ÚTKÖZBEN
ÚTKÖZBEN
– Azt hiszem, valahol imádkoznak ellenünk – mondta fiának Szindbád, midőn ahhoz a városhoz közeledtek, ahonnan négylovas kocsin kellett volna elszöktetni egy nőt.
– Miből következteted, hogy ellenségeink a mi megrontásunkra térdepelnek? – kérdezte Szindbád fia,
– Abból, fiam, hogy semmiféle fogadtatásban nincs részünk. Azokban a városokban, ahol valamikor szerencsém volt: rendszerint már a pályaudvaron vagy az első vendégfogadónál mutatkozott valamely jeladás arról, hogy a városban szívesen látott vendég vagyok. A pályaudvaron találkoztam olyan asszonyságokkal, akiknek csomagjait segítettem cipelni az Arany Bárány vagy az Elefánt omnibuszáig, pártfogásomba vettem őket, és a vörösbajszú londinerrel megbeszéltem, hogy melyik szobába helyezze el őnagyságát… A vendégfogadónál a kocsmárosné éppen a vörös alsószoknyáját viselte, amelyet megmutatott, amikor a rántani való csirke után szaladozott az udvarban… Vagy legalábbis egy virágcserepes ablakból valamely unatkozó nő hosszadalmasan, romantikusan nézett a városba érkezett idegen férfi után, amely ablak alá aztán estefelé el lehetett menni, hogy az ember megtudja, hogy mit is jelentett voltaképpen az a merengő tekintet… Még azt sem tartottam rossz jelnek, ha egy idegen városba érkezve, valamely más gazember férfi miatt tévedésből az én kalapomat öntötték le a viráglocsolóval vagy egyébbel – ilyenkor legalább kimagyarázkodás következett… Csak az olyan várost nem szerettem, ahol az asszonyok a piacon nem hagyták abba a liba vagy a kakas emelgetését, méregetését, miután én a városba megérkeztem.
Szindbád fia rosszallóan nézett atyjára:
– Már megint ismeretséget akar kötni minden trafikosnéval meg kasszírnővel?
Szindbád felsóhajtott:397
– Az embernek sohasem lehet elég nőismerőse… Nem tudhatni, hogy kinél találjuk meg a szerencsénket.
– Hagyja már a szerencse hajszolását. Mindig csak ráfizettünk, amikor úgynevezett szerencsét csinált valamelyik városban. Alig tudtam kikaparni mindenféle özvegyasszonyságok konyhájából, amely hölgyek már senkinek sem kellettek a városban, csak az ilyen unatkozó idegennek… Sajnos, a piros cédulákról látom, hogy vándorszínészet van a városban – monda bosszúsan Szindbád fia. – Vajon nem bolondul-e meg a szubrett tarlatánszoknyájáért, amelyben a Rip van Winklében játszik?
– Nyugodt lehetsz, az első a kötelesség, a püspök unokahúgát kell megszöktetni – felelt Szindbád, és kihúzta magát, mint egy katona, akinek a harctérre kell menni.
Az omnibuszablakok abbahagyták idegtépő zörgésüket, amelyek még a kipróbált kereskedelmi utazókat se hagyják mindig kényük-kedvük szerint bóbiskolni – megérkeztek a Bárányba, amelyben ezen a napon halat főztek, amely eseménytől mocsárszaga lett az egész fogadónak.
– Határozottan nincs szerencsénk – dörmögte Szindbád. – Egész idő alatt savanyú malacra gondoltam. Tudod, úgy levesformában, és a kis malacoknak csak a körmöcskéjüket, bokájukat főzik a levesbe, a kemény májak és a vesék nem az én érzékeny fogaimnak valók.
K. ódon város volt – minden valamire való háznál meg lehetett volna állni, hogy az ember tisztába jöjjön azokkal az eseményekkel, amelyeket itt a régi emberek előidéztek.
