AZ ELSŐ VIRÁG
AZ ELSŐ VIRÁG
A virágcsokor, amelyet H. Galamb Irma, vidéki színésznő egy reggelen ablakában talált, Szindbádtól eredt. Szindbád tizenhat esztendős ifjú volt akkor, de a bölcs öreg emberek nevelésében csaknem olyan bölcs és öreg volt, mint nevelői: Portobányi, az öreg író és Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugdíjazott színész. Így többek között a nőkről sajátos fogalmai támadtak az ifjú Szindbádnak. Portobányi úr csupán erősizmú parasztlányokkal és gömbölyű falusi menyecskékkel népesítette be Szindbád képzeletét, míg Ketvényi Nagy a vidéki színészet masztixszagú világába vezette be neveltjét. Csakhamar ismerősei lettek a kisvárosi színház összes hölgytagjai, akiknek nagyokat köszönt az utcán, és a színház környékén karonfogva sétálgatott a kövér komikussal. (Ketvényi Nagy a Hársfához címzett vendéglő kertjében, ahol a fából épített színház állott, régi emlékeit mesélgette az ifjú kollégáknak, miközben sűrűn emelgette szeméhez és orrához rendkívüli nagyságú tarka zsebkendőjét. Portobányi úr, aki a színészettel való ismeretséget a természettől, a falutól és a falu leányaitól való eltávolodásnak bélyegezte, a Hársfa belső szobájában foglalt helyet, és buzgón írogatta emlékiratait.)
Nyár volt, és a színház körül szinte illatosak voltak a hatalmas hársfák. A színészek már délelőtt kugliztak, és a fagolyók messzehangzóan ütődtek a kuglizó dobjához. A nők a zöld fák alatt üldögéltek, és a napsugár pirosan tört át napernyőjükön. A női lakkcipők kivillantak a szoknyafodrok alól, és a szalagcsokrokat megmozgatta a szellő. A fabódé hátulsó kapuja nyitva volt, és a régi színlapokkal beragasztott, esőverte, barna falak mellett krákogva üldögélt a pepitanadrágos direktor.
Szünidő volt, és Szindbád nevelőivel a kisvárosban lakott, midőn is esténként az első számú páholyból csókot dobott H. Galamb Irma felé, midőn az a színen megjelent. A háttérben K. Nagy76 és Portobányi urak üldögéltek, és a nyugalmazott színész halkan dúdolgatta az ismerős melódiákat, különösen, midőn a kar a mélyebb regiszterekben működött. Portobányi úr állandóan helytelenítőleg csóválta a fejét, de az előadást az első taktustól az utolsóig a legnagyobb figyelemmel kísérte. És sohasem fukarkodott a nevetéssel, ha a komikus részeges figurát játszott a színen.
Egy napon aztán Ketvényi Nagy Sámuel előállt indítványával.
– Az ostromot most már komolyan megkezdjük. Holnap virágot küldünk Irmának, benne névjegyet, és a névjegyen néhány kedveskedő sort, amelyeknek megfogalmazására ezennel felkérem Portobányi igen tisztelt barátomat.
Szindbád (ebben az időben gyakran válott arca rózsaszínűre) nevetve helyeselt.
– Talán a gyűrűt is, melyet édesanyámtól örököltem, mellékeljük a virághoz… – mondta csöndesen.
– Az nem lehetséges – felelt elgondolkozva Ketvényi Nagy –, az öreg tekintetes úr bezárat mindkettőnket a gyűrű miatt. Ellenben a virágcsokor útnak indulhat.
A csokrot piros rózsákból rakták össze („a szerelem virágai”, mondta a színész), és Portobányi úr levetette réges-régen kihízott, zsíros fekete kabátját, amidőn a mellékelendő névjegy megírásához fogott. Homlokát összeráncolta, gömbölyű, kidülledt szemét többször végiggurította a szobában, mielőtt a tollat a tintába mártotta volna. Aztán írni kezdett, lassan, megfontoltan, gömbölyű betűkkel.
– Ifjú szívemet, kérem, fogadja kegyelmesen.
Kétszer-háromszor elolvasta fennhangon. Ketvényi Nagy dörgő hangon elszavalta, és Szindbád magában elsuttogta, és komolyan gondolta.
Másnap pedig elment a virágcsokor H. Galamb Irmához.
Azon az estén a nevelők a fülledt színházi levegő elől felvonás közben a Hársfa pirosterítékes asztalához menekültek, és gyorsan parádi vizet kevertek borral. A színházi előadásnak már régen vége volt, ám a nevelők még mindig szokásos témájukon nyargalásztak:77 nyelvészeti kérdéseket fejtegettek. Mi a helyesebb: leány vagy lány, sőt lyány?… A zenekar régen elhallgatott, és Szindbád a fabódé hátulsó kapujánál álldogált a forró nyári éjszakában. Az ablakok nyitva voltak az öltözőkön, és odabenn féligöltözött nők sikongva nevetgéreztek, mély hangja hallatszott a rendezőnek, és egy vékony leányhang sokszor ismételte:
– Istenem, a harisnyakötőm…
Szindbád félszemmel bekukucskált a deszkaréseken, és lélegzetét visszafojtva, leste az öltözködő nőket. Fehér vállak, fehér térdek és meztelen nyakak jelentek meg előtte a keskeny résen, amelyben aranyosan, pirosan hintázott a lámpás sugárkévéje, de azt nem tudta, hogy kinek a nyakát vagy vállát látja. Az ütőere erősen lüktetett a halántékában, és hangyák szaladgáltak a hátában, térdében. A lámpásra valaki piros papírernyőt dobott, és a piros fényben káprázva látta a feketeharisnyás lábakat, majd a fehér női ruhákat.
