BÚCSÚFIA • (Az ódonságok városából)
BÚCSÚFIA • (Az ódonságok városából)
Óbudán több tyúkszemvágó nő lakik, mint a főváros egyéb részében. Most majdnem annyi tyúkszemvágó nő ajánlja szolgálatát, mint hajdanta bábaasszony, mikor ők voltak divatban. Vajon miért szaporodtak el a tyúkszemvágók Óbudán? – kérdezte Szindbád, amikor körülnézett a városrészben.
Az óbudai kövezet elferdíti a lábakat. „Megöli a legszebb lábat!” – mint mondani szokták, ezt pedig úgy kell érteni, hogy az öregasszonyok nem tudnak többé úgy lépni, mint az őzek, a gémek, a csikók. Lábuk elromlott a javíthatatlan kövezettől. (De bezzeg, tudtak délcegen járni ezek a lábak valaha, akár a drótszegeken is!)
Az óbudai nőknek nehezebb dolguk van a járás körül, mint másoknak. Magassarkú cipőben kell ifjú és ruganyos léptekkel járniok, hegyes, gonosz köveken, amelyeknek szinte csak egyetlen céljuk van ezen a földön: a szép lépéseket megnehezíteni.
Amikor a legszebbet, a legdiadalmasabbat, szinte másvilágiasat lépné az ifjú nő az óbudai köveken: akkor szúr belé alulról a fájdalom, mintha a gonosz kövek nem győznék eléggé figyelmeztetni a lépőt, hogy csak a földön járunk és nem a csillagokban.
A leggonoszabb kövek persze azokban az utcákban foglalnak helyet, ahol a legszebb lányok laknak.
Ezek a kövek a kihűlt szívű holdvilágból hullhattak csak le, ahol a csalódott lelkek laknak, akik mindenképpen a földiek bosszantására kívánnak lenni. A hideg holdból jöttek ezek a kövek, hogy megsántítsák a repülni akaró meleg szíveket.
Vagy nehéz, vasalt szekerek hozzák őket a Duna-partról, amely szekerek kilógó nyelvű lovaktól vonatva, emberfölötti döcögéssel, földalatti morajlással, a kőszállítók embertelenségével, e legkegyetlenebb fuvarral, így vitték már Egyiptomban is a követ a gúlák felépítéséhez. Itt az utcák kövezéséhez viszik, és a kövezőre bízzák,508 hogy eltalálja a kőnek azt a helyzetet, azt a fekvését, amellyel megsántítja a rálépő emberi lábakat.
Sehol annyi sánta, mankós, botos öregasszony, mint Óbudán, éppen ezek miatt a gonoszul elhelyezett kövek miatt. Minden második öregasszony bottal jár, minden öregasszony biceg, minden öregasszony az ifjú lábait sajnálja, amelyeket otthagyott az óbudai utcákon, amikor azokon táncos, lelkes, szerelmes léptekkel járkált hajdanában.
Ottmaradtak az ifjúság lépései a szív- és lábtépő köveken, amelyekkel a kövező kirakta az utcákat, a gonoszabbik felükkel fordítván a köveket a föld felé.
Nyilván a föld alatti szellem tanácsolta ezt az óbudai kövezőnek, akihez amúgy is mindig bekopogtat a kalapácsával.
„Itt vagy, ördög?” – kérdé a kövező, amikor végigkopog az egész földön.
„Hol vagy, ördög?” – keresi minden kalapácsütésével a hegyoldalban lakó, föld alatti idegent.
„Megtaláltalak, ördög!” – mondja a kövező, amikor a hegyes követ elhelyezi, hogy az emberek is tudják, hol lakik az ördög.
És az emberek mégis arra járnak, amíg lesántulnak, amíg csak botocskára támaszkodva mendegélnek, amíg ezen a földön járnak.
A kőfuvarosok pedig mindig járnak újabb és újabb szekereikkel a világ teremtése óta, mert kő a legrosszabb esztendőben is terem. Lassan, meggondolva hordják a követ az óbudaiak megsántítására, hogy idővel sánta legyen az asszonyok mellett az a férfi is, aki lábát nem hagyta el se a napóleoni, se a közel múlt világháborúban.
Így lesz lassan sánta mindenki Óbudán, amíg a kőfuvaros ráér arra is, hogy veres bajuszát borzasra, bokrétásra, bokrosra nevelje. Minden kőfuvaros a bajuszát ápolja bakon való üldögélés közben. Ők a sánták táncmesterei a kövezőkkel együtt. Illő, hogy csinos bajuszuk legyen, ha már megnyomorítják a világot. Az ő feleségeik azok a tyúkszemvágónék, azok a masszírozónők, akik a beteg és lesántult lábak gyógyításával foglalkoznak.
– Ki az ura? – kérdezte Szindbád a tyúkszemvágónét, amikor az dalolva vágta le lába egyik ujját, amely lábujj éppen Óbudán maradt,509 miután hatvanhatszor végigjárta előbb a Kiscelli utcát, hogy bizonyos nő nyomait keresse a köveken.
– Az én uram kövező. Kövező Óbudán, és nála nélkül nem tudnék élni, mint ahogy a bábaasszony mondta a komájának, aki minden gyereknek keresztapja volt Óbudán! – felelt a vidor tyúkszemvágóné, és jól belevágott Szindbád fájós lábába.
– Tehát a maga ura miatt sántikál mindenki Óbudán?
– Az én uram kövező! – ismételte a kövér menyecske, dédelgetve ejtve ki a szót, mint aki a fájdalmat akarja csillapítani, amikor Szindbád lábaujját levágja.
– Most már tudom, hogy honnan fúj a szél – felelt Szindbád, amikor az operációért járó díjat kiegyenlítette, és fogadalmat tett, hogy ezentúl nem jár női nyomokon, hegyes, gonosz köveken.
– Megnyugtatom! – búcsúzott a tyúkszemvágóné, midőn a fogadalmat átvette. – Őnagysága talpából egy akkora tyúkszemet vágtam ki, mint az orosz cár Orloff-gyémántja. Elküldte önnek emlékbe az óbudai séták emlékére.
– Még jó szerencse, hogy egyebet nem küldött emlékbe – vélekedett Szindbád, amikor a különböző mézeskalácsból való kis huszárokra és egyéb babákra gondolt, amelyeket például a józsefvárosi vagy Tutaj utcai bácsik után szoktak az odavaló nők ajándékba adni.
[1931]510