– Kár, hogy már kimentek a divatból azok a nagy ruhásszekrények, amelyekből az ebédutáni alvás közben (amikor tudni valóan megszerelmesedni szoktak a férfiak) mindig előlépett valamely hölgy. Néha csak a szobalány, máskor a ház úrnője… Sajnos, a nők már nem bújnak el a ruhásszekrénybe, ha a férfiút álmában meglepni óhajtják – mondá remegő hangon Szindbád, amint az ablakokat szemügyre vette a városban, mintha valami betörést tervezne.398
Szindbád fia nem engedte elmerengeni atyját a vidéki korzón. Ez a fiatalember csupa realitás volt… Egy percig sem állott meg, amikor atyja csaknem a kapufélfának dőlt, ha valamely kisvárosi Bovaryné végiglejtett a korzón, és ha árnyékban tartott szemével nem is, de cipője tartásával és harisnyája színével jelt adott arról, hogy nagyon szeretné idegen férfiak idegenszerű udvarlását is hallani a megszokott, helybeli bókok helyett...
– Persze, a Kecske – mutatott Szindbád egy boltjából kikukkantó boltosra – mindig csak ugyanazt mondja... Amint ezt a tekintélyes szakállú férfiút nézegetem, azt kell gondolnom, hogy ez mindig csak azt csiripeli a nőknek, hogy zsámoly szeretne lenni a lábuk alatt. Voltam én is valaha vidéki ember, tudom, hogy vidéken egyformán ugranak az emberek, mint akár a verebek. Nagyon szeretném megismertetni a helybeli női közönséget a vérhevítő szenvedélyekkel.
– Tudják azt maga nélkül is – legyintett Szindbád fia.
– Nem látom a helybeli újságban, hogy valaki öngyilkos lett volna szerelem miatt.
Szindbád fia karon fogta atyját, amikor az négykrajcáros módjára kezdte gurítani szemét egy helybeli dáma fehér, kékszegélyes, kivágott cipője után, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta.
– Még szüksége lesz a szemére… Ki tudja, hogy milyen fürdetlen lába van a hölgynek a cipőben? Csak a susztereket kell megkérdeznie, hogy mit mondanak a nők lábairól, amikor azok két tucat cipőt is végigpróbálnak! Most pedig gyerünk a püspökhöz, utóvégre vele van dolgunk.
– Sohasem lesz belőled jóravaló ember – felelt keserűen Szindbád, midőn nagy nehezen visszavonta szemét az ismeretlen nő lábáról. Mennyi mesét tudna ő ujjaival elmondani ennek a női lábnak – attól a gyermekmesétől kezdve, melyben a hüvelykujj elment mindig vadászni, a mutatóujj halászni – egészen addig a modern meséig, amelyben a gyűrűsujj, mint a leggyöngédebb, a nők hajból való gyűrűit kipróbálgatja.
– Nem bánom, gyerünk a püspökhöz. Majd vigyázni fogok, hogy a pásztor-gyűrűt csókoljam meg.399
Mielőtt azonban a hűvös püspöki palotáig eljutottak, Szindbád még egyszer meg akart retirálni a feladat elől.
– Nem csodálom, hogy megijednek tőlunk az emberek… Úgy megyünk itt párosan, mint azok a bőrnadrágos, csizmás, rosszképű vándorlók, akik az állatokat, lovakat és disznókat szokták nemüktől megfosztani, csak éppen a drótkarikás táska hiányzik az oldalunkról, a kezünkből a kutyaütő botok, mert az ebek messziről megérzik, hogy vér tapad a kezünkhöz.
– Én szívesen elmaradhatok, ha szégyell velem járni – felelt érzékenyen Szindbád fia.
– Sajnos, nélküled nem hajthatom végre a vállalatot. Téged szerepeltettelek eddig a kisasszony vőlegénye gyanánt.
És ezzel befordultak a kapun, mintha csak azzal a célzattal lépték volna át a küszöböt, hogy a szentéletű püspök áldását megszerezzék.
