SZÜLETÉSNAPI KALANDOK
SZÜLETÉSNAPI KALANDOK
– Bár nem lettem tartományi gróf, de még báró sem az országban: csak szegény, többnyire sorsüldözött nők lovagja lehettem, hogy tetézzem szerencsétlenségüket: mégis sikerült ötvenharmadik életévemet elérni – mond Szindbád egy napon, amely mindig más volt a kalendáriumban, mint a többi napok. Piros frakkos rókavadászok lovagoltak tán át az októberi tájon: azért volt olyan piros ez őszi nap?
– Nézzük csak meg a horoszkópot, hogy mit mutat a további időre nézve! Az embernek az én koromban már a hasznos időbeosztásra kell főként törekedni, nem bámészkodhatok hiába vörös cipős, taktusra lépkedő hölgy után a Mókus utcában, aki egy fiatalembert vezet a karján, ugyanezért merészel kacérkodni az idősebb úriemberekkel; de nem ácsoroghat cél nélkül ablak alatt sem, a függöny megől babuskálva hangzó női énekre leselkedve. Soha annyi igazsága nem volt a közmondásnak, hogy: minden percnek leszakaszd virágát, mint éppen az én időmben. Nem szabad a szívet felesleges izgalmaknak kitenni, hiábavalósággal fárasztani a fantáziát, elérhetetlen nőkkel sétálgatni, regényes gondolataikat követni, belemenni nőies ábrándozásokba, érzelgésekbe, hosszant tartó viszonylatokba. Lehetőleg gyorsan le kell bonyolítani a hátralevő üzleteket. Így Orsolyát és Bettinát! – biztatta magát Szindbád a nevezetes őszi napon, amikor utoljára voltak emlékezetesek a hegyoldali bokrok, zölden, sárgán, kökénykéken, lángpirosan tüzeltek, mint ékszerek, amelyek most adják ki utolsó, de legtermékenyebb erejüket. Hegyoldali szívek, amelyek fák és bokrok alakjában élték át jámbor tavaszukat, fülledt nyarukat, de most késő ősszel, mintegy az utolsó napon megengedhetik nekik, hogy emberek, színes szívek, őszi szeretők lehessenek. A pókfonál megköti még egy napra a vadgesztenyefa lehullóban levő levelét, hogy meg ne kopaszodjon egészen, és átvehesse vallomását az ecetfának, hogy548 egész eletében őt szerette. (Ezt akarta Szindbád is a vénkisasszony korú, de a megszokás folytán legszebb Bettinának elmondani.) A tegnapi játékos kökénybokor meglombosodik, mintha egyetlen nap alatt megérett volna, hogy gyümölcse élvezhetővé legyen, fanyar ízébe édeset is vegyítsen, és egy öreg vándorlólegénynek, aki zarándok útjában a tájon átvonul: szolgáljon csemegéül. (Ezt akarta mondani Orsolyának, aki a zárdanövendékek kék ruhájában, bocskorában, vallásosságában, tizenöt esztendejével valósággal regényhősnője lett apránként Szindbádnak, majdnem annyit ábrándozott Orsolyáról, mint valami gonosz démonról, aki a férfiak minden gondolatát lefoglalja a maga részére, amíg él és uralkodni tud. Persze, a mesemondás végén ajtófára szegezik denevér módjára a démont is és a zárdanövendéket is.)
