa, hogy itt van, Szindbád – mondta most csendesen, barátságosan Galamb Irma, és a hang hallatára kialakult Szindbád előtt a sötétben lévő arcocska. Látni vélte a kissé hajlott, finom érzéki orrot, amelynek lüktető mozgása, rózsaszínű árnyéka először megigézte. A gyöngéd, kékes árnyalatot az ajk fölött csaknem úgy látta most is, mint a színpadi lámpa fényében, az operettbeli fátyoltánc alatt. A kedvesen gördülő ajk, amely néha egy sírva-nevető gyermek ajkára emlékeztetett, most nyitva volt, és mögüle a fehér fogak elefántcsont-kerítése elővillant. A barna szempár álmosan, de kíváncsian tapadt Szindbádra, mintha valami elröppenni készülő álmot figyeltek volna a szemek, kék hajnalban felébredve és a vánkosra könyökölve, míg az álom csöndesen szállong az ágy felett, mint egy fáradt, pihenésre térő lepke.
Kinyújtotta meleg, vállig meztelen karját, és a kezével megérintette a Szindbád arcát. Aztán az ujjak a hajhoz is eltévedtek.
– Milyen furcsa, hogy most itt van, Szindbád, mert hisz az előbb álmodtam magával. Sárga libuskákat, sárga virágokat láttam. És apró gyermekeket. Mintha a gyermekek maguk is sárga virágok lettek volna… Egy madáralakú sötétkék felhő lebegett a fejem fölött, és valahol egy kis gyerek sírt… Valahol egy vén, korhadt fűzfa alatt a sötét patak partján. Maga hosszú lábaival sietve jött a réten keresztül. Minden lépése akkora volt, mint mérföld, de azért cseppet sem látszott félelmesnek. És ekkor én felöltöztem, az ablakhoz ültem, és várni kezdtem.
A Szindbád ajkához tévedt a keze, és Szindbád megcsókolta a kezet.89
A színésznő előre hajolt, a térdét átkulcsolta a kezével, és gyorsan, szenvedélyesen beszélt.
– Én nagyon szerencsétlen voltam eddig. Üldöztek, nem szerettek, nyomorult, boldogtalan teremtés voltam. De most boldog vagyok, mert maga, kedves fiam, megjött az álmaimból. Úgy jött, úgy érkezett, mint ahogyan az álmokban szokás. Ifjan, szépen és rajongva… Nem kérdezem, hogy mi hozta ide. Itt volt, és én boldog vagyok. Ha reggelre meghalnék, akkor volnék a legboldogabb, mert ugyan mi történhetik már ezután velem az életben?… Semmi, ugye, semmi?…
Elhallgatott, és kiterjesztett karral állott meg a szoba közepén. A köpenyege széjjelnyílott, és erős női illat áradt Szindbád arcába.
Szindbád gyorsan közeledett, de a színésznő megriadva hátralépett. Karon fogta Szindbádot, és az ajtó felé vezette. Az ajtón kétszer megfordította a kulcsot. Fázva, remegve, könnybeborult szemmel nyitotta ki az ajtót.
– Menjen, mert virrad…
Az ajtónyíláson még kidugta a kezét, és az ifjú azt megcsókolta. Aztán kétszer fordult a kulcs a zárban.
[1911]90