A püspök karcsú, halovány, finom öregember volt, mint egy művészi iniciálé-betű valamely ritka misemondókönyvben. Olyan gyöngéd, örökimádásra kulcsolódó keze volt, amellyel bizonyára megmenthetné a pokloktól a legbűnösebb lelkeket is. Mosolygott, mintha örvendezett volna, hogy olyan sok mindenféle hájjal megkent ember került elébe, mint Szindbád; talán azt remélte, hogy ebből az úriemberből még jámbor búcsújárót nevelhet vénségére. Bizonyára szívesen cselekedett volna valamely csodatettet, hogy megtéríthesse azt az embert, aki olyan alattomosan állott előtte, mint az örök Tagadás.
– Tehát könyvekre gyűjtesz előfizetéseket, fiam? – kérdezte a püspök, miután türelmesen végighallgatta Szindbád mondókáját – Mely könyvek azok, amelyeket nekem ajánlanál?
– A klasszikus könyvekről, a műveltségek könyveiről, a nagy lexikonokról, az örökbecsű művekről nem is merek beszélni kegyelmes atyám előtt, mert hiszen ezek a könyvek bizonyosan régen birtokában vannak. Egyszerű falusi plébános és káplán urakat szoktam megkínálni ezekkel a könyvekkel, és ők valóban is hálásak lehetnek, hogy körutamon nem feledkeztem meg róluk. Kegyelmes400 atyámnak Kandúr Gyula sorozatos műveit ajánlanám olvasgatás céljából.
A püspök a bölcs emberek szelídségével hunyorított:
– Ki volna az a Kandúr Gyula, akinek a nevét eddig nem hallottam?
Szindbád kiteregette az előfizetési ívet a püspök előtt:
– Kandúr Gyula a fiatal magyar irodalom büszkesége… Főnököm, a félszemű Grünstein – akinek a nevétől ne méltóztassék megijedni, mert most van kikeresztelkedési eljárás alatt, és keresztapának éppen csekélységemet választotta –, mondom, a Félszemű alig várta, hogy Kandúrnak hat kötetre való munkája összegyülekezzen. Ezt a hat kötetet vászonba köttette – csak azért, mert a bőrkötés mostanában nagyon drága, és csekély havi részletfizetésre árulja.
– Még mindig nem tudom, fiam, hogy ki ez a bizonyos Kandúr Gyula? – ismételte a püspök, némi nyomatékkal.
– Ha a gyóntatószék mellett térdepelnék, bevallanám kegyelmes atyámnak, hogy bizony én magam sem tudom, hogy miért van elragadtatva a Félszemű Kandúr műveitől – felelt őszinteséget szimulálóan Szindbád. – Ezt az írót korhely, elvetemedett embernek mondják, aki már sok alkalmat adott arra, hogy miatta a nők kétségbeesésükben felkeressék a maguk felekezetének papjait… Csak méltóztassék tudakozódni a pesti plébános uraknál, sőt akár a főtisztelendő rabbiknál is, hányszor mentek panaszra a nők eme bizonyos Kandúr ellen! Nagyon üdvös volna, hogy ezt a Kandúrt megtérítené egy szent ember, mielőtt a vesztőhelyre kerülne. Egyébként azt mondják, hogy tehetséges ember… Becsületemre mondom, a minap magam is nevettem egy bolond regényén.
– Hm – mondta a püspök. – Te magad is szoktad olvasgatni azokat a könyveket, amelyeket árulsz?
– Úgy vagyok vele, mint a sajtügynök, aki végül megeszi a mintába kapott sajtot, hogy az meg ne romoljon.
A püspök aranyszínű, lila tintába mártott egy hollótollat, és a401 középkori papok kalligrafikus betűivel írni kezdte nevét arra a helyre, amelyet Szindbád mutatóujjával megjelölt:
– Mondd meg annak a Kandúrnak, hogy csak azért rendelem meg műveit, hogy leszoktassam az istentelen írásokról. Tudja meg, hogy egy püspök is olvasgatja írásait, vigyázzon tehát a tollára.