Tehát Orsolya és Bettina alakja mutatkozott a horoszkópban, amelyet a napfénnyel, harsogó természetszínekkel, az elmúlhatatlan élet ábrándjaival pazarul bánó őszi napon Szindbád magának felállított. Orsolya és Bettina! Ez a két egymástól annyira különböző hölgy, vénkisasszony és zárdanövendék van kiszemelve arra, hogy Szindbád életét továbbra is foglalkoztassa. Megcukrosodott tavalyi befőttes üveg az egyik, amelyben tán a dió ízei lesznek megérezhetők az üveg felnyitása után, míg a másik csak zöld füge (Szindbád orrán), amelynek ízeit szentelt vízen, ostyán, szent éneken át kell megtalálni. De ott bizonyosan valamely szenvedélyes íz lelhető, mint ezt már Szindbád a legártatlanabb és legfehérebb nőknél tapasztalta. Lehet, hogy az ördög éppen a zöld fügébe bújtatta azt a szerelmi mámort, amely öl… – De nem baj – mond Szindbád felkészülődve még a víziókra is, amelyek bizonyára körülveszik a zárdanövendékeket, ha a szerelmet kellő adagolással, mint egy bölcs patikárius beadogatja nekik. – A nők sorsa úgyis meg van jelölve. Inkább én legyek megrontójuk, mint ők gyötörjék meg gyengülő életemet.
Így magában („félre”, mint a színdarabban mondták) Szindbád, amíg a vénkisasszony Bettina – egy kebleiben legérzékenyebb, alig hervadó, de már dércsípett, aszúszőlő-édes hölgy őszivirág csokrát Szindbádnak átnyújtotta, mondván, hogy már azért is kívánja,549 hogy hosszú életet éljen, mert Szindbád ígéretet tett, hogy férjhez adja. „Adjon már férjhez!” – ismételte Bettina ezen a napon is követelőzve, mert feltette a hajósról, hogy annak ez is lehetséges. Szindbád a jó barátság örve alatt megcsókolta Bettina húsos nyakát, megtapogatta izmos karját, és kijelentette, hogy Bettina valóban megérett arra, hogy férjhez adassék. Szindbád szavaitól vaníliaillatú lett Bettina, a férfit és szerelmet csak tüzes álmokból ismerő vénkisasszony gerjedelmével tette vállát Szindbád vállához. És forrón, mint egy vidéki kasszírnő, de amellett pontosan, körülményesen, mint egy fővárosi rajztanárnő, leírta azt a férfit, akihez feleségül menne. Körülbelül olyannak kellene lenni, mint Szindbád húsz év előtt volt, amikor kislány korában volt szerencséje megismerhetni őt, és Szindbád tóparti háza körül ácsorgott, mint annyi más leány, de a hajós akkoriban nem törődött a kisleányokkal, keleti királynők, elhízott asszonyságok után evezett… „Mint akkor volt, Szindbád, mikor szerelmes voltam önbe!” – ismétlé pontosan a rajztanárnő, és születésnapi virágait úgy állította fel Szindbád szobájában, hogy az mindig szem előtt lehessen.
Szindbád elnézegette a szobában motoszkáló vénkisasszonyt, és megállapította magában, hogyha nem ismerné családi diplomáját, azt hihetne róla, hogy egyszerű takarítónő, aki a takarítónők örök hajlandóságával mindig rendelkezésére áll a szobaúrnak, akár bál után, akár szerelmi bánatában. „De diplomája van!” – intette magát Szindbád. „Még sok ceremóniám lesz vele éppen ezért, meg kell tehát fontolnom, hogyan tegyem meg neki szerelmi ajánlatomat, hogy annak sikere legyen. Széppé kell varázsolnunk eljövendő szerelmi jelenetünket, nem pedig csak amolyan véletlen találkozóvá, amely megeshetik mindenkivel. Diplomás nő!” – mondogatta Szindbád, mert mindig valamely áhítatos tiszteletet érzett az okleveles nők iránt.
Bettina meghallgatta Szindbád tervét elcsábításáról, és mindenben helyeselte azokat a ceremóniákat, amelyek az eseménnyel kapcsolatban szükségesek. „Ott szeretném, ha történne velem valami, ott a tóparton, ahol ön fiatal és hódító ember volt” – mond Bettina.550
„De addig is váltsa be ígéretét, adjon férjhez, mert istók uccse: megecetesedem itt a nyakán!”