– Istenem, a harisnyakötőm – siránkozott az előbbi leányhang.
Most egy fehér gömbölyűség, egy nadrágos női alak közeledett a deszkaréshez, és a deszkához nyomódva, igazította cipője szalagját. Szindbád arcában érezte a női test szagát, és erősen beleharapott a deszkába…
Aztán csendesedett az öltöző. Az ajtót sokszor és hangosan felnyitották, púder és parfőm repkedett a levegőben, felrúgtak egy söröskancsót, és az utoljára maradott két színésznő halkan és megfontoltan beszélgetett valami nagyon érdekes dologról. A kesztyű gombja pattant, és az egyik színésznő a földre köpött.
– Pfuj – mondta –, igazán azt akarta?…
A másik halkan, bizonykodva felelt, aztán csendesen, macskadoromboláshoz hasonlóan nevetni kezdtek mind a ketten, és eltávoztak, mielőtt a lámpát lecsavarták.
Szindbád levette a kalapját, és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a fabódé mellett… Most fehér, illatos kabátban, tollas nagy kalapban és kezében virággal elsuhant mellette a félhomályban egy nő… A hársfák között álló petróleumlámpás megvilágította78 gödrös arcát és hajlott orrocskáját, valamint merészen ívelt szemöldökét.
– Kezét csókolom – mondta Szindbád halkan, gyorsan, és mereven állott, anélkül hogy eszébe jutott volna kalapját levenni.
A nő féloldalra fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba, és mert kissé rövidlátó volt, összehunyorította a szempilláit.
– Ah, maga az?… – kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott Szindbád előtt, mint a folyóvíz a holdsütésben.
– Hogy is hívják? Furcsa neve van. Igen: Szindbád… Köszönöm a csokrot.
Most már turbékolt a hangja, amikor kesztyűs kis kövér kezét előrenyújtotta, és szabadon maradott fehér felöltője széjjelnyílott. Kövér, alacsony asszonyka volt, a blúza hanyagul volt a szoknyába kötve, és néhány nyitva felejtett gomb révén látni lehetett fehér ingét.
Szindbád közeledett, és gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három csókot nyomott az izzadt cérnakesztyűre, és a karperecek megcsörrentek a színésznő csuklóján.
– Igen, igen – folytatta H. Galamb Irma –, ismerem Nagyot. Tiszteltetem… És csókoltatom – tette hozzá halk kacagással, amely úgy hangzott Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi eső csengése a nyugodt tó tükrén.
Aztán erősen megszorította a Szindbád kezét, kissé meg is rázta.
– Isten önnel, kis barátom.
Egy-két lépést tett, de hirtelen visszafordult.
– Talán rám várt itt? – kérdezte, és barna szemét kíváncsian nagyra nyitotta.
– Nem – felelt csendesen Szindbád.
(Később ezért a „nem”-ért kemény korholásban részesült K. Nagy Sámueltől, míg Portobányi úr helyeslőleg kiáltozott: „Nagyon derék, így kell bánni az elkényeztetett nőkkel!”)
H. Galamb Irma gyorsan összehúzta mellén fehér felöltőjét.
– Az este hűvös – mondta finomkodó hangon, mint a francia79 szalondarabokban szokás –, Szindbád úr, megengedem, hogy elkísérjen…
Szindbád – bár már tizenhat esztendős elmúlott – néha ostobaságokat mondott:
– Nevelő uraim a Hársfában ülnek, és bizonyára várnak.
H. Galamb Irma kétszer is végignézett az ifjú Szindbádon, a szempillája furcsán megreszketett, és a homlokán is olyanformán mozgott egy kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fújdogálta volna.
– Furcsa ember! – mormogta csendesen.
Közelebb lépett az ifjúhoz, hogy Szindbád erősen érezte ruhájának és nyakának szagát. A fehér felöltő valahol meg is érintette testét, és érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a színésznő kesztyűs kezefeje.
– Remélem, hogy holnap délután eljön hozzám uzsonnázni? – mondta csendesen és komolyan.
– Ketvényi urat is elhozzam? – kérdezte Szindbád.
Az alacsony nőcske csendesen meghintázta gömbölyű mellét, mint egy madár, aztán közömbösen mormogta:
– Ha ugyan eljön az öreg bácsi?…
Megperdült, és gyors, könnyű léptekkel ment a nagy fák alatt.
A lámpafény még megcsillant kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn, és a magas francia sarok kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott.
[1911]80