– Köszönöm a Félszemű nevében is, aki bizonyára pontosan fogja szállítani a megrendelt műveket – mondta Szindbád, és hosszadalmasan megcsókolta a püspök gyűrűjét, mintha darab időre szabadulni igyekezne a benne rejtőző rossz szellemektől.
– Hát most mi lesz a püspök unokahúgával? – kérdezte Szindbád fia.
– Magam sem tudom – feleli elgondolkozva Szindbád. – Ez a derék, szent ember nem érdemli meg, hogy ellene valamely vétket elkövessünk. Ó, azt gondoltam magamban, hogy legalábbis lecsukat a palota pincéjébe, amikor az istentelen Kandúr műveit megvételre kínáltam neki! És íme, a megrendelés zsebemben van. Úgy látszik, hogy a legszentebb emberek is tartogatnak maguknál titokban mindenféle képecskéket, könyvecskéket, amelyek nem valók volnának egy fiatal lány kezébe. Ám ezek a szent emberek ezekből a látnivalókból, olvasmányokból csak a maguk erkölcsét erősítgetik.
… Tisztaéletű nők álmaiból való kert terült el a püspöki palota mögött. Az iharok száz esztendő messziségből jöttek, és a tavaszi esőkben, hosszú telekben megszabadultak minden földi gondolattól, csak mindig az ég felé nézegettek, és ugyanerre tanítgatták növendékeiket, a bokrokat is. Az orgonák éppen virágzottak, de csak azért, hogy a májusi ájtatossághoz feldíszíthesse velük a sekrestyés az oltárokat. (Milyen boldogok lehetnek azok a párok, akik ilyen oltároknál esküdnek! – gondolta magában Szindbád. – A fiatalasszony bizonyára virágillatot lehel magából mindaddig, amíg az orgonák el nem hervadnak.) Légyóvó diófa alatt kertipad és asztal, rajta olyan kézimunka, amelyről minden férfi azt álmodná, hogy ennek a készítésénél hűséges marad hozzá a felesége vagy a szeretője, amíg ő a messzi országutakat járja… És a kertiasztal alatt nagy402 kutya, amely éppen olyan hűségesen vonja a gyermekek kocsiját, mint amilyen hűséggel őrködik a fiatal nők lábainál. És a kertben valóban felvillant egy kékszalagos szalmakalap, amint Szindbád darab ideig a vasrácsos kerítés mellett állongott, és esedezve kérte a kihajló málnabokrot, hogy üzenje meg a virágágyakban ébredező lepkék útján a kert kisasszonyának, hogy itt van az a bizonyos Szindbád, és kihallgatását kéri a kerítésen át. A lepkék, ezek a báva hírhordók engedtek a málnabokor rábeszélésének, és a kisasszony rövidesen a kerítés mellett állott.
– Menjen innen – mondta a püspök unokahúga –, mert ha nagybátyám meglátja: bizonyára lezáratja a városi kapitánysággal.
– A börtönben is jó dolgom lesz, ha magáért szenvedhetek – felelt egyszerűen Szindbád.
– Miért jött ebbe a városba? Mikor utoljára találkoztunk Pesten, a koronázási misén, megmondtam önnek, hogy engem soha, semmi körülmények között ne keressen fel… Szükségem van az idegeimre, az alvásomra, a nyugalmamra… Miért jött mégis ebbe a városba?
– A méltóságos úrnak azt mondtam, hogy Kandúr Gyula műveit árusítom, de magának bevallom, hogy azért jöttem, hogy magát ebből a világoszöld börtönből elszöktessem.
– Ó, gonosz, képes volna ezt megtenni? – kiáltott fel őszinte méltatlankodással a kisasszony. – Ki adna enni szegény madaraimnak, hisz nagybátyám elfoglaltsága miatt nem érne rá magot adni a tengeliceimnek, csízeimnek? Ki ültetné el a tulipánokat, mikor azok már a szabadba kívánkoznak az üvegházakból? Nagybátyám egy salátafej, egy zöldpaprika elültetéséhez sem ért – arról nem is beszélek, hogy az ebédjét, vacsoráját nekem kell ellenőrizni, hogy az mindenben megfeleljen az orvosi rendelésnek.