Bettina iskolaillatot hagyott maga után, mint egy tanárnőhöz illik, midőn a születésnapi üdvözlők között megérkezett a tervbe vett második hölgy, Orsolya – egy zárdakék, kórusról való, templomhideg arcú, modorban és testtartásban máris apácás leányka, aki élete legfőbb céljának eddig azt tekintette, hogy a fejedelemasszonynak tetszését megnyerje. Szindbád különös figyelemmel szemlélte meg virágait, miután megtudta róluk, hogy azok a régi városka zárdakertjéből valók. Máskor oltárokat szoktak díszíteni az apácák virágaival, kivételes kegyessége a főnökasszonynak, hogy a zárdai virágokat világi célra, így Szindbád „meggratulálására” átengedte. „Csókoltatom a kezét a fejedelemasszonynak” – üzente Szindbád, majd szokásos vallatás alá vetette Orsolyát, a matematikáról és földrajzról tudakozódott főként, és ámítva emlegette a zárdanövendéknek, hogy ezeket a tudományokat tartja a legméltóbbaknak arra a célra, hogy egy leánylelket foglalkoztassanak. Orsolyáról kiderült, hogy mind matematikában, mind földrajzban a legelső a vele egykorú leánykák között. „És a koszt milyen a zárdában?” – csapott le Szindbád szinte lélegzet után kapkodva, mert egészen mást akart kérdezni a leánykától. Gyónásról és penitenciákról folytatván további vallatásait, meg-megsimogatta a leányka vállain térdeplő nyakát, mintha valamely szórakozott mozdulat volna ez, holott kemény, öreges tekintete mögött már javában égtek a lámpások, amelyek a leánnyal való szerelem változatait, lehetőségeit, jeleneteit a képtelen színpadon megmutatnák. „Nem szabad megfeledkezni, hogy úriember vagyok, mégpedig egy bácsi, akinek elsősorban imponálni kell, mint egy püspöknek” – mondogatta magában Szindbád, amíg a zöld fügécskét különböző ürügyek alatt megcsókolta. „Nagy szerencsétlenség ötvenhárom esztendősnek lenni, tiszteletre törekedni, holott az ember egészen mást akarna elérni… De mondd, ó mondd nekem, hogyan volna az elérhető, hogy ez az apácanövendék valóban szívből megöleljen egy szürke főt, amelynek baloldalán már hálósodnak az erek, meszesednek a véredények, durvulnak a nemes arcvonások, a ráncok hosszú vonalakban551 mendegélnek, mint végtelen útjai a könnyeknek, amelyeket majd akkor sírunk, midőn rövid idő múlva meg kell halni?… Mondd, te álomtalan, tűztelen, játékok felett érzékenykedő ifjúság, megértenéd-e, ha vágyaimat feltárnám előtted, mint a pokol kapuját? Meg tudnád-e fogni két kis kezedbe a szíveket, mint egy öreg varjút? Tudnád-e tisztelni és hevülten szeretni egyszerre Szindbád bácsit?” – Ezeket gondolta Szindbád, míg a zárda virágát (és növendékét) nézegette, amíg a születésnapra jött leányka egy szentképecskét nyújtott át a révült öreg gavallérnak. A szentképecskére gyermekes betűkkel e szavak voltak írva: „Szindbád bácsinak emlékül a jó kis Orsolyától.”
Szindbád átvette a szentképecskét, külön helyre állította az asztalkán, és így szólt:
– Ez mind nagyon szép és helyes, amit felőled hallottunk és láttunk, Orsolya, de vajon tudnád-e megnyomogatni a hátamat, mint a fejedelemasszonyét szoktad, ha az köszvényétől szenved? Ezt a tudományodat mutasd be, aztán elmehetsz Isten hírével.
A jó kis Orsolya erre vállalkozott, Szindbád születésnapi kalandjai ezzel véget értek.
[1932]552