Szindbád hümmögött:
– A pesti fogadókban is kapni jó salátákat. Kimennék magával a piacokra, és segítenék hazahordani a kosarakat. Meglátná, hogy tudok alkudni a rákokra, a halakra, a borsókra, különösen olyan helyen, ahol fiatal kofaasszony áll portékája mellett. Megbízhatna403 bennem. Semmit sem vennék drágán. Még szerelmet is vallanék a kofának, csakhogy megelégedésére vásárolhassak.
A kerti szalmakalapon remegni kezdett a világoskék szalag, a szívecske hevük, a kezecske a málna virágait tépdeste:
– Én vallásos nevelésben részesültem. Megtartom a böjtnapokat. Tudom, hogy melyik nap mit szabad enni… Vajon böjtölt már maga életében?
– A kedvéért akár egy hétig sem eszek.
– A húsok gonosz ösztönűek, legjobb kertiveteményekkel táplálkozni, különösen abban az időben, mikor a tavasz a földre száll. Sok spenótot kell enni, uram. Tudna maga délben és este is spenótot enni?
– Már ma megkezdem a spenótkúrát.
– Hát akkor majd beszélhetünk tovább, ha a szeme nem dudorodik majd véresen a húsoktól és a nehéz ételektől… Ha az arcáról és a homlokáról elsimulnak azok a gyanús foltok, amelyeket a mértéktelen evés, ivás szokott előidézni… Ha majd múladozni kezdenek a rezek az orráról és annak környékéről, amely rezeket a fűszerezett ételek és a nagy kortyokban nyelt italok idéznek elő. Ha majd a fogai között nem lesznek húsmaradványok, amelyek mérgesebbek azoknál a húsoknál, amelyeket a vadőrök a rókák pusztítására szoktak használni. Ha majd garatján nem jönnek fel a borsos, fokhagymás, paprikás uborkasaláták ízei, és a leheletén nem érzik meg valamely kövér hentesasszony szaga, aki vaskos kézzel tömködi a disznósajtot.
– Tehát milyen legyen a leheletem? – kérdezte fanyarul Szindbád.
– Mint a fűevő tavaszi bárányé… Forrásvízízű, mint azoké a halaké, amelyek gyors patakokban növekednek. Mint a rigóé, amely csak gyümölccsel és bogyókkal táplálkozik… Majd ha nem lesz olyan érdes a hangja, mint a húsevő szarkáé, a mindenben turkáló varjúé és a döghúst kedvelő keselyűé. Akkor jöjjön megint erre a helyre, uram, akkor is olyan tiszta homlokkal, mint a húsvéti reggel.
– És a vérhevítő szenvedély? – kérdezte Szindbád a málnabokrok404 mögött eltünedező kertikalaptól. – Az öngyilkos szerelem, a minden ízében remegő vágy, a forró hullám, az észvesztő kísértés? Amelyeket éppen ama Kandúr írt művében, amelyeket éppen szerencsés voltam nagybátyjának eladhatni?
– Nagybátyám már öreg ember, tévedhet – felelt a püspök unokahúga, és a bokrok összezárultak.
Szindbád a déli harangszó idején jó darab ideig nézegetett ama fogadói konyhák környékén, amelyeknek táján mindig szeretett ácsorogni, míg végre a kedvére való szakácsnét megtalálta. Olyan szenvedélyes szeme volt, mint csirkeölő konyhakésének…
– Talán lesz a konyhán egy kövér sertéssült? – kezdte Szindbád az ismerkedést.
– De hiszen a püspök unokahúga ezt megtiltotta! – szólt közbe Szindbád fia.
Az öreg utazó legyintett:
– Ha mindazt megtartottam volna, amit a nők megköveteltek tőlem, már réges-régen magam is püspök volnék egy kisebb egyházmegyében.
[1925]405
